Polgári otthonok öles falai között

Az „úri szobában” három üvegajtós szekrényben sorakoztak a könyvek. Anyám „könyvtára” már inkább csak dísztárgy volt, a szalon berendezésének egyik kelléke s emlék a múltból; a mahagóniszekrény ajtaját ritkán nyitogatták. Vagy háromtucat, vörös vászonba kötött Egyetemes regénytár adta ki a zömét anyám könyveinek. (…) Apám könyvtára tekintélyes volt, és elfoglalta az „úri szoba” leghosszabb falát. A magyar írók közül Mikszáthot olvasta a legszívesebben. Jogi könyveit, a hasas corpus juris-köteteket stb. az irodában őrizte; a lakás három magas, falba épített könyvszekrénye tele volt szépirodalommal. A városunkbeli polgárság sokat és szívesen olvasott. (…) Akkoriban ha egy polgári sorú asszony unatkozott, nem kártyázott, nem szaladt a moziba vagy kávéházba, hanem elővett egy könyvet és olvasott. Apám estéi is így teltek el, könyvvel a kezében. (…) Nem múlt el nap a középosztálybeli, értelmes ember számára, hogy az esti órákban, elalvás előtt, az ágyban néhány oldalt ne olvasott volna valamilyen új könyvből.
Járt egy angol folyóirat is, a Nature című természettudományi folyóirat, de csak ritkán forgattuk, mert az angol nyelvvel valamennyien hadilábon álltunk a családban, bár esztendőkön át beállított minden héten háromszor az öreg, iszákos angol nyelvmester, akit néha megleptünk ebéd után, amint apámmal kettesben, az úriszoba kényelmes karosszékeiben, angolóra ürügye alatt békésen szunyókálnak. (…) Rengeteg könyv gyűlt fel idővel az emeletes, szárnyas ajtajú szekrényekben. Itt sorakozott mindenekelőtt a „teljes Mikszáth” s a teljes, egészvászonba kötött Jókai. Ez a jubileumi kiadású, százkötetes Jókai lassanként elapadt, mert a Forgách utcai antikvárius, akinél iskolaév végén értékesítettük a fölöslegessé vált tankönyveket, ötven krajcárt fizetett egy kötet Jókaiért, s nem is tisztelt más egyebet a világirodalomból. (…) Így aztán reáfanyalodtam szeretett Jókaim elkótyavetyélésére – a mi családunkban nagyon érzékenyen megtartották a névnapokat, születésnapokat, a családtagok sohasem feledkeztek meg ilyen alkalmakkor egymás megajándékozásáról, s mert pénzem nem volt, a szorgalmi munkákat meg nem kedveltem, kénytelen voltam születésnap vagy karácsony előtt egyes darabokat értékesíteni apám könyvtárából.
Magyarul, loptam a könyveket apám könyvtárából. A jubileumi Jókai-sorozat meglehetősen leapadt, mire felsőbb gimnáziumba kerültem.

Bizony, hasztalan keresném magamban a paraszti gyermekkor kusza emlékeit, édes esztelenségét. Soha nem túrtam a földet, nem szedtem fészket, nem gyűjtöttem növényeket, s nem vadásztam kavicsokkal madarakra. A könyvek voltak az én madaraim és madárfészkeim, háziállataim és istállóim és rétjeim; a könyvtár az egész világ tükörképe volt; s a tükörképben megvolt az eredeti minden mélysége, változatossága, váratlansága. Hirtelen kalandra indultam: székekre, asztalokra kellett felmásznom, vállalva a könyvlavinák veszélyét, melyek maguk alá temethettek volna. A legfelső polcon lévő könyvek sokáig elérhetetlenek voltak számomra; más műveket, alighogy felfedeztem őket, nyomban kikaptak a kezemből; voltak, amelyek elbújtak előlem: egyszer kivettem, elkezdtem olvasni, azt hittem, visszatettem a helyére, s egy hétig kellett keresnem, míg megint ráakadtam. S micsoda szörnyű találkozások: felütöttem egy albumot, s az illusztráción undok férgek nyüzsgő tömegére esett tekintetem. A szőnyegen hasalva beutaztam Fontenelle, Arisztophanész, Rabelais sivatagait; a mondatok olyan ellenállást tanúsítottak, akár a tárgyak: meg kellett figyelni, meg kellett kerülni őket, úgy kellett tennem, mintha elmennék, aztán hirtelen visszatérni, rajtuk ütni, amikor nem számítanak rá, s többnyire így is megőrzik titkukat. (…) A könyvtárban alig volt más könyv, mint a nagy francia és német klasszikusok. Voltak még nyelvkönyvek, néhány híres regény is, Maupassant válogatott elbeszélései, képzőművészeti albumok – egy Rubens, egy Van Dyck, egy Dürer, egy Rembrandt –, ezeket tanítványaitól kapta nagyapám újévi ajándékul. Gyengécske világegyetem.
Hanem a Nagy Larousse (francia nagylexikon) mindent pótolt; találomra kihúztam egy kötetet az íróasztal mögül, az utolsó előtti polcról: az A-Bello, Bello-Ch vagy Ci-D, Mele-Po vagy Pr-Z kötetet (ezek a szótagpárok földrajzi nevekké váltak, az egyetemes tudás egy-egy tartományát jelölték; volt egy Ci-D birodalom, egy Pr-Z birodalom, s mindegyiknek megvolt a maga állat- és növényvilága, megvoltak a városai, nagy emberei, ütközetei); erőlködve rátettem nagyapám íróasztalára, kinyitottam, valódi madarakat szedtem ki fészkükből, valódi virágokra leszálló valódi lepkékre vadásztam. Emberek, állatok személyesen voltak jelen a könyvben: a kép volt a testük, a szöveg a lelkük; házunk falain kívül is találkozott az ember bizonytalan, kezdetleges utánzatokkal, melyek többé-kevésbé hasonlítottak a mintaképekre, de meg sem közelítették tökéletességüket: az Állatkertben a majmok nem voltak olyan majomszerűek, a Luxembourg-kertben az emberek nem voltak olyan emberszabásúak.