A mesés Kelet sok ezer színnel megrajzolt, vágyott, egzotikus és idegen világának elmaradhatatlan része Bi­zánc aranyló kupoláinak képe. A messzire világító, elké­pesztő gazdagságot jelző épületek árnyékában pedig su­hogó, méregdrága kelmék, gyönyörű asszonyok, deka­dens lakomák és egyéb élvezetek sejtenek fel, no meg az elmaradhatatlan áskálódások és cselszövések. Bizánc, az alapvetően a kereszténységhez és a Római Birodalom utolsó dicsőséges korszakához, Nagy Konsztantin és utódai uralkodásához kapcsolódó világváros összemo­sódik azzal a rejtélyes világgal, amelyet a romantika nagy utazó költői és írói mutattak be a nyugatiaknak.

A távoli, titkos világ hírei

Az első évezred keresztény embere, még ha tisztá­ban is volt vele, hogy azért a „görögöktől”, vagyis a magát 1456-ig a rómaiak császárának címező, Kons­tantinápolyban székelő uralkodó alattvalóitól sok minden elválasztja, úgy tekintett a hatalmas városra, mint a keresztény világ egyedüli metropoliszára, amely összemérhető a csak legendákból ismert nagy keleti városokkal, Kairóval, Damaszkusszal, Bagdad­dal. Az iszlám civilizációval szemben Bizánc mutatta meg: a keresztény világ is képes hasonló teljesítmény­re. Szervezésben, közszolgáltatásokban, katonai erő­ben és persze gazdagságban.

A nyugati világ lakóinak zöme, persze, személye­sen soha nem látta ezt a távoli, de azért mégis keresz­tény világot. Csak annyit tudott róla, amennyit keres­kedők, zarándokok, zsoldos katonák és keresztes lovagok meséltek saját tapasztalatukból. Ezek pedig sokszor csak a különbségeket vették észre görög és la­tin csapat között. Annál is inkább, mivel többnyire egyedül álltak szemben egy erős és jól szervezett biro­dalommal. A kereskedők arra panaszkodtak, hogy a „görög” kereskedők ravaszul becsapták őket (vagyis jobb üzletet kötöttek, mint azt nyugati partnereik ere­detileg szerették volna). A zarándokokat sérthette a keleti és nyugati keresztény egyház rítusai és olykor azok gyakorlata közötti, látható különbség, így egyre többször emlegették a görög „eretnekeket”.

A harcot, fegyveres küzdelmet minden elé helyező keresztes lovagok pedig az állandó „cselszövésekkel” voltak elégedetlenek, mivel nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy a bizánci politika legalább akkora súlyt helyezett a diplomáciára, mint a háborúra, és örült, ha akár némi anyagiak árán is békésen tud megoldani olyan konfliktusokat, melyek során egy lovag már ré­gen buzogányával keresett volna elégtételt.

Amikor hanyatlani kezd egy birodalom

Mindezt aztán csak felerősítette az egyházszaka­dás, amikor 1054-ben a pápa és konstantinápolyi pát­riárka kölcsönösen kiátkozták egymást, majd a biro­dalom gyengülése a 11. század végére. A keresztes ál­lamok és a velük szoros kapcsolatokat ápoló nyugati­ak aztán maguk is sokszor kerültek ellentétbe a bizán­ci császárral, noha az a legkevésbé sem volt előrelát­ható, hogy 1204-ben végül keresztes hadjáratra induló csapatok foglalják el a hanyatlásnak indult keresztény metropoliszt. A nyugatiak ekkor megpróbálták az egész országot uralmuk alá hajtani, ami - a város 1261-ben történt visszafoglalása ellenére is - véglege­sen elidegenítette egymástól a két világot. Ezen még a Török Birodalom egyre gyorsuló előrenyomulása sem tudott segíteni. A már egyre szegényebb, egyre távo­libb, de nyugaton még mindig gazdagnak és hatal­masnak látott város eleste 1453-ban ugyan megdöb­benést váltott ki a keresztény országokban, de már nem tudta megfordítani a dolgokat. Bizánc véglege­sen a Kelet része és rejtélyes világ lett.

Megjelent a Cimbora 2008/3-as számában