Előbb vékony füstkígyók emelkedtek ki a szürkés rögök közül, kanyarogva kúsztak az égre, füstsiklók, füstkobrák, aztán egyre nagyobbak és kövérebbek, füstanakondák, füstpitonok. Az eget nyaldosták villás, szürke nyelvükkel. A nap sápadt fénye egyre jobban elhalványodott, szürkülődött, vagy csak az egyre terebélyesedő füst miatt szállt hirtelen komor homály a tájra. Órákig ültek így a füstben, a lassan felizzó kövek körül, füstöt szíva, füstöt lélegezve, eggyé válva azzal. Árnyalakok, akik időnként újabb kőszéndarabokkal borították be a kicsapó lángnyelveket. Várakoztak, sürögtek, kóvályogtak az izzó darabok között, sötéten, elmosódott körvonalakkal, ember alakú füstképződményekként.

Majd beállt a teljes sötétség. A nap, miután lassan a füsttengerbe fulladt, alábukott a horizonton. Az égen kigyúltak a csillagok, a füstöt elfújta a feltámadó esti szél. A fekete kőszénhalmok között most vidám lángnyelvek nyújtózkodtak élénken. Mintha a hunyorgó csillagokkal teletűzdelt, fekete égbolt tükröződne egy csendesen hullámzó kátránytengerben.

A lángok időnként megvilágítottak egy-egy alakot, kart, szempárt, a korábbi szürke füstemberek arca most fényesen csillogott, a fejükre csavart kendő élénk színekben bukkant elő. Csillogó szemek villantak fel, egy-egy száj, fül, hajtincsek... A tájat órákon át komoran megülő csendet beszéd-foszlányok, tompa kiáltások kezdték megtörni. Mintha időnként kacagás is felcsendült volna – mint amikor bádogbögre gurul végig göröngyös betonpadlón.

Különösen egy kék színű kendő tűnt ki a narancs lángokkal ellenpontozott sűrű, fekete háttérből. Egy tizenöt éves körüli gyermekember, Raj fejét védte, díszítette, neki tulajdoníthatjuk az időnként koccanó kacajcserepeket. Arcán halvány mosoly árnyéka ül, szomorú, beletörődő mosolyé, amely, mint egy maszk, örökre ott ragadt az arcán. Nem lehet eldönteni, szomorú vagy vidám, mintha örökre egy átmeneti, bizonytalan, meghatározhatatlan lelkiállapotban lenne. De a fején díszelgő kék turbán az öröm, a vidámság felé billenti a mérleg nyelvét, legalábbis a kívülálló szemében.

Néha egy-egy rögöt dob a lángokra, körbejárja a helyet, majd visszaül a csendesen izzó szénkupac szélére. Beszélgetnek, nem lehet kivenni, mit mondanak.

Rajban felelevenedik az elmúlt nap, napok emléke. Elégedett azzal, amit maga előtt lát, rég volt ilyen szép zsákmányuk. Legalább négyszáz kiló kőszenet hordtak össze a kiégetőhelyre, ahol egy napon át ég lefojtva az összetört, nyers ásvány. Miután kihűl, zsákokba pakolják, dróttal bekötözik azok száját, és kerékpárra erősítve betolják az árut a közeli városba. Ha szerencséjük van, és jó vásárt csinálnak, egy hétre van élelem, és még marad egy kevés apró is. Aztán egy hét múlva kezdődik elölről minden. Reggel korán kiállnak az útra, ahol a billenős teherautók a kőszenet szállítják a közeli bányából. A fejtésből lehetetlen szenet lopni, fegyverrel őrzik. A kamionokat viszont nem, a rossz úton, a rozsdás vashídhoz közel nem hajthatnak nagyon sebesen, be lehet állni elébük, megállásra késztetni a sofőröket, vagy legalább lassításra bírni az amúgy sem túl gyors járműveket, ami elég arra, hogy felkapaszkodhassanak rájuk, felmászhassanak a rakomány tetejére, és üggyel-bajjal egyensúlyozva a kőszéndarabok tetején, ki-ki megpróbáljon minél több rögöt ledobálni a kocsi mögé az útra. Ezeket a többiek, a kicsik vagy a nagyok, akik már nem elég gyorsak és ügyesek, hogy fel tudjanak kapaszkodni egy mozgó járműre, majd biztonságosan le tudjanak ugrani róla, nagy kosarakba gyűjtik össze.

Foglalkozásuk: széntolvaj. Kemény munkával jár, és nem veszélytelen, ezzel keresi kenyerét Raj egész családja és az egész falu... ha lehet falunak nevezni a különféle kezdetleges építőanyagból, agyagból, kartonból, szedett-vedett téglából összetákolt hajlékok kusza halmazát.

Amikor kiállnak az útra, általában kora reggel, és felbukkan a távolban az első teherautó, Rajnak összeszorul a gyomra, a többieké bizonyára hasonlóképpen, de nem beszélnek erről. A félelem, a veszély, a baleset lehetősége tabu. Ám nem felejthetik szerencsétlenül járt társukat, aki egy reggel kiállt az útra egy teherautó elé, hogy megállásra késztesse, ám a sofőr meglátva őt és az út szélén várakozó népes széntolvajbrigádot, a gázpedálra taposott a fék helyett. Persze rosszabb is történhet annál, hogy halálra zúzza őket egy soktonnás, száguldó monstrum, eltörheti a lábukat, nyomorékokká válhatnak, képtelenné arra, hogy felkapaszkodjanak a kamion rakterébe, de még arra is, hogy a jókora rögöket kosárba gyűjtsék, ami szintén jó fizikai erőnlétet követelő, nehéz munka. És ha nem egy teherautó kereke döccen át valakinek a lábfején, nem egy elhibázott ugrás okoz maradandó sérülést, ott van a szénfüst... Alattomos aknamunkájával lassan, fokozatosan teszi munkaképtelenné őket. Az aktív csapatban csak fiata- lok vannak, a veteránok sem idősebbek harminc-harmincöt évnél. Raj valahol középen. Mindig azok között, akik a legtöbb autóra kapaszkodnak fel, a legtöbb szenet dobálják le az útra, a legnagyobb kosarakat cipelik fejükön egyensúlyozva.

A maró füst ellenére az égetés az egyik legnyugodtabb mozzanata munkájuknak. Raj szereti nézni a fekete halmok alól kikandikáló lángnyelveket, a placcot, amely ilyenkor, sötétben hunyorgó tüzeivel egy kicsit olyan, mint a csillagos ég, egy kicsit olyan, mint a pokol.

Bevinni a városba eladni a kiégetett szenet egyszerre volt ünnep és kínzatás Raj és társai számára. Amikor ott álltak az úton a feléjük száguldó teherautó előtt, remegett a gyomruk, forróság öntötte el őket, de egy kicsit játéknak fogták fel az egészet. A városban azonban idegennek, betolakodónak érezte magát. A kerékpárt, amelyre sokszor nyolc-tíz zsákot is felszíjaztak, csak üggyel-bajjal tudták végigtolni a zsúfolt utcákon, a tülkölő autók, káromkodó sofőrök, tülekedő gyalogosok forgatagában. Raj azonban nem ettől volt ideges, a sofőrök hisztérikus szitkozódásait, a zsákokkal megpakolt biciklit kerülgetni kényszerülő gyalogosok válogatott „jókívánságait” úgy rázta le magáról, mint kutya a vizet, vagy éppen meg se hallotta őket. Akiktől félt, azok nem szitkozódtak, nem gesztikuláltak, nem fenyegetőztek. Szótlanul, komor méltósággal, szigorú tekintettel pásztázták az utcán hullámzó tömeget. Miközben elhaladt előttük, torkában dobogott a szíve, egyenesen maga elé nézett, nem vetett egyetlen pillantást sem rájuk, igyekezett bebeszélni magának, hogy láthatatlan, ott sincs, csupán egy suhanó szellem. Legtöbbször bejön ez a taktika. A rendőrök csupán kétszer állították meg, kobozták el a szénnel teli zsákokat és a kerékpárt, először meg is verték, a második alkalommal megúszta egy pofonnal.

Raj megbűvölten nézte az előtte elterülő csillagmezőt, az éjfekete rögök alatt bujkáló lángocskákat, a sötétülő, egyre feketébb, egyre tisztább szenet, a narancs és vörös minden árnyalatát felvonultató parazsat, amelyből időnként, mint apró tűzijátékok, szikrák pattannak szerteszét, füstben kavargó izzó pontocskák, megannyi szénfüstszagú, fortyogó, sziszegő minigalaxis, szupernóva... Egyik lángocska vidor tánca megbabonázta. Az apró tűznyelv egyre kecsesebben, egyre fürgébben hullámzott, lobogott, nyaldosta a feketeséget. Egyre nagyobbra dagadt, egyre hosszabb lett, mígnem öt ujj, majd egy hosszú, vörösen izzó lángkar formálódott belőle. Feléje nyúlt a kar, barátságos, hívogató kéznyújtás volt ez, Raj önkéntelenül odanyúlt jobb kezével, nem tartva attól, hogy megégeti magát, szemrebbenés nélkül fogta meg a lángokból alakult emberi kezet. Nem érzett fájdalmat, nem égette kezét a tűz, amely határozottan, mégis finoman szorította. Forróság árasztotta el egész testét, hirtelen nagyon könnyűnek érezte magát, keze, amelyet a lángkéz továbbra is szorított, izzani kezdett, mint a kohóban a vas. Majd a karja, válla, dereka, a feje is vörösen izzani kezdett. A kék turbán egy pillanat alatt kapott lángra. Raj talpra állt: egy ember, kéz, láb, fej, törzs, tiszta lángokból, izzó, lávaszerű anyagból.

Moraj és zúgás hallatszott, hirtelen vad szél támadt, egy pillanat alatt elsöpörte a fullasztó forróságot. A levegő felfrissült, a szénhalmok között sürgölődő vagy üldögélő emberek fellélegeztek, karjuk, válluk, hátuk lúdbőrös lett.

A lángoló emberalak és a kezét még mindig fogó tűzkar egyetlen lobbanással kihunyt, néhány másodpercig teljes sötét lett, eltűntek a hunyorgó tűzszemek, lángok, arcok, alakok, turbánok, olyan sötét támadt, mint egy elhagyatott szénbánya mélyén.

Megállt a szél, olyan hirtelen, ahogyan jött, a szénhalmok között pislákoló fények jelentek meg, majd apró lángnyelvek törtek elő. Az emberek hunyorogtak, úgy néztek körül, mint akiket mély álomból ébresztenek fel, és még nem tudják, hol vannak, mi történik velük.

Raj ugyanott ült, ahol az előbb, a vidáman táncoló tüzeket nézte. Fején narancssárga kendő volt. Mosolygott.
 

Megjelent a Cimbora 2021/3-as számában