Volt egyszer egy öreg-öreg írógépszalag. Olyan öreg volt már, hogy alig látta a betűket (mert azt ugye, tudjátok, hogy az irógépszalagok nagyon jól ismerik a betűket, sőt, általában el is olvassák az éppen íródó történeteket, persze, ha alkalmuk adódik rá, meg ha bele nem rokkan a szemük a sok munkába, mivelhogy sokat dolgoznak ám, mondhatni latastól vakulásig). Annyi hasadás, lyukadás volt szegényen, mint égen a csillag. Ráadasul el is akadt, utóbbi időben egyre gyakrabban, és olyankor azán úgy tett, mint egy csökönyös, vén öszvér: eddig, s ne tovább! Egyik éste aztán, a tizenhatodik ilyen „eddig s ne tovább!” után az írógépszalag hallhatta, amint gazdája dühösen felfortyan:

- Na ebből elegem van! Holnap új írógépszalagot vészek.

Az öreg írógépszalag rettenetésen elkéseredett. Mi lész vele? Hiszen az írás volt a mindene. Titokban arról álmodozott, hogy egyszer majd ő is ír egy történetet. És most mindennek vége. El is pityeredet volna, már ha az írógépszalagok pityeregni szoktak volna. De nem szoktak. Így hát szomorkodott, nyögdécselt, sopánkodott egy ideig, aztán álomba merült. És arról álmodott, hogy megírta a világ legszebb történetét.

Amikor már jócskán belegabalyodott az álmába, az írógépszalagon rejtőzködő betűk (tudniillik írás közben rengeteg betű fennakad az írógépszalagon, és ott rejtőzködve arra vár, hogy egy óvatlan pillanatban előjöhessen és történetekké álljon össze) sugdolózni kezdtek. Lehet, hogy búgdolóztak is. Egy kazalnyi sugdolózás- búgdolózás után pedig fogták magukat, felmásztak az írógépben felejtett papírra, és a következő történetté álltak össze:

A Világ Legcsúnyább Szava

Csípős széllel körülpólyált tavaszi reggel volt. A világ Legcsúnyább Szava hatalmasakat nyújtózva az eget kémlelte.

- Csodálatos idő van! - sóhajtott elégedetten. - Ez a nap sétára termett. Micsoda mulatság lesz az emberek szájába ugrani, mikor éppen valami szépet mondanának. Huhhh! Nem is teketóriázott sokat, kezeit háta mögött összekulcsolva elindult. Végigballagott a Bazsalikom-utcán, ráérősen nézegette a járókelőket, azt figyelte, kinek a szájába ugorhatna bele. Szerencsére egyetlen beszedés ember sem járt arra.

Éppen egy játéküzlet előtt haladt el, amikor utolsó betűje, egy nyurga T, csendben lemaradt. Odabillegett a kirakathoz és, kissé görbe orrát az üveghez nyomva, a kiállított játékokat kezdte nézegetni. Egy zöld babaházon aztán megakadt a szeme. „Ezt pedig megnézem közelebbről.” - gondolta magában, azzal - szszszszszsz – átszűrődött az üvegen, és bemászott a babaház ablakán.

A Világ Legcsúnyább Szava eközben peckesen ment tovább. A Bazsalikom-utca sarkán egy léggömbárus nénike álldogált. A Világ Legcsúnyább Szava gőgösen végigmérte a nénit.

- Á, ez úgysem bészelget senkivel. - legyintett, azzal befordult a Kékbegy-utcába. Egy szálkás E, a Világ Legcsúnyább Szavának most már utolsó betűje, azonban megállt a néni előtt és megbabonázva bámulta a szélben vitustáncot járó léggömböket. A néni észrevette az ágaskodó E betűt.

- Tetszenek? - kérdezte szélbetűnő hangon.

Az E betű hevesen bólogatott.

- Tessék, legyen neked is egy.

Az E betű azt sem tudta, hova legyen örömében. Bal kezében szorongatva a léggömb madzagjat, némi aprópénz után kutatott a zsebében, amikor - huss – felröppent a levegőbe. Na igen, merthogy könnyűcske volt, meg aztán a szél is lökött rajta egyet. A néni hosszan integetett utána.

A Világ Legcsúnyább Szava pedig végigment a Kékbegy-utcán és kiért a Levendula-térre. Néhány gyerek futkárolt csak a téren. Olyanok voltak, mint valami különös, szélfútta falevelek. Bújócskáztak. A hunyó egy hirdetőoszlopnak támaszkodva számolt:

- Tíz, húsz, harminc, negyven,

- Kölkök - vonta meg a vállát megvetően a Világ Legcsúnyább Szava. - Nem vesztegetem velük az időmet. - És tovább ment. Most már utolsó betűje, egy hórihorgas L, azonban észrevette, hogy az egyik kislány kétségbeesetten forgolódik. Szegény nem talált búvóhelyet.

„ - Mindjárt észrevészi a hunyó!” - gondolta ijedten. Odafutott a kislányhoz elébe állt, és villanyoszloppá változott.

A Világ Legcsúnyább Szava közben átvágott a Levendula téren és befordult a Hantmadár-közbe. Éppen utolsó betűje, egy pufók Ö, észrevette, hogy az utca névtáblájával valami nincs rendjén. Ugyanis ez állt rajta:

HANTMADÁR-KZ.

Az Ö betű elkallódott valahogyan. Lehet, hogy elfújta a szél. Több se kellett az Ő betűnek, lemaradt, felmászott a csatorna csövén, és elfoglalta a táblán foghíjként tátongó helyet.

A Világ Legcsúnyább Szava pedig végigsietett a Hantmadár-közön. Egyre mérgesebb volt.

- Hát senki sincs, akit megtréfálhatnék? - zsörtölődött. - Nem baj, lemegyek a folyópartra; a sétányon biztos elcsípek valakit.

Körülbelül ez volt az a pillanat, amikor az éppen utolsó betű, a másik hórihorgas L, észrevette, hogy ikertéstvere eltűnt.

- Vajon hova lehetett? - kérdezte félhangosan. - Hm. Jobb lesz, ha megyek és megkeresem. Még meg talál fázni ebben a hidegben. ' Szépen lemaradt, és futva indult el, vissza, a tér felé.

A Világ Legcsúnyább Szava pedig közben kiért a fólyópartra. Tarka inges szélrohamok futkorásztak fel s alá a sétányon, ezért aztán senki sem sétálgatott arrafelé.

- Nahát! - méltatlankodott a Világ Legcsúnyább Szava - Hogy milyen pipogyák manapság az emberek. Megijednek egy vacak szellőtől. Most mit csináljak? - tette fel magának a kérdést. - Hoppá! Tudom már. Átmegyek a másik oldalra, az nem olyan szeles. Hátha ott több szerencsém lesz.

Lassan-lassan visszatért a reggeli jókedve. Amikor a hídhoz ért, már fütyörészett. A híd közepe fele járhatott, mikor egy különösen heves szélkölyök felragadta éppen utolsó betűjét, egy cirkalmas Ű-t, és átrepítette a korláton. Akár egy halott madár, szétterült a szürke hullámok hátán. A Világ Legcsúnyább Szava csak ment tovább elszántabban mint valaha. A folyó másik partján, a móló korlátja mellett, két suhanc álldogált. Papírrepülőket eregettek.

- Nézd, milyen szépen repül az enyém! - kiáltott a nagyobbik.

- De az enyém gyorsabb! - kontrázott a kisebbik.

- Aha! - dörzsölgette kezeit a Világ Legcsúnyább Szava. - Itt a kitűnő alkalom.

Halkan, mint egy árnyék, becserkészte őket. Már ott lapult közvetlenül a hátuk mögött. Most! Éppen ugrani akart, mikor a meglepetéstől földbe gyökerezett a lába. Akkor döbbent rá hogy csupán egy árva GY betű maradt belőle. A hatalmas, erős szóból ennyi lett: egy nyúlfarknyi mássalhangzó. A Világ Legcsúnyább Szava egyszerűen elfogyott.

A két suhanc ekkor figyelt fel a kövezeten árválkodó  Gy betűre.

- Nahát! - szólalt meg a nagyobbik. - K...

Hogy mit mondott, senki sem fogja megtudni. Soha. Mert ebben a pillanatban elfogytak az írógépszalagon rejtőzködő betűk.

Reggel aztán, amikor az öreg írógépszalag felébredt, ott hevert előtte, ha nem is a Világ Legszebb Története, de egy olyan, amilyet csak nagyon-nagyon öreg (és bölcs) írógépszalagok tudnak írni.

Megjelent a Cimbora 1997/3-as számában