Az erőszak – a természet tanúsága szerint – az élet velejárója. Szigorúan célhoz kötve ugyan, de ott van szinte minden állatfaj életében, zsákmányszerzésként a csoporton (falka, kolónia stb.) belül: a rangsor el­döntésére, a saját terület kijelölésére és megvédésére vagy épp az önvédelem érdekében. Az erőszakot a legszigorúbban az emberi társadalomban korlátoz­zák, hiszen a legtöbb erkölcsi útmutatásul szolgáló vallás és nyomukban a laikus filozófiák döntő része is tiltja az erő önkényes, céltalan, az emberi életet veszé­lyeztető vagy károsító felhasználását.

Évezredek során a különböző fegyveres szerveze­teknek és intézményeknek a szabályok betartatása és a társadalmi béke fenntartása mellett egészen más funkciói is voltak. Egy-egy közösség, társadalmi for­ma működésére sokszor igencsak jellemző a fegyve­res erők szervezése.

Amikor a háború hivatássá válik

Róma aranykorára ez a szervezeti forma jelentős mértékben átalakult. Az elit alakulatnak számító légi­ók csak római polgárokból állhattak, az összességében nagyjából hasonló erőt kitevő segédcsapatok sorait töltötték fel a provinciák ilyen-olyan rendű lakóival. Az utóbbiak számára azonban, szemben a görög vá­rosállamok hadseregeivel, a kiterjedt háborúk a fel­emelkedés lehetőségét kínálták, szolgálatuk jutalma lehetett a teljes polgárjog elnyerése és egy tisztes bir­tok a közföldekből. Sokszor a politikusok versenyét is a sok ezer letelepített, harcedzett, hűséges és immár polgárjoggal bíró veterán döntötte el, akár a választá­sokon, akár a harcmezőn.

A későbbi századokban az európai hadseregek is­mét kis létszámúak voltak. A katonáskodás joga és kötelessége – többek között a lovagi felszerelés hatal­mas költségei miatt – a klasszikus feudalizmusban is egy szűk csoportot, a hűbéri lánc tagjait illette meg, rajtuk kívül leginkább hivatásos zsoldosok, illetve egyes országokban, például Magyarországon, a had­seregben játszott szerepük miatt kiváltságokkal felru­házott csoportok (székelyek, besenyők, jászok és ku­nok) jelentek meg a harcmezőn. A 17. századra a „profivá” válás odáig jutott, hogy a harmincéves há­borúban katonai vállalkozók árulták szolgálataikat – igaz, emberanyaghoz sokszor már csak kényszerrel, sorozással jutottak.

Az utolsó előtti nagy változást a francia forradalom indította el. A nemzet és a haza védelmében beveze­tett és a 19. század végére egész Európában elterjedt általános hadkötelezettség pedig ismét csak a polgá­rok egyenlőségét, a hazával szembeni egyenlő köte­lességét fejezte ki, most már nem zárva ki senkit ebből a körből. Csakhogy közben az erőszak szabályozása is olyan jól sikerült, hogy 1945 óta elmaradtak az átfogó, Európát és a világot is megrázó háborúk, melyek min­den polgár részvételét igényelték. A háború ismét hi­vatássá vált, és hadseregeink visszatértek a hivatásos katonaság rendszeréhez.

A lovas-nomád törzsek (mongolok, hunok, magya­rok stb.) körében szinte minden férfit fegyverfor­gatónak tekintettek, és bármelyik pillanatban készen kellett állniuk a harcra, a hadsereg hierar­chiája a törzsfőktől lefelé megegyezett a társa­dalmi ranglétrával. Más esetekben, például az ókori görögöknél szigorúbb választóvonalak húzódtak a lakosság egyes rétegei között.

A teljes jogú athéni vagy éppen spártai polgárok számítottak a hadsereg tagjainak, háború esetén ők vonultak a „haza” védelmére. Athénban a hadse­reg nem csak ilyen módon fejezte ki a polgárok egyenlőségét, hanem úgy is, hogy a hadvezéreket a népgyűlés választotta meg egy-egy évre.

Megjelent a Cimbora 2008/2-es számában