Egy igazi kópé gyermekkora kerül terítékre ezúttal. Romain Gary (eredeti nevén Roman Kacew, született 1914-ben Vilniusban, meghalt 1980-ban Párizsban) litvániai zsidó származású francia író olyan humoros könyveket írt, mint Karinthy Frigyes és Rejtő Jenő, sziporkázó humora mögött azonban mély keserűség, tragikum, az ember sorsáért való aggódás rejtőzik. Életútja eleve egy fordulatos regényhez hasonlít, így nem csoda, hogy regényes formában írta meg saját gyermekkorát. A virradat ígérete című önéletrajzát egyik legsikerültebb alkotásának tekinti a kritika, ennek ellenére magyarul csak 2012 óta olvasható. Legsikeresebb regényei, a Lady L. és az Émile Ajar álnéven publikált Előttem az élet, amelyből sikeres filmet is forgattak azonos címmel, már sokkal ismerősebbek a magyar olvasóközönség számára. Apropó Émile Ajar. Nem hiába neveztem nagy kópénak Gary-t. Ő volt az egyetlen francia író, aki kétszer is elnyerte a nagyon rangos Goncourt-díjat, amelyet elvileg egy személynek csak egyszer ítélhetnek oda. Ezt a díjat viszont Romain Gary és Émile Ajar is megkapta, és csak halála (haláluk) után derült ki teljes bizonyossággal, hogy a két személy valójában egy és ugyanaz.
Szeretett tehát (és tudott) misztifikálni, játszani élettel és irodalommal. Nemhiába adta egyik életrajzírója ezt a címet könyvének: Romain Gary, a kaméleon. Éppen ezért önéletrajza is részben irodalmi játéknak tekinthető, amelyet eleinte hiteles dokumentumként kezeltek a hiszékeny irodalomtörténészek, azonban idővel kiderült róla, hogy önéletrajzi regényként olvasni szerencsésebb. Az író nem hazudik benne, de gyakran füllent. Az igazat azonban soha nem téveszti szem elől. Szőllősy Klára az anyai szeretet krónikájának nevezi a könyvet, de tegyük hozzá, hogy rendkívül ironikus és önironikus krónika ez, amelyben az anyai rajongás egyes „túlkapásait” is kíméletlen humorral meséli el a szerző:

(...) Anyám megjött a behavazott városban tett túrájáról, betette a szoba sarkába a kalapdobozokat, leült, cigarettára gyújtott, és ragyogó mosollyal nézett engem.
– Mi van, mama?
– Semmi, gyere, csókolj meg.
Megcsókoltam. Hideg volt az arca. Magához ölelt, és vállam fölött elrévedt a tündöklő messzeségbe. Aztán pedig azt mondta:
– Francia nagykövet leszel.
Fogalmam sem volt, hogy az micsoda, de rábólintottam. Nyolcévesen már szilárd volt bennem az elhatározás: minden óhaját teljesíteni fogom.
– Rendben van – mondtam könnyedén. (...)
Anyám minden lakásba becsöngetett, bedörömbölt, és kicsődítette az összes lakót. Volt egy kis szitkozódás és kölcsönös szidalmazás, anyám ebben vitathatatlanul fölénybe került, aztán odahúzott magához, rám mutatott, és olyan büszke és fényes hangon, amelynek a dallama még most is fülembe cseng, szónoklatot tartott.
– Maguk kis tetű burzsujok! – szólította meg a gyülekezetet.
– Nem tudják, ki áll itt maguk előtt. A fiam francia követ lesz, a Becsületrend lovagja, nagy drámaíró, Ibsen, Gabriele d’Annunzio. (…) A „tetű burzsujok” harsány hahotára fakadtak. Még most is pirulok a szégyentől, most, hogy ezeket a sorokat írom. Hallom a gúnyos röhögést, és megjelennek előttem azok a gyűlölködő, megvető arcok; látom őket, de nem érzek indulatot irántuk, hiszen csak egyszerűen emberi arcok, nincs bennük semmi különös. (…)

Anyám felvetett fejjel állt a fergetegben, átölelte a vállamat. Nyoma se látszott rajta zavarnak, megszégyenülésnek. Tudta.
A rákövetkező hetekben nem volt valami kellemes az életem. Bár még csak nyolcéves voltam, igen fejlett volt bennem a nevetségesség érzete, nem kis részben anyám miatt, természetesen. Aztán fokozatosan hozzászoktam.
Lassan-lassan megtanultam, hogy egy csöppet se jöjjek zavarba, ha közönség előtt lecsúszik rólam a nadrág. Ez is része minden jóakaratú ember nevelődésének. (...) Hanem az alatt a néhány perc alatt, míg ott álltunk a lépcsőházban a gúnyos megjegyzések és szidalmak záporában, a mellkasom ketreccé változott át, és egy halálra rémült, szégyentől ajzott vad próbált kitörni belőle.
Az udvaron hasábfát tároltak, és a rakás közepén volt a kedvenc búvóhelyem; tökéletes biztonságban éreztem magam, ha nagy ügyesen sikerült befurakodnom a két emelet magas hasábhegy belsejébe, ahol nedves, jó szagú falak vettek körül. Hosszú órákat töltöttem ott kedvenc játékaimmal játszadozva, salaktalan boldogságban, elérhetetlenül. A szülők megtiltották a gyerekeknek, hogy közel menjenek a veszélyesen ingatag építményhez; elég lett volna, hogy valaki kihúzzon vagy meglökjön egy hasábot, és az egész rakás leomlik, maga alá temeti az embert. Idő jártával egyre ügyesebben közlekedtem a szűk folyosókban, egyeduralkodó lettem, otthon éreztem magam a bármikor lavinával fenyegető titkos birodalomban. Egy-egy fahasáb áthelyezésével járatokat, tárnákat, rejtett odúkat hoztam létre, a kintitől elütő biztonságos és baráti világot, ahová besurrantam, mint egy menyét, és hosszan elidőztem, nem törődve a nadrágomat átnedvesítő és hátamra dermedő nyirokkal. Pontosan tudtam, melyik hasábokat kell elmozdítani, hogy folyosót nyissak magamnak, és mindent gondosan visszahelyeztem magam mögött, hogy így is erősítsem elérhetetlenségem tudatát.
Az udvarra futottam aznap este is, mihelyt megtehettem, vagyis amikor már nem lehetett az a látszat, hogy magára hagyom anyámat az ellenséggel szemben; a végsőkig kitartottunk, mi hagytuk el utoljára a harcteret.
Néhány gyakorlott mozdulattal feltártam magam előtt és bezártam magam mögött az ismerős folyosókat, és máris az építmény szívében voltam, fejem fölött öt-hat méter vastag mennyezettel, és ott, a védelmező páncélzattal körülvéve, ahol biztos lehettem benne, hogy senki sem lát, kitört belőlem a sírás. Sokáig sírtam. Azután szemügyre vettem a fölöttem és köröttem lévő hasábokat, kiválasztottam, melyiket kell elmozdítani, hogy rám omoljon az erődítmény, és megszabaduljak ettől az élettől. Egyenként hálásan megsimogattam a fahasábokat. Emlékszem baráti és megnyugtató tapintásukra, arra, hogy szipogtam még, de nagy nyugalom árasztott el a gondolatra, hogy örökre vége a megaláztatásnak és boldogtalanságnak. Csak neki kell feszülni a falnak, úgy kirúgni a megfelelő hasábokat.
Felkészültem.
Hirtelen eszembe jutott, hogy van a zsebemben egy mákos sütemény, aznap reggel loptam a házbeli cukrászüzlet hátsó helyiségében, amely őrizet nélkül maradt, ha vevő volt a boltban. Megettem a süteményt. Aztán újra felvettem a megfelelő testtartást és nagyot sóhajtva készültem a rúgásra.
Egy macska mentette meg az életemet.
Megjelent a pofája a hasábok közötti résben, és egy percig hökkenten néztünk egymásra. Hihetetlen egy macsek volt, rongyosra tépett fülű, narancslekvárszínű, vedlett és rühes, ágrólszakadt öreg utcai macska, lerítt róla, hogy megjárta a hadak útját, és mindent tud az életről, amit csak tudni lehet.
Alaposan megnézett magának, aztán tétovázás nélkül odajött, és elkezdte nyalni az arcomat.
Nem volt illúzióm a hirtelen szeretetmegnyilvánulás oka felől. Könnyekkel kevert mákossütemény-maradványoktól volt ragacsos az arcom, az állam. Puszta érdekből nyalogatott. Nem számít. Jólesett az érdes, meleg nyelv érintése, lehunytam a szemem, és hagytam, hadd csinálja; se akkor, se később soha életemben nem firtattam, van-e valami hátsó szándék amögött, ha valaki kinyilvánítja irántam szeretetét.
Csak az számított, hogy a meleg kis nyelv, minden látszat szerint részvétből és gyöngédségből, buzgón mosdatja a képemet. És ennyi elég is, hogy boldog legyek.
Mire a a macska befejezte a nyalakodást, már sokkal jobban éreztem magam. Olyan örömöket és barátságokat tartogat az élet, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni.
A macska most az arcomhoz dörgölőzött és dorombolt.
Megpróbáltam versenyre kelni vele, és jól kidoromboltuk magunkat, duettben. Előkapartam zsebemből a sütemény utolsó morzsáit, odakínáltam neki. Elfogadta a desszertet, aztán felkunkorította a farkát, és orromnak nyomta az oldalát. Beleharapott a fülembe. Egy szó, mint száz, újból élhetővé vált az élet. Öt perc múlva kimásztam a fahalomból, és nyomomban a macskával, zsebre vágott kézzel, fütyörészve bementem a házba.
Azóta is úgy gondolom, hogy ha azt akarja az ember, hogy érdek nélkül szeressék, mindig legyen egy kis süteménymorzsa a zsebében.
(Romain Gary: A virradat ígérete, Park Könyvkiadó, 2012. Ford.: Bognár Róbert)