„Navigare necesse est!” – azaz: márpedig hajózni kell, mondja a közhellyé koptatott római mondás. Pedig eredetileg a rómaiak sem sokat értettek a tengerek meghódításához, és amíg össze nem csaptak Karthágóval (Hannibál itáliai hadjárata idején), szükségük sem nagyon volt katonai flottára. Aki pe­dig el akart adni nekik valamit, az amúgy is maga szállította Róma kikötőjébe, Ostiába az árut.

A tenger mégis a korai civilizációk létének és fejlődésének egyik legfontosabb tényezője volt. A Földközi-tenger partvidékén szinte minden megtalálható volt, Libanon hajóépítéshez elengedhetet­len cédrusaitól, Afrika és a Fekete-tenger gabonáján, Görögország olaján, a különböző vidékek bora­in át Hispánia higany- és ezüstbányái kincseiig. Réz Cipruson, vas a Balkánon, gyapjú és kelmék a Közel-Keleten és a méregdrága bíborfesték Föníciában (a mai Libanonban), amit egy apró csigából nyertek rengeteg munkával. Az egyetlen tenger partjain fekvő városok között hozták-vitték az árukat a hajók, szállították az embereket, turistákat, kereskedőket, katonákat és szerencselovagokat. Ami pedig keletről érkezett (fűszerek) vagy északról (ón), azt is hajókon szállították el a kikötőkből.

Vízen Európa urai

A hajózás volt a legolcsóbb (széllel és a rabszolgák emberi erejével működtethető), leggyorsabb (Ale­xandria és Róma között kilenc napba telt az utazás tengeren) és a legnagyobb tömegű áru szállítására al­kalmas módszer. A partvidék kikötőiből közvetlenül el lehetett jutni a tengerpart olyan pontjaira, amelyeket szárazföldön csak hatalmas kerülővel és hónapokig tartó utazással lehetett volna megközelíteni. Nem vé­letlenül épült ki a görög emporiumok (kereskedelmi lerakatból önálló városállammá váló települések) há­lózata és velük párhuzamosan a föníciaiak alapításai.

A tenger és a hajózás biztosította még évszázad­okig azt, hogy az európai civilizáció központja meg­maradjon ezen a tájon. Itália urai és városai – köztük Velence, amely végül Ciprust, Krétát és szinte egész Dalmáciát is uralma alá hajtotta, illetve örök riválisa, Genova – ugyanúgy hajóikkal szállították az árukat, és aki meg akarta törni hatalmukat, csak hatalmas flottával tehette. Közben Európa északi részén is ki­alakult a kereskedelmi kikötők és hajóutak rendsze­re, a Hanza-szövetségbe tartozó városállamok itáliai társaikhoz hasonló szerepet játszottak. A Balti-ten­ger kikötőit, Tallinntól és Rigától Malmöig, Danzigig Lübeckig, sőt még a tenger határain túl, Londonig és Hamburgig sorra keresték fel a hajók, prémet, fát, mézet, borostyánt, vasat, gabonát, posztót szállítva egyik helyről a másikra. Ezeket aztán legtöbbször fo­lyami bárkákra rakták, s csak valahol a szárazföld belsejében kerültek lassú és egy hajóhoz képest kicsi szekerekre.

Világhódító háborúk

A világ gazdasági és politikai rendszerének újabb eltolódása megint csak új tengerek meghódításával vette kezdetét. A portugálok eljutottak Indiába, a spanyolok Amerikába, és nyomukban európai álla­mok sora alapította meg gyarmatait a világ más ré­szein. Kezdetben megint csak apró, parti városok formájában, de ezúttal már nem maradt el a belső területek megszállása sem. Az egyre messzebb kerü­lő gyarmatokra immár nem csak árut kellett szállíta­ni, hanem telepeseket (vagy éppen fegyenceket, mint Ausztráliába), egész hadseregeket, miközben egyre több áru – először csak fűszerek, majd nemesfémek, aztán tea, különleges fák és mindenféle nyersanyag - ömlött Európába. A 18. századra immár európai hatalmak háborúik egy részét a tengeren túl vívták. Az egyetlen lehetséges módja a szállításnak, utazás­nak ilyen hatalmas távolságra a hajózás maradt, noha keletre eljutni még így is hónapokat vehetett igénybe, és minden útvonalat fenyegettek a kalózok

A gőzgép kezdetben még közelebb hozta a távoli világokat, és a gőzhajó egyeduralma megtörhetetlennek tűnhetett. Ám előbb a szárazföldön épült ki a hajózás vetélytársa a kontinenseket behálózó és összekötő vasút, majd a levegőből érkezett a kihívás. Ma már választhatunk, hogy miként akarunk eljutni a világ egykor messzi részeire. Árut ugyan még min­dig hajóval lehet a legolcsóbban szállítani, de tenger­re már csak azért szállnak az emberek (ha nem kato­nák), hogy üdüljenek. A kalózok viszont máig meg­maradtak.

Megjelent a Cimbora 2008/5-ös számában