Barangoló
Mi fán terem a csokoládé?
A csokoládé alapanyaga, az évszázadokon át az arannyal, ezüsttel vetekedő értékű kakaóbab, a Dél-Amerika esőerdőiben őshonos kakaófa termése. A kakaóbabot a kontinens őslakói, a maják, majd az aztékok isteneik eledelének, ajándékának, a boldogság, a bölcsesség és az életerő forrásának tartották. (Feltehetően ezért lett a 18. században a kakaófa növénytani neve a görög eredetű Theobroma cacao: ’az istenek tápláléka’.) A kakaófa gyümölcsének kemény héjából használati tárgyakat – kanalat, poharat, szerszámokat – faragtak, leveleivel házukat födték be, a magvakat pedig gyógyszerként, fűszerként, vallási szertartásaikhoz és elsősorban élénkítő hatású italok készítésére használták. A könnyen szállítható és számlálható, mandula nagyságú (pénzmandulának is nevezett) kakaóbabszemek a 16–17. századig fizetőeszközként is szolgáltak (egy pulyka ára például 100, egy nyúlé 30 babszem volt).
A napon megszárított, megpör költ, összetört, kukoricaliszttel és vízzel kevert magokból készült az első csokoládéital, a xocolātl (’keserű víz’), illetve a mézzel, fahéjjal, vaníliával, ánizzsal ízesített, keverő vel habosított sokoatl (’habos víz’), amelynek emlékét számos európai nyelvben őrzi a csokoládé neve. A kakaóbabból készült főzetet az aztékok serkentő hatása miatt fogyasztották, és hittek abban, hogy az aromás ital növeli bölcsességüket és tetterejüket.
A csokoládé európai diadalútja
A kakaó – Amerika felfedezése után – spanyol közvetítéssel jutott el Mexikóból Európába. Az első fehér ember, aki a kesernyés ízű „habos vizet” megkóstolhatta, az Azték Birodalmat utóbb meghódító Hernán Cortés volt, akit az aztékok az ősi földre visszatérő Tollas kígyóistennek véltek. Az ő hajói hozták el Európába az első kakaóbabmagokat.
A csokoládé egy évszázadon át jellegzetesen spanyol italnak számított. Az 1500-as években, amikor az ugyancsak Amerikából származó krumplit még aranytányérokon, zeneszó mellett szolgálták fel a lakomákon, a csokoládé élvezete a legelőkelőbbek kiváltsága volt, és az arany, ezüstserlegekben, majd magas falú porceláncsészékben kínált egzotikus ital fogyasztása fontos társasági eseménynek számított.
Az 1600-as években élénkítő hatású, erősítő, életerőt megnövelő italként hódította meg Európát, majd Ázsiába, Afrikába is eljutott. Franciaországban XIII. Lajos felesége, Ausztriai Anna még titokban hódolt élvezetének, XIV. Lajos (a Nap király) korában viszont már az egész királyi udvart hatalmába kerítette reggeli és társasági italként való fogyasztásának szenvedélye. A királyné, az uralkodó és annak kegyenc női számára királyi csokoládémester készítette „a szerelem elixírjét”. A kifinomult ízlést jelképező italt a felvilágosodás korának irodalmi szalonjaiban is szívesen fogyasztották a nemesek, nagypolgárok, költők és művészek.
Az elsősorban kolostorokban készített, cukorral, vaníliával, rózsavízzel, fahéjjal, szegfűszeggel stb. kevert csokoládépaszta receptje száz éven át féltve őrzött spanyol titok maradt (az első európai csokoládékészítő műhelyt 1580-ban hozták létre). Később, a 17–18. században már az angol közembereket is meghódította, Ausztriában pedig valóságos nemzeti itallá vált. Az Európa nagyvárosaiban (Velencében, Párizsban, Londonban, Bécsben stb.) sorra nyíló csokoládéházak – a kávé házakhoz hasonlóan – a társasági és a politikai élet központjaivá váltak. A reggeli csokoládé pedig hozzájárult a napi háromszori étkezés szokásának kialakulásához: a hagyományos délelőtti ebéd és délutáni estebéd mellett megjelent a reggeli is.
Bár a legelőkelőbbek már a 17–18. században töltött csokoládégolyókkal (pralinéval, konyakos meggyel) kényeztették magukat, a csokoládét néhol még a 19. század végén is kizárólag patikákban árulták erősítőként, frissítőként, a búskomorság (mélakór, depresszió) ellenszereként. Fogyasztásának megítélése az idők során meglehetősen ellentmondásos volt. Hívei úgy tartották, hogy határtalanul megnöveli az életkedvet és minden betegséget meggyógyít, ellenzői viszont a szív, a gyomor, a tüdő és a női szépség károsítóját, a hisztéria (sőt, egy márkinő fekete bőrű gyermeke születésének) okozóját látták benne.
Jótékony hatását Jean Anthelme Brillat Savarin francia jogász, világhírű „ínyesmester” foglalta össze: „Különösen jót tesz azoknak, akik nagy szellemi munkát végeznek, akik a prédikálószékben, a katedrán vagy a bíróság előtt sokat kénytelenek szónokolni, és az utasoknak...”
A világ legkedveltebb édessége Magyarországon
A csokoládé első magyar említője Palocsay György költő, kuruc tábornok volt, aki az 1700-as évek elején egy franciák elleni csatából hazatérve számolt be „az urak asztalánál megjelent újfajta italról”. Élettani hatásáról és „ismejeleiről” Rhédey Antal írt „orvostudori értekezést” (1844), miszerint „töredékében semmi homoknemű nincs, a szájban tökélyesen felolvadva hidegségérzetet hoz elő...”
Magyarországi meghonosítói német, osztrák, francia származású mesterek voltak, a legnagyobb csokoládégyárat Stühmer Frigyes hamburgi cukrászmester alapította 1868ban. A Franciaországból Budapestre költözött Émile Gerbeaud bonbonok és sütemények tucatjait szabadalmaztatta. Dél-Amerikától a török szultán háreméig exportálta készítményeit, de legfontosabb vásárlója a bécsi királyi udvar volt. (Ferenc József császár ugyanis gyorsan evett, és amint egy-egy fogással végzett, az inasok – az etikettnek megfelelően – minden tányért eltávolítottak, így a vendégek csak az étkezések után felszolgált bonbonokkal csillapíthatták éhségüket.) Gerbeaud – unokája szerint – munka közben is szorgalmasan tanulta a magyar nyelvet: „én letakarom a fazekamat, te letakarod a fazekatokat, a fazekaitokat... a fene ezt a furcsa nyelvet...”
Az általános véleményt a csokoládéról John G. Tullius kortárs amerikai grafikus fogalmazta meg a legtalálóbban: „Tíz emberből kilenc szereti, a tizedik pedig hazudik.”
Középkori állattan-könyvek: bestiáriumok
Barangoló
Őseink barlangok falaira festve, karcolva örökítették meg az évezredekkel ezelőtt élt, nem egy esetben mára kihalt állatok – mamutok, őstulkok, kardfogú tigrisek stb. – képeit. Az ókori birodalmakban a valóban élt állatokról és a mítoszok képzeletbeli lényeiről óegyiptomi papiruszok, falfestmények, mezopotámiai domborművek, antik görög vagy római ábrázolások és természettudományos leírások is tudósítanak.
Madarat tolláról, rókát bundájáról
„A rókák szabad népe nem vész el.” (Fekete István)
Barangoló
„Hagyjátok az én híres ravaszságomat. Torkig vagyok vele.” (Kosztolányi Dezső)
