Az én szívemben boldogok a tárgyak

A választott vers keretes szerkezetű monológ, amelyet az egyik szülő (feltételezésünk szerint az anya) „ad elő” zsörtölődő hangnemben. A szülői dorgálás aktuális oka a focizásban idő előtt elnyűtt cipő, a kamaszkor egyik „rettenetes problémaforrása”. Korántsem egyedi esettel van dolgunk, ilyesmi a legtöbb kamasszal megtörténik, azonban a versmonológ sajátos megoldásaival sikerül a költőnek ezt az általános jelenséget személyessé tennie. A másik személyhez („fiam”) intézett bizalmas megszólítások fokozatosan egyénivé minősítik a verstémát. A szabadvers és a rá jellemző sorátvitelek (enjambement-ok) tökéletesen érzékeltetik velünk a monológon belüli hangulati hullámzást, a felfokozott érzelmi állapotot. Az anya szinte egyszeri lélegzetvételre elmondott panasza nevelő szándékú is, kiérezhető belőle a szülői szeretet, az a féltő törődés, amelyet József Attila megfogalmazásában így ismerünk: „érted haragszom, nem ellened.” A monológot keretbe fogó versnyitó („Rettenetes problémaforrás”) és verszáró („Bizony mondom néktek, nagy / bökkenő az ember cipeje!”) megállapítások az anyáétól eltérő hangnemükkel más poétikai funkciót töltenek be a versben. Olvasatunkban kétféleképpen is értelmezhetők: szerzői megállapításként az első mondat olyan kiinduló tétel, amelynek a kifejtése maga a monológ, összegezése a verszárlat. Ez a változat azt érzékelteti, hogy az édesanya banális, mindennapi esetet tekint „rettenetes” problémának. Ezt a paradoxont az utolsó két sor ünnepélyes, emelkedett szóhasználatával érzékelteti a költő. Másik feltételezésünk szerint a verskeret tulajdonképpen magának a megdorgált gyermeknek a gondolatait, véleményét tartalmazza, aki cinikusan viszonyul az édesanyai ag-godalmakhoz, illetve intelmekhez, és hangos monológjára a maga belső monológjával válaszol. Az effajta cinizmus nem idegen a kamaszkortól, és kikövetkeztethető a versbeli üzenete is: mondhat bármit az édesanya, továbbra is megmarad a „rettenetes problémaforrás.” Bármelyik változatot is fogadjuk el, érvényesül a verskeret retorikai-poétikai funkciója: egyrészt határt szab, keretet ad a végtelennek tűnő panaszáradatnak, másrészt hitelessé teszi a költői közlést, és kötöttségével ellensúlyozza a szabadvers „határtalanságát”.

Egy kis fantáziával elképzelhető, mekkora bátorság, újító erő volt szükséges ahhoz a 19. század nyolcvanas éveiben, hogy Vincent van Gogh az elnyűtt, agyontaposott bakancsot festői témává avassa. A kor szelleme, az egyszerű polgári tárgyak, témák kiemelésének divatja is elősegíthette mindezt az impresszionizmus, posztimpresszionizmus korában, de a művész sokkal többet tett a rendhagyó témaválasztás mesteri szintű megjelenítésénél. Ő alkotásaiban különös érzékenységgel, empátiával emberi érzéseket volt képes kölcsönözni a tárgyaknak; a nádfonatú széknek, az auvers-i kápolnának vagy akár egy pár sietősen ledobott, sáros bakancsnak is. Olasz Sándor írta 2004-ben, a Tiszatáj folyóiratban, Schréner Mihály művészete kapcsán: „A cipő is ember, miként van Gogh bakancsai is azok.” Innen már csak egy lépés a művészettörténet évezredeihez képest a 20. század ötvenes éveiben, Európában született, az amerikai művészek által felkarolt, dadaista és szürrealista gyökerű, pop artnak nevezett képzőművészeti irányzat, amely lényegében valóságos tárgyakat vesz át a közvetlen környezetből, és ezeket gyakran eredeti rendeltetésüktől eltérő helyen, konstrukciókban alkalmazza.

Nagy valószínűséggel a meglepetés erejével hatott a hagyományos képzőművészeti kifejezésmódhoz szokott látogató számára a 2010 márciusában Sepsiszentgyörgyön rendezett, nemes egyszerűséggel a Cipő címet viselő tárlat. Ezen tizennyolc meghívott képzőművész a lábbelik kapcsán főként valós tárgyakból komponált ötletes, rendhagyó, a ma emberének üzenő képzettársításaival szembesülhetett a látogató.
A tévhittel ellentétben a polgárpukkasztás kora lejárt, főleg azokban a régiókban nincs létjogosultsága, amelyekben a polgárság ki sem alakulhatott. A fentiekhez hasonló játékos kezdeményezések lényegében azt közvetítik kortársainknak, hogy a kommunikáció általában, és ezen belül a művészi üzenet módja az utóbbi évtizedekben gyökeresen átalakult. Egyre inkább háttérbe szorul a hagyományos ábrázolás – amelynek lehetőségeit elődeink messzemenően és a legmagasabb szinten kihasználták, kamatoztatták, közkinccsé tették –, napjainkban lassacskán a meghökkentéssel, meglepő képzettársításokkal fűszerezett képi üzenetek korát éljük.
Tévedés lenne azt hinni, hogy ehhez a közlésmódhoz nincs szükség rajztudásra, a kompozíció, a technikák, a művészettörténet alapos ismeretére. Meggyőző erejű, egyedi alkotás a fentiek nélkül ma sem jöhet létre egyetlen műfajban sem, hiszen csak azt tagadhatjuk hitelesen, amit átfogóan, alaposan ismerünk, és aminek a korszerűtlenségéről, anakronizmusáról személyes tapasztalatok győztek meg.