Cimbi olvasólámpája
Monica Hesse: A kék kabátos lány
Tilos az Á Könyvek, 2017
Hollandia
Aki A kék kabátos lányt kezébe veszi, az az egyik legújabb holokauszt-regényt olvashatja: egy nyomozó-történetre hajazó sztori arról, hogy a zsidók mentésében résztvevők hányféle különböző ellenállási módozatot találtak ki, hogy milyen személyes motivációk sarkallták a segítségnyújtásra az emberekt.
Heneke, a kék kabátos lány biciklivel járja a feketepiacot, azért hogy családjával átvészeljék a háborút. Egy nap különös megbízást kap: keressen meg egy eltűnt zsidó lányt. Egy fénykép nélküli személyleírással veszi kezdetét a krimi, ami a főszereplő fejlődés-történetébe csap át: hiszen a kezdetben érdektelen lányt beszippantja az ellenállás.
„Rég nem számít, mi a teljes igazság, de könnyebb úgy tenni, mintha a döntéseimnek valami észszerű oka lenne. Mintha lenne választásom.
A zöld uniformis miatt állok meg. Ez az egyetlen ok. A zöld egyenruha azt jelzi, hogy nincs más választásom, meg kell állnom.”
Lois Lowry: Számláld meg a csillagokat
Animus Kiadó, 2015.
Dánia
„Az egész világ megváltozott. Csak a tündérmesék maradtak a régiek.”
Tízévesen még hiszünk a tündérmesékben, de legalábbis reménykedünk, hátha mégis.. A Számláld meg a csillagokat elbeszélője, Annemarie Johansen éppen tíz éves. Ilyen fiatalon tanulja meg, hogy a bátorság nem olyasmi, ami csupán a mesebeli lovagokat jellemzi.
A német megszállás alatt, amikor a dániai zsidókat elkezdik összegyűjteni, a kis ország lakossága összefog, hogy megmentsék embertársaik: Annemariék befogadják Ellen Rosent, a főszereplő legjobb barátnőjét, hogy a családtagjaként biztosítsanak neki menedéket.
Dániából szinte a teljes zsidó lakosságot átmenekítették a semleges Svédországba, így a történet a Holokauszt kegyetlenségeinek olyan árnyalata, ami távolabb esik a megrázó tragédiáktól, de annak a bizonyítéka is, hogy a szakadék szélén összefogással, bátorsággal lehet túljutni.
„Henrik finoman, de határozottan meghúzgálta a tehén tőgyét, és kifejte a maradék tejet. Aztán egy nedves, tiszta ronggyal lemosta a tőgyét. A tejes vödör félig telt meg, a tetején vastag habréteg ült. Henrik bácsi szeretettel megpaskolta a tehén nyakát. Végül Annemariehoz fordult, miközben saját kezét is megtörölte a rongyba.
– Milyen bátor vagy, kicsi Annemarie? – kérdezte.
Annemarie egyáltalán nem örült ennek a kérdésnek. Mert amikor magának feltette, nem volt megelégedve a válasszal.
– Nem nagyon… – ismerte be lesütött szemmel. Henrik bácsi letérdelt elé, így arcuk egy magasságba került.
– Azt hiszem, ez nem igaz – mondta halkan.
– Szerintem olyan vagy, mint a mamád, a papád, meg én. Ijedt, de elszánt, és ha eljönne az ideje, hogy bátor legyél, biztosan az lennél. De – tette hozzá – sokkal könnyebb bátornak lenni, ha nem tudsz mindent. És ezért a mamád sem tud mindent. Sőt, én sem. Csak azt tudjuk, amit feltétlenül tudnunk kell. Érted, amit mondok? – kérdezte a szemébe nézve.
Annemarie a homlokát ráncolta. Nem volt biztos benne, hogy mindent jól értett. Mert mit is jelent a bátorság? Amikor – nem túl régen, bár most nagyon régi emléknek tűnt – a katona megállította őt az utcán, és kérdezgette azon a nyers hangján, nagyon megijedt.
Pedig akkor még nem tudott mindent. Akkor még nem tudta, hogy a németek el akarják hurcolni a zsidókat. És így – bármennyire is félt –, amikor a katona Ellenre nézett, s megkérdezte: hogy hívják a barátnődet, képes volt válaszolni neki. Ha mindent tudott volna, ez nem ment volna ilyen könnyen.
Annemarie bólintott, és hirtelen valahogy idősebbnek érezte magát.
– És most ugyanezért nem mondok neked el többet.”
Uri Orlev: Sziget a romok között
Animus Kiadó, 2003.
Lengyelország
A varsói gettó, a zsidó lakosság számára elkerített negyed - innen szökik meg és rendezkedik be bunkerébe Alex, aki 11 évesen éli meg a földi poklot. Gyerekként marad magára a túlélés terheivel, a bujdosással, a folyamatosan leselkedő halállal és az éhséggel, de a regény végére fiatal kora ellenére felnőtté válik.
A Sziget a romok között nem arról szól, hogy a bűnös német nép kiirtotta a zsidó lakosságot, hanem a kisfiú elbeszélő szemén keresztül árnyalja a viszonyokat: embereket mutat, akik nemzetiségtől függetlenül jók is és rosszak is.
Alex abban a házban húzódik meg, ahol apjával megbeszélte, hogy találkozni fognak – várakozik, az idő egyre telik, de apja nem érkezik. A fiút barátja, fehér egér Hógolyó és a remény, hogy egy nap eljön érte az apja végigsegítik az eseményeken.
Egyesek utálják az egereket, mások félnek tőlük. Pedig az egér igenis lehet ugyanolyan házi kedvenc, mint egy macska, kutya vagy kanári. Csak kisebb, kevesebbet eszik és kevesebb a gond vele, persze csak ha tudod, hogy kell bánni vele. Boruch egyszer bevallotta, hogy utálja őket. Nem mondta el egyből. Először csak arra kért, ne hozzam magammal az egeret a raktárba. El fog szaladni a kötélbálák közé, és sose találom meg. Azt feleltem, ha fütyülök neki, visszajön, majd meglátja. Ettől nagyon megszeppent, pedig a németektől egyáltalán nem félt.
– Nem, kösz – tiltakozott.
Figyelmeztetett, hogy a raktárban szürke egerek laknak, és megölik majd az én egeremet. Sose láttam ott szürke egereket, de Boruch azt állította, a padló lyukaiban élnek.
– De miért ölnék meg?
– Mert fehér.
– Lehet, hogy összebarátkoznak.
– Akkor meg sose látod többé. Összeáll egy egérlánnyal, és eltűnik vele.
– Lehet, hogy ő is lány.
– Akkor egy fiúval.
Úgyhogy végül otthon hagytam az egeremet. Hógolyó volt a neve. Reggel elmondtam neki, hogy este visszajövünk apával, nem kell aggódnia. Apa nevetett, mikor látta, hogy az egérhez beszélek.”
Megjelent a Cimbora 2017/5-ös számában