Utazás, ismerkedés új, idegen tájakkal – mindenkit bizsergető izgalom, kíváncsiság fog el e mondat hallatán, és ez érthető. Utazni pedig vonattal a legjobb. De vannak másféle utazások, sajnos, olyanok is, amelyekről a következő részletek szólnak.
A helyszín a két írásban ugyanaz, a szereplők tizenéves gyermekek: az auschwitzi haláltábor két túlélője. Ketten azok közül az ártatlan gyermekek közül, akiknek túl korán kellett szembenézniük a legrosszabbal: a teljes kiszolgáltatottsággal, a halálgyár közömbös kegyetlenségével, a testi-lelki megsemmisüléssel. Azok közül, akik gyermekként lépték át azt a kaput, amelyen a hírhedté vált felirat állt: „A munka szabaddá tesz”, és néhány hónap elteltével mindent megélt aggastyánként léptek ki azon.
Elie Wieselt a máramarosszigeti gettóból (ide gyűjtötték össze a város zsidó lakosságát a deportálás előtt), Kertész Imrét Budapestről szállították a haláltáborba, marhavagonba zsúfoltan. Wiesel jiddisül, majd franciául írta meg túlélése történetét, Kertész regényben meséli el az övét, amelynek főhőse egy bizonyos Köves Gyuri.
Francois Mauriac francia Nobel-díjas író Wiesel könyvéhez írott előszavában úgy emlékszik a transzportra váró gyereksereg, „az édesanyjuktól elragadott kisbárányok” látványára, mint olyan valóságra, ami „túlment azon, amit addig lehetségesnek tartottunk.” Pedig ez csak az első lépcsőfok volt a pokol legmélyebb bugyraiba vezető úton...

Kedves tárgyaink, amelyeket eddig magunkkal cipeltünk, a vagonban maradtak. S ott hagytuk velük – most már az illúzióinkat is.
Kétméterenként egy-egy SS géppisztoly szegeződött ránk. Kézen fogva mentünk a tömeggel.
Egy SS-altiszt jött velünk szembe, bottal a kezében.
– Férfiak balra! Nők jobbra! – parancsolta.
Ezt a négy szót halkan, közönyösen, szenvtelenül mondta. Négy egyszerű, kurta szó. Mindamellett ez volt a pillanat, amikor elhagytam anyámat. Gondolkozni sem volt időm, máris apám kézszorítását éreztem. Magunkra maradtunk. Egy másodperc töredéke alatt megláttam, hogy anyám és nővéreim elmennek jobbra. Cipora anyám kezét fogta. Láttam távolodni őket; anyám oltalmazóan simogatta a kishúgom szőke fejét; én pedig csak mentem tovább apámmal – a férfi akkal. S nem tudtam, hogy ott és akkor – örökre elhagytam édesanyámat és Ciporát. Csak mentem tovább. Apám fogta a kezem.
Mögöttem összeesett egy öregember. Mellette egy SS-legény visszatette tokjába a revolverét.
Szorítottam apám karját. Egyetlen gondolat forgott a fejemben: nem szabad elvesztenem őt. Nem szabad magamra maradnom.
– Ötösével sorakozó! – vezényelték az SS-tisztek.
Nagy kavarodás. Együtt kell maradnunk, feltétlenül.
– Hé, te fiú, hány éves vagy?
Egy fogoly intézte hozzám a kérdést. Arcát nem láttam, hangja fáradt volt és barátságos.
– Még tizenöt sem vagyok.
– Fenét. Tizennyolc vagy!
– Nem. Csak tizenöt.
– Te hülye! Annyi vagy, amennyit én mondok.
– Aztán apámat kérdezte.
– Ötven – válaszolta apám.
– Nem igaz! – mondta erre a fogoly, még dühösebben. Ekkor eltűnt az éjszaka egyéb árnyaival. Egy másik fogoly érkezett. Dőlt a száján a szitok.
– Miért jöttetek ide, átkozott barmok? Mi a francnak jöttetek ide?!
Valaki összeszedte a bátorságát, és így felelt:
– Mit gondol, miért? Jókedvünkben? Mi kértük, hogy idehozzanak?
A fogoly kis híján leütötte a válaszolót: – Hallgass, te disznó! – ordította – , vagy itt verlek agyon! Ahelyett, hogy odahaza akasztottátok volna fel magatokat, idejöttök! Hát nem tudjátok, mi van itt, Auschwitzban? Nem tudjátok? 1944-ben?! (Elie Wiesel: Az éjszaka – részlet. Fordította: Balabán Péter)

Legközelebb mozgolódás, izgalom ébresztett föl.
Odakint most már teljes ragyogással tűzött a nap. A vonat is megint haladt. Kérdeztem a fiúktól, hol vagyunk, s mondták, még mindig ugyanott, épp most indultunk tovább: akkor hát ezúttal a zökkenő ébreszthetett, úgy látszik. De nincs kétség – tették hozzá –, előttünk gyárak, településfélék láthatók. Egy perc múlva az ablaknál levők jelentették, s magam is észlelhettem a fény futó változásán, hogy valami kapuforma boltív alatt siklottunk keresztül. Újabb perc múlva a vonat megállt, s akkor meg roppant izgatottan azt tudatták, hogy állomást, katonákat, embereket látnak. Sokan máris szedelőzködni, gombolkozni, némelyek, kivált a nők közül, hevenyészve tisztálkodni, szépítkezni, fésülködni kezdtek. Kintről viszont közelgő koppanásokat, ajtók zörgését, vonatból kitóduló utasok egybekeveredő zsivaját hallottam, s most már be kellett látnom, semmi kétség, célnál vagyunk, csakugyan. Örültem, igen természetesen, de éreztem, másképp, mint ahogy, mondjuk, tegnap vagy még inkább tegnapelőtt örültem volna. Aztán szerszám csattant a mi kocsink ajtaján is, majd valaki vagy valakik inkább, félregördítették a nehéz ajtót.
Először a hangjukat hallottam meg. Németül vagy valami ahhoz igen hasonló nyelven beszéltek, úgy hangzott, mind egyszerre. Amennyire kivehettem, azt kívánták, szálljunk le. Ehelyett azonban, úgy tetszett, ők nyomakodtak fel közibénk; egyelőre még semmit se láttam. De máris híre járt, a bőröndök, csomagok itt maradnak. Később – magyarázták, fordították s adták körülöttem szájról-szájra – mindenki visszakapja, magától értetődően, a tulajdonát, előbb azonban a tárgyakra fertőtlenítés, miránk viszont fürdő vár: csakugyan, itt is az ideje, magam is azt találtam. Akkor értek aztán közelebb hozzám a nyüzsgésben, s pillantottam meg végre én is az itteni embereket. Igen meglepődtem, hisz végtére most először láttam életemben – ily közelségből legalábbis – valódi fegyenceket, a gonosztevők csíkos gúnyájában, kopaszra nyírt fejével, kerek sapkájában. Egy kissé mindjárt hátra is hőköltem tőlük, természetesen. Némelyek az emberek kérdéseire válaszoltak, mások a kocsiban néztek széjjel, megint mások, hordárok régi gyakorlottságával, már a csomagokat kezdték kirakodni, s mindezt valami furcsa, rókaszerű fürgeséggel. Mindegyikük mellén, a fegyenceknél szokásos számon kívül még egy sárga háromszöget is ott láttam, s bár ennek a színnek nem volt igen nehéz megfejtenem természetesen az értelmét, hirtelen mégis megütötte valahogy a szemem; az út folyamán erről az egész ügyről majdhogynem el is feledkeztem kissé.
Az arcuk se volt épp igen bizalomgerjesztő: szétálló fülek, előremeredő orrok, beesett, apró, ravasz fényű szemek. Csakugyan, zsidóknak látszottak, minden tekintetben. Gyanúsnak és egészükben idegenszerűeknek találtam őket. Amikor minket, fiúkat is észrevettek, úgy láttam, egész izgalomba jöttek. Mindjárt sebes, valamiképp hajszolt suttogásba fogtak, s akkor tettem azt a meglepő fölfedezést, hogy a zsidóknak, úgy látszik, nem csupán a héber a nyelvük, amiképpen ez ideig hittem:
– Reds di jiddis, reds di jiddis, reds di jiddis? – vettem ki ugyanis lassacskán a kérdésüket. A fiúk is, én is, mondtuk nekik:
– Nein. – Láttam, nem nagyon voltak megelégedve. Akkor meg – a német alapján könnyen megértettem – a korunkra lettek egyszerre mind igen kíváncsiak. Mondtuk:
– Vierzehn, fünfzehn –; ki mennyi volt. Rögtön igen tiltakoztak, kezükkel, fejükkel, egész testükkel:
– Zescájn – suttogták mindenfelől –, zescájn. – Csodálkoztam, s egyiküket meg is kérdeztem:
– Warum?
– Willst du arbeiten? –, akarok-e dolgozni, kérdezte erre ő, árkos-vonásos szemének valahogy üres tekintetét egészen az enyémbe vájva. Mondtam neki:
– Natürlich – természetesen, hisz utóvégre is ezért jöttem, ha meggondoltam. Amire ő nem csupán megragadta sárga, csontos, kemény kezével, de még alaposan meg is rázta a karomat, úgy mondta: akkor hát „zescájn… verstajszt du?… zescájn!…” Láttam, haragszik, s amellett igen fontos is néki a dolog, úgy néztem, s miután sebtében még előbb a fiúkkal is megbeszéltük, némi derűvel, de beleegyeztem: legyek hát tizenhat éves. Ne legyenek továbbá – bármit is mondjanak és egészen függetlenül a való igazságtól – közöttünk testvérek, és főként – nagy ámulatomra – ikrek; legkiváltképp azonban: „jeder arbeiten, nist ká mide, nist ká krenk” – ennyit tudtam még meg tőlük, éspedig az alatt a két, tán nem is egész kerek perc alatt, amíg a tolongásban a helyemről a kocsiajtóig értem, s ott nagyot ugrottam végre, ki a napfénybe, a szabad levegőre. (Kertész Imre: Sorstalanság – részlet)