A gyermekkor évszázadai

Aki olvasta már a Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjait, bizonyára úgy vélekedik, varázslatos gyermekkora lehetett e könyvek szerzőjének. Valóban, Mark Twain (eredeti nevén Samuel Langhorne Clemens) 19. századi gyermekkori emlékeinek anyagából gyúrta össze azt az életművet, amely az amerikai irodalom egyik legnagyobbjává avatta őt. Természetesen nem lenne helyénvaló azonosítani őt Tom Sawyerrel vagy Huckleberry Finn-nel, akik a képzelet szüleményei, és bár sok, személyesen megélt történetet beemel a regényekbe, amint Önéletrajzában gyakran figyelmeztet rá, „hazug módon” teszi ezt, sok mindent megváltoztatva, illetve keverve a kitalált és az emlékekben élő dolgokat, személyeket, helyszíneket.

Gyermekkorának színhelye Hannibal városa Missouri államban, a Tom Sawyer és Huckleberry Finn helyszíne pedig egy kitalált Saint Petersburg, ám mindkettő a legendák által belengett, egyszerre megálmodott és valóságos Mississippi partján fekszik. Gyakorlatilag minden emlék és minden képzelődés ehhez a méltóságteljes folyamhoz kötődik nála. (Még írói álneve is: a Mississippi révkalauzai „mark twain/mark two” kiáltással jelezték a hajózáshoz biztonságos, két ölnyi vízmélységet.) Az alábbi történet is a Mississippihez kapcsolódik, mondhatni, egyik főszereplője maga a folyó, és mintha azt sugallná, hogy egy ilyen hatalmas természeti erővel való „együttélés” mély, maradandó nyomokat képes hagyni, sokszor a szó szoros értelmében. Különlegessége, hogy a gyermekkori kaland meséje felnőttkorban, ötven évvel az eset megtörténte után is folytatódik, csattanója ekkor következik be. Az egész természetesen az összetéveszthetetlen Mark Twain-i humorral van tálalva.

A következő eset 1849 körül történt. Tom Nash, a postamester fia, egykorú volt velem. A Mississippi befagyott, és egyik este, valószínűleg engedély nélkül, korcsolyázni mentünk. Legalábbis nem látok más magyarázatot, hogy miért kellett éppen este korcsolyázni mennünk, hacsak azért nem, mert tilos volt, hiszen az éjféli korcsolyázás semmi különös élvezetet nem jelenthetett, ha senki sem ellenezte. Éjfél körül, amikor már több mint fél mérföldnyire kijutottunk a túlsó, illinoisi part felé, vészjósló recsegést-ropogást, rianást hallottunk köztünk és a folyó hazai partja között. Tudtuk, mit jelent a hang: a zajlás megindult. Halálra rémülve hazafelé tartottunk. Villámgyorsan siklottunk, már amikor a felhők között bujkáló hold fényében megláthattuk, hol van a jég és hol van a víz. Időnként vártunk, majd újra megindultunk, ahol a jég megbízhatónak látszó hidat vert számunkra, de újra megálltunk, ha puszta vízhez érkeztünk, és kétségbeesve vesztegeltünk, míg egy nagyobb úszó jégtábla át nem hidalta a veszélyes helyet.
Egy óráig tartott az út – mindvégig irtózatos szorongás közepette. Végre megközelítettük a partot. Újra várnunk kellett, mert olyan helyre kerültünk, ahol áthidalásra lett volna szükség. Köröskörül sodródott, torlódott a jég, a parton hegymagasságban halmozódott. A veszély nem csökkent, sőt, egyre fokozódott. Türelmetlenségünkben, hogy végre szilárd talajra jussunk, korán indultunk el, és tábláról táblára ugráltunk. Tom elszámította magát, és rövidet ugrott. Keserves fürdőben volt része, de olyan közel voltunk a parthoz, hogy alig egy-két tempót kellett úsznia, és talajt ért a lába; onnan aztán kivergődött.
Én kissé később, baleset nélkül érkeztem. Csuromvizesre izzadtunk, és Tom fürdője nagyon balul végződött. Ágynak esett, és vége-hossza nem volt a betegségnek. Végezetül skarlátot kapott, és földsüketen került ki belőle. Pár év múlva természetesen beszédtudománya is cserbenhagyta. Később valahogyan megtanították beszélni, de nem mindig értettük, mit is akar mondani. Természetesen nem tudta szabályozni hangerejét, hiszen nem hallotta a szavát. Amikor azt hitte, hogy halkan és bizalmasan tárgyal, még Illinois államba is elhallatszott.
Négy évvel ezelőtt, 1902-ben, meghívott a Missouri Egyetem, hogy vegyem át jogtudományi díszdoktori oklevelemet. Megragadtam az alkalmat, hogy egy hetet Hannibalban töltsek, amely gyermekkori falumból már várossá nőtt. Ötvenöt éve éltük át azt a kalandot Tommal. Már útrakészen álltam az állomáson, és nagy tömeg hannibali polgár ácsorgott kint. Észrevettem Tom Nasht, amint felém indul egy üresebb folton, és elindultam feléje, mert azonnal megismertem. Fehérhajú öregember volt már, de én akkor is a tizenöt éves fiút láttam benne. Hozzámlépett, kezéből tölcsért formált a fülemhez, a hannibali polgárok felé intett a fejével, és – ködkürtüvöltéssel – bizalmasan megjegyezte:
– Még mindig olyan átkozott tökfilkók, Sam. – Ennél többet nem is mondott. 

(Mark Twain: Önéletrajz. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1968. Ford.: Valkay Sarolta)