A gyermekkor évszázadai
A huszadik század hajnalán járunk, az úgynevezett polgári társadalom virágkorába érkeztünk. Európa a haladás bűvöletében él. Egymást követik az újabb és újabb találmányok, az emberiség a szó szoros értelmében a szárnyait bontogatja. 1909. október 17-én Louis Blériot átrepüli a La Manche csatornát. Az a kor ez, amelyet nálunk boldog békeidőként is szoktak emlegetni. Franciaországban belle époque, szép kor a neve. Divat a cilinder és a krinolin. Majd jön a nagy pofon, az első világháború, és odalesz a békeidők felhőtlen optimizmusa.
Julien Green amerikai származású francia író 1900-ban született, tehát a belle époque gyermeke. Élete átíveli a 20. századot, amely talán a legeseménydúsabb század az emberiség történetében. Ő íróként mégsem a történelem eseményeivel, hanem saját lelki fejlődésével, személyes, belső történelmével, gondolataival, álmaival, félelmeivel foglalkozik. Az önéletrajzírók igen gyakran az őket felnőttkorban foglalkoztató kérdésekre keresnek választ, magyarázatot, netán igazolást gyermekkoruk eseményeiben. Green számára a vallás, a hit és hitetlenség az a probléma, ami a legszemélyesebben foglalkoztatja. Talán ezért olyan gyakori gyermekkorára való visszaemlékezéseiben a templom, a vallás felemlegetése. Ezeknek a történeteknek a vonzereje abban rejlik, hogy sikerül felvillantani azt az állapotot, amikor a gyermek ártatlanul rácsodálkozik a vallás jelenségeire, és még nem tesz különbséget „jó és rossz” között.
Az alábbi részlet főszereplője a kor ikonikus ruhadarabja, egy cilinder, amely templomi és vallási kalandokba ke veredik a szerző jóvoltából, és végül gyalázatos véget ér. Mintha egy korszak semmisülne meg jelképesen általa.
(részletek)
Anyám időnként kezembe adott egy gazdagon illusztrált, gyermekek számára kiadott Bibliát. Nem nagyon értettem a szöveget, de elragadtatással néztem a képeket.
Egyik kép rendkívüli hatást gyakorolt a képzeletemre, ami majdhogynem drámába torkollott. El akartam játszani a Nagy Áldozópapot, aki áldozatot mutat be az Örökkévalónak. A metszet, amely az áldozat jelenetét bemutatta, rendkívül részletgazdag volt, én pedig igyekeztem szolgai pontossággal rekonstruálni. Papi palást gyanánt anyám vörös pongyolája szolgált, derekam köré egy törülközőt csomóztam. Egy másik törülközőből turbánt csavartam, és aztán hozzáláttam az áldozati oltár elkészítéséhez, hiszen erre elengedhetetlenül szükség volt. Ezt a problémát hamar megoldottam: rózsaszínű asztalkám tetejére felpakoltam a varrógép födelét. Szögletes volt, minden oldala lapos, ezért tökéletesen megfelelt céljaimnak. Apám hajkeféi a kitett kenyerek szerepét töltötték be.
Amikor idáig értem a készülődésekkel, nem maradt más hátra, mint fel-alá sétálni az oltár előtt, ájtatos kiáltásokat hallatva. Ám volt még valami, ami nem hagyott nyugodni, mert a könyvillusztráción egy áldozat is látható volt, amely az oltáron füstölgött. Áldozatra volt hát szükség, ha nem is borjúra vagy bárányra, de olyan dologra, ami értékes és fontos is.
Rövid gondolkodás után kiszaladtam az előszobába. Ott a fogas egyik ágán volt felakasztva apám selymes fénnyel csillogó cilindere. Csak vasárnap viselte, amikor templomba ment, vagy ünnepi látogatások alkalmával, és emlékszem, hogy nagyon vigyázott rá, mielőtt feltette volna, mindig végigsimította egy barna bársonydarabbal, az ünnepi fejfedőnek mindig tökéletesen kellett csillognia. Rövid ideig haboztam, nyilván megrémültem kissé a tervem szentségtörő merészségétől. Aztán hirtelen elhatározással úgy döntöttem, hogy feláldozom az Örökkévalónak apa remekbe szabott kalapját.
Egy hokedlire felállva leakasztottam a tiszteletre méltó tárgyat, és egy pillanattal később már ott díszelgett a két kirakott kenyér mellett. A liturgia, amit bemutattam, kissé eklektikus volt, több ábrázolás részleteit is követtem. Elég az hozzá, hogy úgy találtam, remek áldozat ez a kalap, és őszen hadonásztam a palástban, egyre kevésbé visszafogottan kiabálva, majd elindultam megkeresni a gyufásdobozt, hiszen a rajzon egyértelműen látszott, hogy az áldozatot lángok emésztik.
Ha kisebb zajt csaptam volna, bizonyára sikerült volna véghezvinnem a tervem, de a nagy hűhóra bejött anyám és egyik nővérem, hogy megnézze, mi a csudát művelek.
– Mi folyik itt? – kérdezte anyám.
– Áldozatot mutatok be – vágtam rá gondolkodás nélkül.
– Megégett áldozatott? – kérdezte anyám mosolyogva, de azért lekevert egy finom nyaklevest.
Hogy lezárjam a cilinder-ügyet, elmesélem, mi történt egy vasárnap a Cortambert utcai protestáns templomban, bár ez a kínos eset csak két évvel később, 1907-ben következett be.
A templom hatalmas volt és sivár, díszítések, festett üvegablakok nélkül, szigorúan egyszerű.
Apám kettőnk közé helyezte el kalapját a padban, vagyis az ő balján. Én nem tudtam, mit kezdjek a hatalmas szalmakalapommal, végül én is letettem a bal oldalamra.
Apának énekeskönyv volt a kezében, és igyekezett énekelni a zsoltárokat. Mi, a gyermekek, összeszorított szájjal ültünk.
A nővéreim, akárcsak én, furcsa megütközést éreztek, hogy itt franciául szólítják Istent, mert a mi kis angolszász világunkban nem ezen a nyelven társalogtak vele.
Amikor a zsoltár a végéhez közeledett, egy úr jelent meg a padsorunknál, aki nálunk is jobban elkésett, és arra kért, húzódnánk beljebb, hogy helyet csináljunk neki is.
Mi, gyermekek, ostobán néztünk egymásra, mint akik teljesen tanácstalanok, de apám, aki megértette a helyzetet, integetett nekünk az énekeskönyvvel, hogy húzódjunk közelebb hozzá. Ugyanakkor mosolyogva köszöntötte az újonnan jött hívet.
Amikor a zsoltárnak vége lett, mindnyájan elhelyezkedtünk, és a pap hozzáfogott a prédikációhoz. Minden nyugodt volt. A falak visszhangozták a lelkipásztor szavait.
Senki sem mozdult. Oldalra néztem, és láttam, hogy Lucy enyhén vörös ábrázattal nézi a papot, ami nála az unatkozás jele, és észrevettem, hogy az én nagy szalmakalapomat a térdére tette. Igaza volt. Én pedig azt hittem, meghalok félelmemben. Néhány másodperce ugyanis rájöttem, hogy valami keményen ülök, ami a súlyom alatt összement, és hogy az a valami nem más, mint apám cilindere. Ő egyébként fi gyelmesen hallgatta a lelkész beszédét, mit sem sejtett. Még boldog volt, mert nem tudta. Mindenki boldog volt, rajtam kívül. De mit tegyek?
Már nem tudom, hogyan, de Lucy észrevette a katasztrófát. Kuncogva kérdezte, hogy hol van apa kalapja (egy kicsit kegyetlen volt Lucy, mint mi mindnyájan), aztán kacagógörcs lett úrrá rajta, és zsebkendőjét a szájába tömködve próbálta elfojtani az ellenállhatatlan jókedvét. Ezt látva Retta és Anne is elkezdett kacagni, pedig még nem tudtak semmit. Apám gyilkos pillantást lövellt feléjük, és azt hiszem, hamarosan lecsillapodtak. Én mindenesetre példamutatóan komoly maradtam.
Hogy mi történt azután? Nem emlékszem pontosan.
Kijöttünk a templomból, és a la Tour utca táján apám hirtelen megragadta a kezem, hogy sietésre késztessen, mert minél előbb haza akart érni. Hajadonfőtt, sétapálcával a kezében, olyan hatalmasakat lépett, hogy a felöltője repült utána. Mivel nem tudtam lépést tartani vele, de erős kézzel tartottak, ugráltam, repültem, levegő után kapkodtam, míg a három lány kínnal-bajjal próbált lépést tartani velünk, és rettenetesen sikongattak a nevetéstől, amit már nem bírtak visszatartani.
Mikor hazaértünk, gondolkodás nélkül berohantam az anyám szobájába, és bebújtam az ágy alá, anélkül, hogy bármilyen magyarázattal is szolgáltam volna viselkedésemre. Egyébként a magyarázat mindjárt belépett a szobába egy dühös úriember képében, aki hollétem felől tudakolózott. Láttam a lábait, és sétapálcája végét, amellyel magából kikelve döngette a padlót, miközben ezt kiabálta:
– Hol ez a gyermek? Hová bújt? Tudni akarom!
Ekkor szüleim között olyan párbeszéd kezdődött, amely leginkább a Perrault-mese Óriása és a felesége közti beszélgetésre hasonlított. Mama azt szerette volna megtudni, mit követhettem el. Apa verte a padlót a sétapálcával, és azt hajtogatta, hogy itt bújtam el a szobában. A többit már nem tudom felidézni, csak azt, hogy megbüntettek, de nem emlékszem, hogy apám megvert volna.
(Julien Green: Jeunes années, autobiographie / Fiatal évek, önéletrajz 1. Seuil, 1984, ford. Szőcs Imre)
A gyermekkor évszázadai
Az emlékezés mestere
A gyermekkor évszázadai
Egykori önmagunkkal találkozunk egy régi fényképen: négykézláb mászunk egy takarón, sírunk, mert megrémültünk a beöltözött Mikulás szakállától, anyukánk babakocsiban sétáltat, elsős csoportkép, osztálykirándulás... Mi vagyunk a képen, magunkra ismerünk – mégis mintha valaki más volna, hiszen memóriánk másként emlékezik a múltra, mint ahogyan a fotópapír vagy a pixelek őrzik azt.
