Hunyorítva nézzünk, mert így lényegivé válik a látás, kevesebbet látunk, nő a fény-árnyék hatás stb. És valóban hasznosnak bizonyult a térbeliség megfigyelése, annak síkokban való ábrázolása. A sok emberábrázolás, mozgástanulmány, portré rengeteg befektetett energiát és időt jelent, és azt is, hogy megtörténhet, ebből a tudásból a legváratlanabb helyzetekben is meríteni tudunk.

Elsőre ez ugrik be Xavier Veilhan szobrairól: a felszínt, formákat nézegetve, ezekből kiindulva, megtudunk lényeges dolgokat önmagunkról, a világról. Meg az, hogy itt, a Szín-téren jelent már meg hasonló alkotó, Anthony Gormley, aki érzékenységében nagyon is rokon az előbb említett alkotóval. Gormley mértani alakzatokból, kisebb-nagyobb kockákat egymás hegyére-hátára építve, kezdetleges emberi figurákat alkot, s azokat kiállítóterekbe, parkokba, épületek tetejére, a kiáradó, visszahúzódó tengerbe állítja..., vagy addig csűri-csavarja a drótot, míg keze-lába lesz...

Mi belelátjuk ezekbe a formákba az embert, ugye, mert bele kell látnunk. Hozzászoktunk az évszázadok során, hogy környezetünket igényeink kielégítésére és arányainkhoz igazítva építjük, tesszük-vesszük.

Ezért is jó az emberi arányokat megtanulni, hogy miként viszonyul egy felnőtt fejének mérete a testméretéhez, azaz hányszor fér bele. Vagy a kar, kézfej, lábfej arányai összehasonlítva mit mutatnak. Mert teljesen mások a gyermeki test arányai, mint a felnőttéi. Ahogy növünk, változnak méreteink, arányaink, fejlődünk egy darabig, aztán ez a folyamat visszafordul, a növekedésből zsugorodás lesz. És ezt a rajzban, az ábrázolásban mind vissza lehet adni, csak sok gyakorlat kell hozzá, megfigyelés, összpontosítás.

Egy hangya eredeti méretében nem ijesztő, hanem szánalmas, kicsi. De ha nagyítólencsén keresztül nézed vagy felnagyítod gigaméretűre, bizony, megrezzen a bátorság. Tudja jól ezt alkotónk, az arányokkal játszani irtó izgalmas és egyben nagyon hatásos csavar tud lenni egy mű elkészítésében. No, de milyen egy szörnyfigura lecsupaszítva, síkokra bontva... az utcán, hatalmas méretben?

Hogyan hat, ha nincs szeme, szája, óriási agyara? Nem ijesztő, inkább érdekes, furcsa, ha összetalálkozol vele, mert meghökkent a szobor művi jelenléte. Nem szabadtéri szobor jellegzetességeivel bír, senki nem ábrázolja így a szörnyet, mert az lehet bűbájos, szerethető vagy nagyon mérges, ijesztő, de nem igazán látunk olyan megközelítést, amely ennyire elvont, ennyire gondolati. Arra gyanakszom, Xavier azon igyekszik, hogy bennem az összes szörny képe vagy bármelyik szörny alakzata vetítődjön az általa felvázolt alapra. Arra törekszik, hogy megijesszem saját magam!

A síkokra bontott medve, ló szobra meghökkentő. Hihetetlen hatással bír, bár ezeknél az alkotásoknál nem játszik az arányokkal, minden közel akkora, mint az igazi. Szögesített formákat látunk, ezek úgy illeszkednek egymáshoz, hogy felismerjük bennük az állatokat. Nekünk is játszanunk kell, hozzá kell adnunk magunkból ahhoz, hogy kialakuljon a kép. Ha az ember hunyorít, és úgy nézi ezeket a szobrokat, a lóból igazi ló, a medvéből igazi medve lesz! A hunyorítással jóval kevesebb fényt engedünk be, ezáltal sokkal kevesebb információt is a látottakról. A hiányosságokat, részleteket mi pótoljuk, saját fantáziánkból építkezve. Ohó, milyen komoly lett ez a ló! Látjátok?

Velünk van most, itt, az oldalon, a kedves arcú Loie Hollowell is, akinek festményei nagyon szerethetőek. Lássuk, miért is. Ha befolyásos kiállításrendező vagy kurátor lennék, Loie festményeit Xavier szobrai közelségében állítanám ki. Segítenék, erősítenék, kiegészítenék egymást. Egyfajta rokonságot vélek felfedezni közöttük. A vásznakon elsőre absztrakt, leegyszerűsített, színes formákat látunk, egyenlő értékű pozitív és negatív mezőket. Degradékat észlelünk, a színek egyre világosodó és sötétedő árnyalatait. Ennek az ábrázolási módnak milyen hatása is van? Igen, térbeli. Az agyunkat, szemünket meg lehet könnyen téveszteni, formákat, tereket látunk, holott a sík vászonra egyszerűen csak festék van felhordva. Meg aztán, ahogy nézem, mintha emberi testrészeket ismernék fel. Nini, egy portré itt, egy figura ott, egy szem, egy mag, egy születés, egy csodás összefonódás.

Kísérletet tettünk ezúttal két érzékeny alkotó néhány munkájának rövid értelmezésére. Bevontam a fiamat, ő még nincs nyolc. Segítettem neki a kérdéseimmel, vezettem egy picit. Nézd a világos felületet, most csak a sötétet, mit látsz? Most vedd úgy, hogy a háttér sötét, a világos forma elől van. De mit látsz, ha a sötét van közelebb? Jé, a figura kinyújtja a nyelvét, de...

„Apa, ha lehunyorítok, megcsillan a medve szeme!”

Megjelent a Cimbora 2018/7-es számában