Minden kölyöknek vannak hősei, hát persze. A fiam (5 éves) éppen Némót, a kis bohóchalat isteníti, a lányom (alig múlt kettő) – hihetetlen, de igaz – János vitézt. Na jó, a Kisvakondot is. Ki tudja, milyen hőseik lesznek később?

– Apa, mondj nekem egy mesét. A nagyágy ringatózva megindul velünk. – Jó. Hol volt, hol nem volt... – Nem volt? – De volt.

Ma is imádom a westerneket - viszont már nem válok nagyerőssé a film végén. Miért szeretjük hát a westernt változatlanul? Vagy miért szeretjük meg a műfajt?

Roland Emmerich neve talán ismerősen cseng számodra, ha láttad a Godzillát, A Függetlenség Napját vagy A hazafit. A három említett opusz, no meg a rendezői vallomás is arra utal, hogy Emerich elsősorban a közönség szórakoztatását célozza meg, amikor filmet készít.

Kicsit gondolkodtam a címen, miután leírtam, hi­szen a megfogalmazás pillanatában már világos volt, hogy a kísérlet eleve kudarcos lesz. Megboldogult apám mondogatta, hogy „alapelved legyen fiam: ne politizálj”. Persze, az is politika, tette hozzá nevetve. Hát ilyen ez a nem-nevelés is. Önmaga ellentéte. Tekints hát erre az írásra elnézéssel, antinevelési szempontból bár.

Az embernek – akár az iskolapadot koptatja még, akár éppen már hatodik műfogsorát – igen sok minden eszébe juthat, ha ezt a nevet hallja: Nicolas Cage. Talán nem túlzok, hogy a sokféle gondolat közös nevezője nagyjából az lehet, hogy az illető kiváló színész.

Nemrégiben történt, hogy valakinek kedveskedni s egyben a film iránti érdeklődését szítani akartam, ezért megkínáltam az Illetőt – akiről annyit azért tudni kell, hogy 19 éves és igen kíváncsi fajta – egy filmtörténeti alapművel, a Merian C. Cooper és Ernest B. Schoedsack rendezte, 1933-as, első King Kong-gal.

Igaza lehet annak a mozizónak (dévédézőnek, divixezőnek, satöbbizőnek), aki Ash Brannon és Chris Buck új munkája, a Vigyázz, kész, szörf! című egész estés animáció láttán homlokát ráncolja, feldobván, mint halat, a költői kérdést, hogyaszongya: Már megint pingvin? Hát nem elég nagy az Isten állatkertje?

Gyerekkoromban minden Metro Goldwyn Mayer filmet megnéztem. Na jó, ez így nem állja meg a helyét. Tehát: gyerekkoromban minden Metro Goldwyn Mayer film elejét megnéztem. Hogy miért? Látni akartam a híres oroszlánt.

Szántai János író, költő kézen fogja kisfiát és elviszi a híres velencei karneválba. Magával hív bennünket is, és a mókás farsangi alakoskodás jegyében úgy teszi ezt, hogy egy percig se tudhassuk pontosan, hol vagyunk, és kik rejtőznek az álarcok mögött.

Az Elefántok a lámpa hegyén Himbálnak talpig zárójelesen, Nem bántó éllel ormányuk helyén, Inkább várakozón, szünet-lesen.