Vetró-Bodoni Barnabás
szerző
Ha akarok, eggyé válok a természettel
A szín-téren: Riitta Ikonen és Karoline Hjorth
A finn Riitta a Royal College of Art egykori növendéke, kiállított már a londoni Tate-ben, a Kiasma Kortárs Művészeti Múzeumban Helsinkiben, míg a norvég Karoline, a Westminsteri Egyetem elvégzése után, íróként, hajósként és fotósként keresi kenyerét. Munkáit megismerhették már Londonban, Oslóban, Tokióban.
Finnország • Tuija • Képek forrása: riittaikonen.com
Végre itt egy olyan konkrét kortárs művészeti projekt, kettejüké, amelynek értelmezéséhez, élvezetéhez nem kell föltétlenül ismernünk a művészettörténetet, ergó így több mindenkit megszólíthat. Mert nem bonyolult, mert közvetlen. Ez azért elég sok frusztrációtól is megszabadíthatja a nézőt, hogy a munkák nem feldolgoznak más munkákat, nem idéznek innen vagy onnan, nem kell tudni hozzá, hogy előtte mi történt a természetművészetben, fotográfiában, nem föltétlenül kell ismerni az alkotókat. Nem érdekes, hogy ilyent csináltak-e már előtte, nem fontos, hogy szép legyen a végeredmény, nem muszáj utánaolvasni.
Persze, vannak kérdéseim, nem ismerem az északiakat annyira, hogy tudjam, egy-egy jelenetet milyen mondához vagy történethez kössek, a helyszín és a használt természeti anyagok sem véletlenek, lásd lennebb az Agnes című kép kapcsán elmondottakat. Hála Istennek, ezek nélkül is működnek a munkák, hatásosak, első látásra kapcsolatot teremtenek a nézővel.
Én is szeretek bújócskázni a fiammal, átalakulni, álarcot ölteni, szélvészként vagy gondolatként megjelenni. És még csak nem is vagyok öreg. (Hogy ezt miért emelem ki, az mindjárt kiderül.) A projekt sikeres, ezért a sorozatnak külön honlapja van. Ott követhetjük a kiállítás állomásait, láthatjuk, hogy például egyik megnyitón ezerötszázan kíváncsiak a képekre. Ott tolonganak az óriási múzeumi terekben az emberek, és a fotókon megjelenő arcok a látogatók között is felbukkannak.
Az Eyes as Big as Plates című sorozatukról van itt szó, amely egy folyamatban lévő kollaboratív projekt. A két alkotótárs egy norvégiai rezidencia (vendégművész-program) alatt találkozott egymással 2011-ben, akkor indult útnak közreműködésük első fejezete helyi idős farmerekkel, halászokkal, operaénekesekkel, ejtőernyősökkel.
Mit látunk ezeken a felvételeken? Én erős kötődést látok, harmonikus szimbiózist ember és környezete, a természet között. Látom az idős ember iránti tiszteletet, a környezettudatosságot, játékosságot. Kedves és vidám, ugyanakkor bölcsességet sugárzó arcokat látok, amelyek eggyé válnak a természettel, magukra öltvén azt.
Magánmitológiák, mondavilág, fantáziaszülte alakok és szituációk. Minden képen egy-egy figura jelenik meg a magányos tájban. Díszköntösének anyaga környezetéből táplálkozik, időtlenségben.
A képek arról mesélnek, hogy kik vagyunk és hová tartozunk. Az Agnes című képről azt írja Karoline a weboldalán:
Agnes Norvégia délnyugati részén él, ahol a fotó is készült. Először életében 85 évesen ejtőernyőzött, majd újra, amikor betöltötte a 90-et. Nem félt semmitől, csak attól tartott egy kicsit, nehogy a tengerbe sodorja a szél. Amúgy 150 centi magas a néni. Azt gondoltuk, hogy ő pont megfelelne, mint az északi szél megtestesítője, ami a kép fő témáját ihlette. Mindhárman jól éreztük magunkat aznap, bírtuk egymás társaságát, és a végeredménnyel is elégedettek vagyunk.
Először a vendégművész-program keretében mutatták be a projektet, aztán utaztatták szerte a nagyvilágban, eljutván mindkét alkotó honvidékére, majd Japánba is. De dolgoztatták a francia, izlandi öregeket is már a tájban.
Jelenleg New York-ban folyik a munka, ahová jelentkeznie lehet annak, aki elég New York-i, öreg és kísérletező kedvű, illetve aki meg tudja mutatni, ki tudja fejezni hangsúlyos kulturális gyökereivel való elmélyült kapcsolatát. Mert partnereket, támogatókat, modelleket keresnek, és – ahogy látom – minden levélre válaszolnak. Nagytaták, nagymamák, tessenek kimenni a tájba!
