A fák, gyümölcsök, emberek szürrealista szűrőn keresztül kelnek életre, hasonlítanak is meg nem is az általunk megtapasztalt természeti formákra, pedig festészetének tárgya legtöbbször a minket körülvevő világ. Amelyben a reprezentáció is helyet kap. Jó példa erre a tehén. Mifelénk jól ismert ez a jámbor állat, ittuk a tejét, simogattuk fejét, kerülgettük gőzölgő lepényét. Ez a helyzet azonban nem mindenki számára nyilvánvaló, életközeli. Van, aki csak képről ismeri, vagy a csokireklámból, s azon csodálkozik, hogy nem lila ez az állat. Tehenet rajzolni nekünk egy dolog, másnak, aki csak képről ismeri, teljesen más dolog.

Party mondja egy helyen, hogy például egy portré ábrázolásában felhasznál, kisajátít – hogy ne írjam: ellop – más, általunk is ismert portrémegközelítéseket a művészettörténet arcképcsarnokából. A fák ábrázolásakor szintén különböző stílusok festőinek fákról alkotott képeiből táplálkozik. De nem kizárt, hogy éppen fotóban, illusztrációban, mindenben (is) megtalálhatja azt a megjelenítési formát, amelyet felhasznál saját műveiben, saját értelmezésében. És ebben semmi probléma nincsen, így működik ma a rendszer, a művészet reflektál a művészetre, annak hatására, az életre. Ettől is nagyon kortársnak érzem Nicolas hozzáállását. Leegyszerűsít, síkszerűsít, formái, figurái merevek, dekoratívak, színekben pompáznak, könnyen beégnek agyunkba.

Kiállított már többek között a Glasgow Modern Institute, a Dallas Museum of Art, a Centre d’art Neuchâtel, a Los Angeles Hammer Museum csarnokában. Talán ő az egyik olyan szimbolista alkotó, aki a hagyományos festészetet átemeli az eljövendő digitális korszakba. Férfiúi szemmel, aggyal, érzékenységgel, mert ez az, ami az övé. A görög esztétikából merítve, az ideális arc, a férfi és a női, nagyon hasonlít egymásra nála is. Hála az égnek, mondja, még mindig érdekel bennünket a másik ember, lenyűgöz az arc, érdemes elmélyülni benne.

Portréi sejtelmesek, nem tudni egyből, mit rejtenek az arcok. Az egyiptomi szarkofágok, fáraókról készült szobrok idéződnek meg bennük. Régen egy figuráról készült fénykép egy térben azt a bizonyosságot jelentette, hogy valóban ott volt az alany a helyszínen, és valaki lekapta. Ma már egy hasonló helyzetben azt sem tudhatjuk biztosan, hogy a helyszín valós-e, a figura valaha létezett-e stb., hiszen számítógépes programokkal mindent megteremthetünk a semmiből.

Nicolas Party fújófestékkel, krétával dolgozik, ettől ragyognak felületei. Az olajfestészetet is űzi, lásd festészeti remekeit. Témái köznapiak. Alma, fa, macska stb. a képein – talán uncsi lehet, de inkább attól, hogy sokat festették már ezeket a témákat. De ha még ma is ennyire aktuális a macska, tele vele az internet, hát miért ne? Megfesti a hátteret a falra, ráakasztja a képet, így megmunkálja az egész kiállítóteret, színteret hozva létre, mint egykoron, a 19. században, amikor tapétára akasztották a képeket.

Hát fessetek ti is! Macskátok van-e? Esetleg tehenetek? :)

Megjelent a Cimbora 2019/7-es számában