A LEG-, Az éléskamrai beszélyekből, Halálra váltak

Az Elefántok a lámpa hegyén

Himbálnak talpig zárójelesen,

Nem bántó éllel ormányuk helyén,

Inkább várakozón, szünet-lesen.

Körülszaglásznak, sőtt, be-benéznek

Hogy viaskodom egy szófarokkal,

Hamis Szent-Györgynek, filctoll-vitéznek

Gondolnak, érzem, némi joggal.

Hagyom a rímet „Szünet lesz!” – képpel,

Rájuk nézek, kis „Tovább miképp?”-el.

Állnak. Próbálom szóval: - Esetleg...

Mindenem megtorpan a vonalon,

Mit záró-jel-csendjük ecsetje von.

Együttmoccanatnak ez esett leg-

A Márvány dél óta

Az éléskamrában szöszmötöl

(szeret így időben lenni,

itt-ott időzve tenni-venni).

Benézek.

Érti, hogy ez valami kérdés,

Ez a majd-csakúgy-benézés,

Már mondja is, nem hatol-ötöl:

- Tudod, aki így szöszmötöl,

Az mindig rálel erre-arra,

Pl.,

Hogy az élés nem kamra -

(itt hallgat egy keveset,

nézzük, a szó hogy nyer teret), -

Hanem ajtó,

Mi nyílik-zárul

Bizonyos örök futamra,

Ahol minde futó

Áll.

Így

Minden távra rátalál.

A TV-nél kuporgunk,

Kép-eső-mosta kövek,

A Márvány meg én.

Zöld-lila-kéken szitál

Ránk a doboz-égi fény.

Állatokra várunk

(szeretik ezt az Elefántok,

a Márvány – s – Más-fejekben

ilyenkor pattannak a pántok,

s valami régi-régi kép

dolgozza magát egyre feljebb),

De hiába:

- Tán valahol beljebb

Az ernyő mögött

Várják a TV-jó-időt. –

Szól be a Márvány,

adva a mindig-bölcselőt.

És akkor

Változik a kép,

Állattá válik, kilép

Az ernyő elé,

A fény-esőbe.

Róka lehet, rajzolt, 

Olyan vörös-szürke,

Halálravált.

A gép-hang közben,

A TV-egi, meséli,

Hogy e rajzolt róka

Nincs már.

Halálra vált,

Nem őrzi semmi kincstár.

És jönnek sorban

A halálra-váltak,

Halak, madarak,

Kis-nagy lények válnak

Szemünk előtt képpé,

Rajzolt buborékká

A TV egén.

- Ők mind...

Nincsenek? – 

Kérdi a Márvány,

Hangja hűlő kátrány, -

Ez hogy lehet? 

Tudod, barátom, - 

Adom a vidámat, - 

Az úgy van, 

Hogy egyszer valaki

Ott fent,

Az égi pályán

Egy Lény sínjét halálra váltja,

És onnan a Lény-vonat nincs tovább.

Csak Semmi.

A Márvány néz, 

Próbál lávának

Valami támaszt

Keresni:

Így sínen lenni,

Ez, ugye,

Nem igaz, Lenny?

Félek, Márvány, -

(hangom elég rozoga párkány), -

Félek, hogy igaz.

Ülünk.

A TV-csend sara

Belepi fülünk.

Aztán a Márvány:

Akkor lehet,

Hogy egy Lény

Csak úgy elntűnik,

Mint a fény,

Mint buborék,

S nyomában rajzolt 

Emlék lohol csupán?

Mégsem, talán, -

Szórok néhány 

Gondolatot a padlóra

(olyanok, akár a játékvonatok) –

Hogyha őket gondolatban 

Továbbvinnénk,

Gondolatban-sínre tennénk,

Tán nem lesznek többé

Halálra-váltak.

Lennénk nekik

Sínek, erdők, várak.

Azóta gondolatvonatozunk.

Egyre hosszabb a vonatunk.