Ami a tükörben nem látszik

Amikor Lídia még nagyon kicsi volt, napközben a kanapén szunyókált. A kanapé lábánál egy tükör hevert. Mielőtt elnyomta volna az álom, Lídia gyakran látott izgő-mozgó, nagy fejű lényeket, amelyek a tükröződésből bámultak vissza rá. Nem emlékeztették emberre, és semmilyen állatra sem, amelyet ismert. Kacsintottak neki, és olyan nyelvet beszéltek, amit sehol máshol nem hallott. De megértette őket. Ahogy nőtt egy kicsit, a lények eltűntek, és soha többé nem tértek vissza. Aztán azt is elfelejtette, amit mondtak neki.

Lídia azonban szeretett tükrökkel játszani. Talán éppen ezek miatt a lények miatt. Az elején a saját szemét nézte bennük, anélkül, hogy tudta volna, hozzá tartozik. Később tükörrel a kezében sétálgatott a szobákban. Soha nem maga elé, hanem a tükörbe nézett, és igyekezett nem nekimenni a tárgyaknak. Így képzelte el a szórakozást.

Míg a többi gyerek a pályán labdázott, Lídia egy kis kézitükörrel indult útnak. Utcákon és parkokban kóborolt, és kézitükrében az eget, a felhőket, a kéményeket és a fák tetejét kémlelte. Sokkal érdekesebbnek tűntek így számára, mintha közvetlenül nézett volna rájuk.

A világ, amelyet a tükrön keresztül látott, pontosan ugyanaz volt, mint a tükörben tükröződő világ. És mégsem volt ugyanaz. A tükör felületén megtörtént a változás, amely a balt jobbra és a jobbat balra fordította. Nem helyezhette
volna a tükörben látott házat, kezet vagy fát az eredeti ház, kéz vagy fa helyére.

Amikor Lídia betöltötte a tizenötöt, egy nagy tükröt kért születésnapjára. Apa rendelt neki egyet. A hatalmas tükörnek húsz méter hosszú karja és egy stabil állványa volt. A tengerbe merítették, úgy, hogy Lídia a kar segítségével a partról tudta mozgatni: felemelni, leengedni, elfordítani és beállítani a szögét.

Lídia a parton üldögélt, és a tükrét különböző égtájak felé mozdította. A tükörben a tükörhullámokat és a tükörég csillagait figyelte. Felhőtlen éjszakákon a csillagok fényévek távolságából ragyogtak a tükrére. Azon ritka alkalmakkor, amikor a tenger teljesen sima volt – tükörsima –, a tükröt a felszíne felé fordította, hogy a két tükör egymás képének mélységét tükrözze. És bármelyik tükörbe is nézett, mindkettő ugyanazt a végtelent mutatta.

Ha egy ilyen éjszakán történetesen még telihold is volt, a tiszta tükröt a hold tükörképe felé irányította. A hold tükrözte a napot, a tenger a holdat, Lídia tükrében pedig egy láthatatlan csillag tükröződése ragyogott, és a szeme is megtelt fénnyel. Az ilyen éjszakát Tükörfénynek nevezte.

Sulevi csatlakozott hozzá a tengerparton. Lídia így szólt:

– Tudod, mit? Néha kételkedem abban, hogy a tükörben látott világ pont olyan eredeti és valóságos, mint a világ a tükör innenső oldalán. Mi itt azt képzeljük, hogy a tükör felszínén túl minden csak utánzás. De talán ők is ugyanezt gondolják rólunk.

– Ezt nem mondhatod komolyan – mondta Sulevi.

– Miért nem? Valahányszor belenézek a tükörbe, mindig egy másik Lídiát látok, aki a saját tükréből néz át erre az oldalra. Talán ő is úgy gondolja, hogy a mi világunk az ő világuk tükörképe, és kettőnk közül ő az igazi és eredeti Lídia.

– A tükrök csak tükrök – legyintett Sulevi –, feledkezz meg róluk. Nincs bennük semmi titokzatos.

– Úgy gondolom – folytatta komolyan Lídia –, hogy minden tükör kapu egy másik világba. De hogyan tudnám elhitetni a tükör-Lídiával, hogy a tükör ezen oldalán én is valódi vagyok, és nem csak a tükörképe? Mert mindig ugyanabban a pillanatban teszi le a tükröt, amikor én is. És akkor már nem láthat engem, és ezt a világot sem. Eltűnök, mintha soha nem is léteztem volna.

– Hadd gondoljon, amit akar – mondta Sulevi. – Számomra te, egyedül te vagy az igazi és eredeti Lídia. És soha nem fogsz eltűnni előlem, soha.

Én az ő tükre vagyok, ő pedig az enyém, gondolta Lídia.

És a Lídiák a tükör két oldalán azon tűnődtek, hogy mi igaz és mi nem, és hogyan lehet megkülönböztetni a kettőt.

– Ó, Lídia, felejtsd el a tükröt, és gondolj rám – szólalt meg újból Sulevi. – A tükör nem tudja megmondani, amit én mondok.

– Mondd – mondta Lídia, és megfeledkezett a tükörről.

Kusztos Anna fordítása

Megjelent a Cimbora 2022/3-as számában