Istenek tápláléka: a csokoládé

A csokoládé alapanyaga, az év­századokon át az arannyal, ezüst­tel vetekedő értékű kakaóbab a Dél-Amerika esőerdőiben őshonos kakaófa termése. A kakaóbabot a kontinens őslakói, a maják, majd az aztékok isteneik eledelének, ajándé­kának, a boldogság, a bölcsesség és az életerő forrásának tartották. (Fel­tehetően ezért lett a 18. században a kakaófa növénytani neve a görög eredetű Theobroma cacao: ’az is­tenek tápláléka’.) A kakaófa gyü­mölcsének kemény héjából hasz­nálati tárgyakat – kanalat, poharat, szerszámokat – faragtak, leveleivel házukat födték be, a magvakat pedig gyógyszerként, fűszerként, val­lási szertartásaikhoz és elsősorban élénkítő hatású italok készítésére használták. A könnyen szállítható és számlálható, mandula nagysá­gú (pénzmandulának is nevezett) kakaóbabszemek a 16–17. századig fizetőeszközként is szolgáltak (egy pulyka ára például 100, egy nyúlé 30 babszem volt).

A napon megszárított, megpör­ költ, összetört, kukoricaliszttel és vízzel kevert magokból készült az első csokoládéital, a xocolātl (’ke­serű víz’), illetve a mézzel, fahéjjal, vaníliával, ánizzsal ízesített, keverő­ vel habosított sokoatl (’habos víz’), amelynek emlékét számos európai nyelvben őrzi a csokoládé neve. A kakaóbabból készült főzetet az aztékok serkentő hatása miatt fo­gyasztották, és hittek abban, hogy az aromás ital növeli bölcsességüket és tetterejüket.

A kakaó – Amerika felfedezése után – spanyol közvetítéssel jutott el Mexikóból Európába. Az első fehér ember, aki a kesernyés ízű „habos vizet” megkóstolhatta, az Azték Bi­rodalmat utóbb meghódító Hernán Cortés volt, akit az aztékok az ősi földre visszatérő Tollas kígyóistennek véltek. Az ő hajói hozták el Európába az első kakaóbabmagokat.

A csokoládé egy évszázadon át jellegzetesen spanyol italnak szá­mított. Az 1500­-as években, amikor az ugyancsak Amerikából származó krumplit még aranytányérokon, ze­neszó mellett szolgálták fel a lakomá­kon, a csokoládé élvezete a legelőke­lőbbek kiváltsága volt, és az arany­, ezüstserlegekben, majd magas falú porceláncsészékben kínált egzotikus ital fogyasztása fontos társasági ese­ménynek számított.

Az 1600-­as években élénkítő hatású, erősítő, életerőt megnöve­lő italként hódította meg Európát, majd Ázsiába, Afrikába is eljutott. Franciaországban XIII. Lajos felesé­ge, Ausztriai Anna még titokban hó­dolt élvezetének, XIV. Lajos (a Nap­ király) korában viszont már az egész királyi udvart hatalmába kerítette reggeli és társasági italként való fo­gyasztásának szenvedélye. A király­né, az uralkodó és annak kegyenc­ női számára királyi csokoládémes­ter készítette „a szerelem elixírjét”. A kifinomult ízlést jelképező italt a felvilágosodás korának irodalmi sza­lonjaiban is szívesen fogyasztották a nemesek, nagypolgárok, költők és művészek.

Az elsősorban kolostorokban készített, cukorral, vaníliával, rózsa­vízzel, fahéjjal, szegfűszeggel stb. kevert csokoládépaszta receptje száz éven át féltve őrzött spanyol titok maradt (az első európai csokoládékészítő műhelyt 1580­-ban hozták létre). Később, a 17–18. szá­zadban már az angol közembereket is meghódította, Ausztriában pedig valóságos nemzeti itallá vált. Az Eu­rópa nagyvárosaiban (Velencében, Párizsban, Londonban, Bécsben stb.) sorra nyíló csokoládéházak – a kávé­ házakhoz hasonlóan – a társasági és a politikai élet központjaivá váltak. A reggeli csokoládé pedig hozzájárult a napi háromszori étkezés szokásának kialakulásához: a hagyományos dél­előtti ebéd és délutáni estebéd mel­lett megjelent a reggeli is.

Bár a legelőkelőbbek már a 17–18. században töltött csokoládégolyók­kal (pralinéval, konyakos meggyel) kényeztették magukat, a csokoládét néhol még a 19. század végén is kizá­rólag patikákban árulták erősítőként, frissítőként, a búskomorság (mélakór, depresszió) ellenszereként. Fogyasztásának megítélése az idők során meglehetősen ellentmondásos volt. Hívei úgy tartották, hogy határtalanul megnöveli az életkedvet és minden betegséget meggyógyít, ellenzői vi­szont a szív, a gyomor, a tüdő és a női szépség károsítóját, a hisztéria (sőt, egy márkinő fekete bőrű gyermeke születésének) okozóját látták benne.

Jótékony hatását Jean Anthelme Brillat­ Savarin francia jogász, világhí­rű „ínyesmester” foglalta össze: „Kü­lönösen jót tesz azoknak, akik nagy szellemi munkát végeznek, akik a prédikálószékben, a katedrán vagy a bíróság előtt sokat kénytelenek szó­nokolni, és az utasoknak...”

A csokoládé első magyar említő­je Palocsay György költő, kuruc tá­bornok volt, aki az 1700­-as évek ele­jén egy franciák elleni csatából ha­zatérve számolt be „az urak asztalá­nál megjelent újfajta italról”. Élettani hatásáról és „ismejeleiről” Rhédey Antal írt „orvostudori értekezést” (1844), miszerint „töredékében sem­mi homoknemű nincs, a szájban tö­kélyesen felolvadva hidegségérzetet hoz elő...”

Magyarországi meghonosítói német, osztrák, francia származá­sú mesterek voltak, a legnagyobb csokoládégyárat Stühmer Frigyes hamburgi cukrászmester alapította 1868­ban. A Franciaországból Bu­dapestre költözött Émile Gerbeaud bonbonok és sütemények tucatjait szabadalmaztatta. Dél-Amerikától a török szultán háreméig exportálta ké­szítményeit, de legfontosabb vásár­lója a bécsi királyi udvar volt. (Ferenc József császár ugyanis gyorsan evett, és amint egy-­egy fogással végzett, az inasok – az etikettnek megfelelően – minden tányért eltávolítottak, így a vendégek csak az étkezések után felszolgált bonbonokkal csillapíthat­ták éhségüket.) Gerbeaud – unokája szerint – munka közben is szorgal­masan tanulta a magyar nyelvet: „én letakarom a fazekamat, te letakarod a fazekatokat, a fazekaitokat... a fene ezt a furcsa nyelvet...”

Az általános véleményt a csokolá­déról John G. Tullius kortárs amerikai grafikus fogalmazta meg a legtalá­lóbban: „Tíz emberből kilenc szereti, a tizedik pedig hazudik.”