A csillagösvény legendái

Tiszta időben, holdfénymentes, derült éjszakákon halványan sziporkázva ível át az égbolton a Tejút széles sávja.
Az ezüstösen derengő égi csillagösvény látványa évezredek óta foglalkoztatta az emberi képzeletet, születéséhez is számos monda fűződik. Az ókorban a görögök tartották a Héphaisztosz kovácsisten által készített és egy alkalommal elégett napszekér hamvának, a mitológiai szárnyas paripa, Pégaszosz patái nyomán felvert pornak, de leginkább – mint a neve is mutatja – Héra istenasszony tejének.

Jacopo Tintoretto A Tejút születése című festménye arra a mitológiai történetre emlékeztet, amely szerint Zeusz, az istenek ura, megszeretett és elcsábított egy szépséges halandó asszonyt, Alkménét, és szerelmükből megszületett a görög mitológia egyik legnagyobb hőse, Heraklész. Zeusz alvó felesége keblére csempészte fiát, hogy Héra tejével táplálkozva halhatatlanná váljon, ám az istenasszony felébredt, eltaszította a gyermeket, és bő sugárban kilövellő teje szétfröccsent az égen.

Peter Paul Rubens a mítosznak egy másik változatát ábrázolta azonos című festményén. Eszerint istennő-társai győzték meg Hérát, hogy Heraldészt megszoptassa, a gyermek azonban olyan erővel szívta mellét, hogy Héra ellökte magától. A történet folytatása az előbbihez hasonló, az istenasszony teje pedig azóta is ott fénylik éjszakánként az égbolton.

A Tejút a magyar mondavilágban
A magyar csillagmitológia legtöbb története országútnak véli a Tejutat. Emlegették Szalmás útnak, amely akkor keletkezett, amikor Szent Péter szalmával megrakott égi szekere beleakadt a szembejövő részeg ember szekerébe. Nevezték Isten útjának, Szent Mihály útjának, Ezüst útnak és Lelkek útjának is, amelyen a csatában elesett hősök lelke jutott az égre. Hívták Harmatos útnak, amelyen a harmat azért csillog éjszakánként, hogy a rajta járó tündérek el ne tévedjenek a mennybolt hatalmas kupoláján, a Madarak útja elnevezés pedig arra utalhat, hogy őszi estéken a vándormadarak éppen a Tejút sávjának irányában repülnek dél felé.

A legszebb és legismertebb monda a Hadak útja, Csaba útja, Csaba királyfi csillagösvénye elnevezésekhez fűződik. A székelyeket a bajban megsegítő Csaba királyfiról és hun vitézeiről szóló legendát, amelyet Jókai Mór és Benedek Elek is feldolgozott, Lugossy József jegyezte le először Ősmagyar csillagisméjében:
„Megszámlálhatatlan nép kel fel a székejség kiirtására... Csak a székejek csillaga – a Satumus – nem szunnyadoz,... lobogva viszi a hírt a földről az égi csarnokba maroknyi nép az ellenség árjával szemközt, midőn egyszerre paripák dobogása hallatszik, s fényös hadak némán vonulnak éjente az égön fölfelé; a dicső hadtársak, kik háromszor jövének segítségre, most negyedízben, mint hallgatag szellemek, hosszú sorban nyomulnak a csillagos égön keresztül, feleik segedelmére s leszállnak ott, ahol a kék boltozat ama havasokkal ölelkezik. ... rémülés szállja meg a tenger ellenséget s futnak mindenfelé, többé hátra sem tekintendők... A fényes hadak ösvénye pedig melyet jöttökbe s visszatértekbe taposának, eltörölhetetlen maradt az ég boltozatán: az ő lovuk patkóinak nyomdoka, amit derült éjfélekön mint téfejér szalagot látsz tündökölni a magosban, melynek neve azon órától fogva »hadakúta« a székelőknél, melyre tekintve megemlékeznek ők Csabáról s hős apjáról, Atiláról.”

A Tejút szép magyar népi nevei a Tündérfátyol, Szépasszony vászna, Tündérek tánca, Éjszakai szivárvány, Istenbarázdája is.
A Tündéfátyol elnevezéshez fűződő történet szerint egyszer egy szegény halász megszöktette egy gazdag molnár lányát, éppen annak esküvője napján. A lakodalmas nép azonban rátalált a szerelmesekre, és a molnár haragjában megölte mindkettőjüket. A leányból fehér, a legényből piros liliom lett, de a molnár azokat is leszakította. Akkor a leány tündérré változott, felment a csillagos égre, szerelmese testéből pedig tiszta vizű forrás fakadt. A tündérleány azóta is minden éjjel kiteríti fátylát az égbolton, hogy aláereszkedhessen rajta a forrás vizéhez.

A Szépasszony vászna névhez fűződő, 19. századi székelyföldi gyűjtésből származó monda szerint pedig:
„A szépasszony hűtlen lön kedveséhez. Ez arcul csapta őt, s letűnt a feneketlen kristálytóba, ezt mondván: Várhatsz engem ezer esztendeig! A szépasszony most kedvesét ezer esztendő óta várja, éjjelente kiteregetve vásznát, s este-reggel a kristálytó vizével öntözve azt, ami aláperegvén szüli a harmatot.”
Őseink azonban nemcsak azt tudták, miért követi harmatos hajnal a derült, csillagfényes éjszakákat, hanem azt is, miért válik kétfelé Tejút a Hattyú csillagkép közelében.

A történet szerint egyszer Krisztus urunk a Tejúton sétált Szent Péterrel, amikor szembejött velük a Részeg ember (a Cefeusz csillagkép egyik csillaga). Szent Péter egyenesen ment tovább, Jézus azonban kitért az útjából, így rövid időre eltávolodtak egymástól, és nyomukban a Tejút sávja is elágazott.

A Tejútrendszer a valóságban
A sokmilliárdnyi égitest, csillagközi por- és gázfelhők által alkotott Tejút, pontosabban Tejútrendszer tudományos neve, a Galaxis vagy Galaktika a görög kükloszgalaxiasz (a tej köre) kifejezésből ered, megismerése pedig hosszú folyamat eredménye. Azt, hogy a nagy távolság miatt folytonosnak tűnő égi szalagot csillagok sokasága alkotja, elsőként Galilei állapította meg távcsövével.

Ma már tudjuk, hogy Galaxisunk hatalmas csillagrendszer, amelynek apró összetevője a Naprendszer és még sokkal parányibb eleme a Föld. Mai tudásunk szerint mintegy 13–14 milliárd évvel ezelőtt keletkezett, és alakja lapos korongra emlékeztet. Kigömbölyödő középső részét spirális felhőnyúlványok veszik körül, vízörvénybe került polip karjaiként. Középpontja valahol a nyilas csillagkép irányában van, annyira távol tőlünk, hogy a fény kb. 25 ezer év alatt jut el onnan a Földre. A forgómozgást végző Tejutat mintegy 200 milliárd csillag alkotja. Mérete is hatalmas: egyenlítői átmérője meghaladja a 100 ezer fényévet, vastagsága mintegy 2000 fényév (a fényév az a távolság, amit a másodpercenként 300 ezer km távolságra eljutó fény egy év alatt megtesz). A forgómozgás során Naprendszerünk bár nem érzékeljük – óránként szinte 1 millió kilométernyi utat megtéve száguld, 250 millió év alatt egy hatalmas kört írva le a Galaktika középpontja körül. Ezt az időtartamot nevezzük galaktikus évnek.

A Tejút korongját csillagcsoportok sokasága veszi körül, ún. hálót alkotva körülötte.
A Világegyetemet a Tejútrendszerünkhöz hasonló galaxisok, ún. extragalaxisok milliói alkotják. A hozzánk legközelebbi az Androméda-köd (Androméda galaxis), amely messze a Tejút határain túl fénylik, tőlünk mintegy 2,2 millió fényév távolságban.

Megjelent a Cimbora 2013/7-es számában