Az én szívemben boldogok a tárgyak

Számunkra nemcsak azért érdekes ez a vers, mert benne bűvös tárgyként a mécses jelenik meg, de megismerhetjük belőle a költő képalkotó technikáját is. Kosztolányi a nyelv magabiztos művészeként–bűvészeként betekinteni enged bennünket, olvasókat, képalkotási eljárásaiba.

Közülük kettő érvényesül leginkább a versben: a hiperbola és a szimbólumképzés. Kosztolányi a túlzás retorikai eszközével sokkal kisebbnek, jelentéktelenebbnek láttatja a mécsest, mint amilyen valójában („Az est bús cselédje. / Álmosan virraszt az asztalon.”), illetve sokkal nagyobbnak, jelentősebbnek a helyiséget, amelyet bevilágít („És a fülke csodapalota. / Éji rémek lengenek tova.”). A hiperbolizált költői képeknek azok az árnyképek a forrásai, amelyek esti ágyazás közben vetülnek a falra és az ajtóra: „Félszeg árnyék-figurák, / mind kevélyek és furák. / Egyik a felhőkbe nyargal, / másik hadonáz a karddal.” Hiperbolikus túlzásait szóalakzatokba tömöríti a költő; a „panoráma”, „esti színház” kifejezések hűen érzékeltetik azt a mozgalmasságot és azt a távlatosságot, amelyet a kis mécses a gyermekszobában megidéz. A fokozatosságból történő építkezés az egyes költői képeken belül is megfigyelhető, így jut el a befogadói képzelet a gyermekszobától a felhőkig, a határolttól a határtalanig: „Félszeg árnyék-figurák, / mind kevélyek és furák. / Egyik a felhőkbe nyargal, / másik hadonáz a karddal / és a párnát egyre rakjuk, / ferdül-fordul az alakjuk, / melyet szorgos fény kimintáz.” A költeményből a gyermekkori nyelvi szimbólumalkotás természetét is megismerhetjük. Kosztolányi olyan gyermekkori emléket idéz, amelyhez egyaránt tartoznak konkrét és szimbolikus tárgyak. Egyik ilyen tárgy maga a mécses, amely kicsiben, gyermekszobai körülmények között a napot szimbolizálja, és lesz a „szobának csöpp napja”. De a gyermekkori szimbólumalkotás egy másik használati tárgyhoz is köthető a versben: a vánkoshoz. Ehhez társítja a torony, illetve a vár képzetét a gyermeki fantázia.
A kisgyermek animisztikus látásmódja a párnát, ezt a mindennapi használati eszközt kelti életre, és minősíti szimbólummá. Intenzitását és szuggesztív erejét igazolja, hogy a gyermekkori emlékeket kereső költő évtizedek múlva is könnyedén fel tudja idézni a jóval korábban rögzült képet: „Hordjuk a fehér petrencét / s nő a vánkos furcsa tornya, / a kis ajtón – messze emlék – / hullámozva, ringatózva. / Égig ér már / a kevély vár: / száz alak omol le s újra felkel.”
Amikor a 20. század elején mindenki önmagában, saját egyéniségének rejtett zugaiban (például a tudatalattiban) kereste a titkot, Kosztolányi Dezső a gyermekkorban vélte azt felfedezni. A gyermekkor titkainak művészi foglalata A szegény kisgyermek panaszai című versciklus, ennek egyik kevésbé ismert darabja A kis mécs.

Csodavárásból áll az életünk, és a csoda egyik legkézenfekvőbb, szinte magától értetődő, megjelenítésre kínálkozó jelképe a fény, amely egyben a képzőművészet egyik legfontosabb, szimbolikus tartalmakkal telített, komplex üzeneteket hordozó alapeleme. Felsorolhatatlan, hogy kultúrtörténetünk évezredei alatt milyen sok alkotás született a mécses világa mellett, vagy hány festményen vált esendő pislákolása reményt, bizakodást gerjesztő üzenetté.
Mécses fényénél festett már az őskori sámán is a barlang mélyén, ezek égtek a katakombák istentiszteletein a keresztényüldözések idején, és jelképpé nemesedett változatait láthatjuk napjainkig templomainkban, olykor köztereken is, gondoljunk csak a Batthyány-örökmécsesre.
Hogyan válhatott jelképpé a különben nagyon is hétköznapi, gyakorlati eszköz (amely lényegében állati zsiradékkal átitatott növényi rost vagy kanóc egy edényben), annak a titkát sohasem magában a tárgyban, hanem a művészek alkotóerején túl az örök emberi csodavárásban kell keresni.

Nézem Correggio Szent éj című alkotását, amelyen már nem a kézzelfogható, ismert formájú mécses ontja a fényt, hanem a festészet eszközeivel a ragyogás forrásává lényegített csecsemő alakja. Neki, a most született „örökmécsesnek” köszönhetően válik reményteljessé a félhomályos képen ember, táj, esemény, minden. A vakító világosság ezen az alkotáson döbbenet, de ugyanakkor ámulat, remény, bizakodás, öröm forrása is. Mária és Jézus alakja a kép geometriai központjától kicsit jobbra látható, lényegében az ő helyzetük, nem az alakok megjelenítésének módja a kompozíció mozgalmasságának valódi forrása.
Antonio da Correggio (1494–1534) a barokk stílus kialakulásának hajnalán, a nagy reneszánsz példaképek tudásának, kifejező erejének bűvöletében alkotott, a manierizmus egyik legjelentősebb képviselője volt. Műve – a kor szellemének, ízlésvilágának betudhatóan – jóval dinamikusabb, mint elődeié. Erőteljes, magával ragadó, meggyőző, hiteles üzenetét kizárólag a műelemzés eszközeivel lehetetlen tolmácsolni, hiszen ezt az alkotást a kivételes szakmai tudáson, újító bátorságon túl valami olyan mélységes, rendíthetetlen, meggyőződéses hit hatja át, amelynek lényegét érezzük, de szavakban nem fogalmazhatjuk meg.
Nagyon sokan, elődei, kortársai és utódai is megfestették ezt a témát, gondolok itt elsősorban Murillo, Bassano, El Greco, Rubens, de la Tour alkotásaira, számomra valamennyi közül a mindössze 40 évet élt, az itáliai Correggio nevű településből származó, eredeti nevén Antonio Allegri égi és földi dolgokat, eseményeket mesterien ötvöző, átszellemült alkotása tűnik a legmeggyőzőbbnek, legbensőségesebbnek.