Barcelonában született 1955-ben, hatott rá a tenger, illetve Miró és Gaudí munkássága. A családi környezet ösztönzően alakította, apja zongorázott, anyja énekelt. Sokszor bújt be a zongorába, míg egész kicsi volt, és ott hallgatta a muzsikát. Legtöbbször nem derült ki a turpisság. A hangrezgés meghatározta az életét. Mára már befutott és szeretett művész, aki monumentális, figuratív szobrairól ismert a nagyvilágban (Rio de Janeiro, Calgary, New York, Tokió őriz legalább egy-egy Plensa-művet).

A szépséget keresve nem csupán köztéri szobrokat, helyzeteket hoz létre, ahol interakció, kommunikáció történik mű és befogadó között. Az arányok, a nagyságrend megköveteli a közteret, feszegetve a hagyományos szobrászat felfogásának határait. Fémből, üvegből, fényből, bronzból, alabástromból, fából, vízből, papírból, hangból alkot. A fény árad a munkáiból, körülöleli azokat, akik átadják magukat a műnek. A látható és láthatatlan közti feszültséggel varázsol el bennünket, nézőket. Arra kér, hogy ebben a rohanó világban csendesedjünk el, lassuljunk le a művei közelében, és adjuk át magunkat érzéseinknek, gondolatainknak. Figyeljünk mi is a belső hangokra, mint lehunyt szemű szobrai, amelyek belső útra hívnak.

Egyik műve, Az álom természeti tájba épült, hatalmas méretű emlékmű a hajdani bányában odaveszett emberekért egy észak-angliai településen, a parthoz közel. Elnyújtott, világos színű, behunyt szemű figurát ábrázol, pontosabban egy fejet, amely hangulatában egyiptomi fáraófejet idéz fel bennem. A nyújtás révén megszabadul súlyosságától. Miért nyomott, lapos az arc, miért csukott a szem? Testünk egyik legfontosabb eleme fejünk, arcunk, ami álmaink, tudásunk palotája. A sötétség szorít, a mélység nyomást gyakorol, a fénytelenség vakít, azaz hiába van nyitva a szemed, úgysem látsz, igaz? Axis mundi, a világ közepén összeköttetik az ég a földdel. Gyönyörűséges.
Mi mindenre jó, alkalmas egy műalkotás...

Az álom találka- és zarándokhellyé vált. Kulturális, szabadidős tevékenységek zajlanak körülötte, egy közösség életét változtatta meg. S mennyivel izgalmasabb az a tény, hogy az alkotó nemcsak a szakértők számára dolgozik, intézményesített rendszerekben, a művészet számára fenntartott terekben, hanem megszólít mindenkit azáltal, hogy fontos köztéri helyeken mutatkozik meg műveivel, közreműködésre serkentve a lakost, a járókelőt, az érdeklődőt, az embert.

A köztérnek sajátságos szabályai vannak, itt az emberek legtöbbször csalódottak, kiábrándultak, akármit terveznél, valakinek nem lesz az úgy jó. Plensa szerint be kell vonni őket a projektbe, talán működhet. Talán úgy el tudja juttatni, meg tudja mutatni a szépséget nekik.
Több asszisztens dolgozik a keze alá, van digitális technikusa, aki a számítógépes terveket készíti, és több embere, aki a fizikai munkát végzi, segít a nagy méretű cuccok ide-oda pakolásában, így művészünknek marad ideje és energiája kitalálni az új melókat. Így is lehet.

Megjelent a Cimbora 2019/1-es számában