Könnyű dolga van az embernek ilyenkor, farsang táján, ha bálba akar menni, és, teszem azt, Szántai Jánosnak hívják. Szántaijánosságát ugyanis könnyed eleganciával (na jó, hányavetiséggel) levetkőzheti, felöltvén, mondjuk, D’Artagnan, Robinson, Gulliver, Peter Pan, vagy ne adj isten, Mary Poppins mezét, s máris beállhat a bálba, mint ő és mégsem ő, az vagy majdnem az.

De ha az ember az Apika nevet kapta a másodkeresztségben, a keresztapa pedig egy majd’ méter magas egyén, nevezetesen Kissróf mester, Stipik, Rumcájsz, ahogy tetszik, nos, ebben az esetben keservessé válik az ember dolga, akkor is, ha csak ide a sarokra akar leruccanni, Venéciába, a Nagy Kanál mellé.

Az említett egyének állnak egymással szemben. Apika néz, fentről lefelé, úgymond, az erdő felől, szántaijánosságának (még) teljes tudatában. Kissróf mester a maga részéről csak fel-mér. Aztán közli: Apika, te most giliszta vagy. És a giliszta nehézkesen tekereg a szőnyegen, mint akit e váratlan földközeliség kissé feszélyez, nyom. De nincs mit tenni, áll a bál, és a játékmester ugyancsak szigorú fajta. A giliszta éppen azon van, hogy kényelmesebb helyzetet keressen magának, amikor érkezik az utasítás: Most darázs vagy. És a darázs zümmögve, hártyásnak nem nevezhető szárnyait behemótul rezgetve igyekszik birtokba venni a levegőt. Ráadásul harciasnak is kell mutatkoznia, mert, ugye, ha darázs, akkor kard, ha kard, akkor en garde. A játékmester kritikusan néz: Te nem tudsz repülni. Hát, ehhez nemigen lehet hozzászólni. Dehogynem. Akkor most lemming vagy. Mi? Ezt meg honnan szedi? Én nem... Ám a mondat vége elvész, és a parkett nagyot reccsen a túlméretezett állat súlya alatt. Aki mellesleg máris érzi, hogy baj van, hiszen fogai nem nőnek vég nélkül (sőt!), és rágcsálni sem tud olyan szépen, ezért máris vándorolna, bárhová, akár a Nagy Kanálig, hogy például belevesse magát, s véget vessen az örökös maszkajárásnak. De nincs vége. Te most bálna vagy, hangzik az ukáz. És a sors által vízbe kényszerített, örökösen szárazföld után epedő emlős hatalmas csobbanással belemerül a parkett-tengerbe, mázsás szíve megfeneklik a szőnyeg homokos partján. Kisvártatva aztán pihegve kérdezi: Most már elmehetek a bálba? A válaszon nincs mit csodálkozni. Nem vagy még egy kilométer. A bál addig áll, a Nagy Kanál mentén. Megvár.

Megjelent a Cimbora 2007/2-es számában