Népek vándorai

Fogadóállomás, Ellis Island, New York – itt szálltak partra a bevándorlók (forrás: statueofliberty.org)
A megállapodott, otthona biztonságát és állandóságát kedvelő ember (és sokan vagyunk ilyenek) hajlamos rendellenesnek látni azt, ha valaki kilép korábbi közösségéből, és új életet kezd a világ valamely másik pontján. Legtöbbször a természetes, normális élettel való szakításnak érezzük, elháríthatatlan kényszereknek tulajdonítjuk ezeket a döntéseket. Pedig a történelem azt sejteti, hogy az emberi létnek legalább annyira szerves része a mozgás és a vándorlás, mint a megtelepedés. Ha az ember ősei nem indulnak útjukra Afrikából, ma bizonyára nem olvasnánk a Cimborát sem.
Az emberiség történetére az első nagy vándorlási hullám óta folyamatosan rányomja bélyegét a megtelepedés és a mozgás kettőssége. A föníciaiak az egész akkor ismert világot belakták, a mai Libanontól a Gibraltári-szorosig, és hamarosan követték őket a görögök is. A Római Birodalom már egységes kereteket is kínált ehhez, minden korábbinál erősebben megkavarva Európa népeit. Nagy létszámú katonai egységek állomásoztak szülőföldjüktől távol, és a leszerelt katonák többnyire az illető vidékeken kapták meg földjüket és alapítottak családot. Egzotikus népekből toborzott segédcsapatok védték a limeseket* északon és délen, különböző nyelveket beszélő kereskedők és hivatalnokok keresték a boldogulást távoli tartományokban. Nemcsak a Kárpát-medencében talált arámi, szír, görög sírfeliratok tanúskodnak a mozgás és vándorlás jelentőségéről. Philippus Arabs és Pescennius Niger császárokról is biztosan tudható, hogy nem a rómaiak leszármazottai voltak. És a birodalmat megrengető nagy népvándorlás is azzal kezdődött, hogy egész népeket telepítettek le a határokon belül, azok védelmére.
Menni folyton az új felé
A mozgás, a vándorlás – egyéni vagy tömeges formában, szervezetten vagy spontánul – azóta is része az életünknek. A középkorban német telepesek hullámai alapítottak virágzó városokat cseh, lengyel, magyar vagy szlávok lakta földeken, Erdélyben is. Jobb élet lehetőségeit kereső jobbágyok vágtak bele új falvak alapításába. És az sem vetett véget a vándorlásnak, amikor Európa és a világ politikai térképe megszilárdult. Az újkorban telepesek, majd kivándorlók özönlöttek Amerikába (nem utolsó sorban a kaliforniai, majd az alaszkai aranyláz miatt), kínai kolóniák hálózata alakult ki a Csendes-óceán partjai mentén, majd Európában is, a Brit Birodalom népei keveredtek egymással Londonban, Dél-Afrikában, Indiában, Palesztinába vándorló zsidók alapíthattak új államot.
Voltak köztük szép számmal magyarok is. Nekivágtak az Egyesült Államoknak, letelepedtek Kanada dohánytermelő vidékein, új életet próbáltak kezdeni Bukarestben, vagy csupán az ország egyik részéből telepedtek át a másikba.
A népek vándorlása ma is tart, az Európai Unión belül egyre többen vállalnak munkát más országokban, Romániából több millióan keresik a kenyerüket külföldön: folyton az újat keresni – az elégedett megállapodottság mellett ez is az emberi természet része.
*limes (ejtsd: limesz): a régi rómaiak határvédő erődítményeinek lánca