A megállapodott, otthona biztonságát és állandósá­gát kedvelő ember (és sokan vagyunk ilyenek) hajla­mos rendellenesnek látni azt, ha valaki kilép korábbi közösségéből, és új életet kezd a világ valamely másik pontján. Legtöbbször a természetes, normális élettel való szakításnak érezzük, elháríthatatlan kényszerek­nek tulajdonítjuk ezeket a döntéseket. Pedig a történe­lem azt sejteti, hogy az emberi létnek legalább annyira szerves része a mozgás és a vándorlás, mint a megtele­pedés. Ha az ember ősei nem indulnak útjukra Afriká­ból, ma bizonyára nem olvasnánk a Cimborát sem.

Az emberiség történetére az első nagy vándorlási hullám óta folyamatosan rányomja bélyegét a megte­lepedés és a mozgás kettőssége. A föníciaiak az egész akkor ismert világot belakták, a mai Libanontól a Gibraltári-szorosig, és hamarosan követték őket a gö­rögök is. A Római Birodalom már egységes kereteket is kínált ehhez, minden korábbinál erősebben megka­varva Európa népeit. Nagy létszámú katonai egységek állomásoztak szülőföldjüktől távol, és a leszerelt kato­nák többnyire az illető vidékeken kapták meg földjü­ket és alapítottak családot. Egzotikus népekből tobor­zott segédcsapatok védték a limeseket* északon és délen, különböző nyelveket beszélő kereskedők és hi­vatalnokok keresték a boldogulást távoli tartomá­nyokban. Nemcsak a Kárpát-medencében talált ará­mi, szír, görög sírfeliratok tanúskodnak a mozgás és vándorlás jelentőségéről. Philippus Arabs és Pescennius Niger császárokról is biztosan tudható, hogy nem a rómaiak leszármazottai voltak. És a biro­dalmat megrengető nagy népvándorlás is azzal kezdődött, hogy egész népeket telepítettek le a határokon belül, azok védelmére.

Menni folyton az új felé

A mozgás, a vándorlás – egyéni vagy tömeges for­mában, szervezetten vagy spontánul – azóta is része az életünknek. A középkorban német telepesek hullá­mai alapítottak virágzó városokat cseh, lengyel, ma­gyar vagy szlávok lakta földeken, Erdélyben is. Jobb élet lehetőségeit kereső jobbágyok vágtak bele új fal­vak alapításába. És az sem vetett véget a vándorlás­nak, amikor Európa és a világ politikai térképe meg­szilárdult. Az újkorban telepesek, majd kivándorlók özönlöttek Amerikába (nem utolsó sorban a kalifor­niai, majd az alaszkai aranyláz miatt), kínai kolóniák hálózata alakult ki a Csendes-óceán partjai mentén, majd Európában is, a Brit Birodalom népei kevered­tek egymással Londonban, Dél-Afrikában, Indiában, Palesztinába vándorló zsidók alapíthattak új államot.

Voltak köztük szép számmal magyarok is. Neki­vágtak az Egyesült Államoknak, letelepedtek Kanada dohánytermelő vidékein, új életet próbáltak kezdeni Bukarestben, vagy csupán az ország egyik részéből te­lepedtek át a másikba.

A népek vándorlása ma is tart, az Európai Unión belül egyre többen vállalnak munkát más országok­ban, Romániából több millióan keresik a kenyerüket külföldön: folyton az újat keresni – az elégedett megállapodottság mellett ez is az emberi természet része.

*limes (ejtsd: limesz): a régi rómaiak határvédő erődítményeinak lánca

Megjelent a Cimbora 2008/4-es számában