Minden kölyöknek vannak hősei, hát persze. A fiam (5 éves) éppen Némót, a kis bohóchalat isteníti, a lányom (alig múlt kettő) – hihetetlen, de igaz – János vitézt. Na jó, a Kisvakondot is. Ki tudja, milyen hőseik lesznek később?

– Apa, mondj nekem egy mesét. A nagyágy ringatózva megindul velünk. – Jó. Hol volt, hol nem volt... – Nem volt? – De volt.

Ma is imádom a westerneket - viszont már nem válok nagyerőssé a film végén. Miért szeretjük hát a westernt változatlanul? Vagy miért szeretjük meg a műfajt?

Kicsit gondolkodtam a címen, miután leírtam, hi­szen a megfogalmazás pillanatában már világos volt, hogy a kísérlet eleve kudarcos lesz. Megboldogult apám mondogatta, hogy „alapelved legyen fiam: ne politizálj”. Persze, az is politika, tette hozzá nevetve. Hát ilyen ez a nem-nevelés is. Önmaga ellentéte. Tekints hát erre az írásra elnézéssel, antinevelési szempontból bár.

Az embernek – akár az iskolapadot koptatja még, akár éppen már hatodik műfogsorát – igen sok minden eszébe juthat, ha ezt a nevet hallja: Nicolas Cage. Talán nem túlzok, hogy a sokféle gondolat közös nevezője nagyjából az lehet, hogy az illető kiváló színész.

Szántai János író, költő kézen fogja kisfiát és elviszi a híres velencei karneválba. Magával hív bennünket is, és a mókás farsangi alakoskodás jegyében úgy teszi ezt, hogy egy percig se tudhassuk pontosan, hol vagyunk, és kik rejtőznek az álarcok mögött.

Az Elefántok a lámpa hegyén Himbálnak talpig zárójelesen, Nem bántó éllel ormányuk helyén, Inkább várakozón, szünet-lesen.