A buszsofőrszállító autóbusz

buszra száll a buszsofőr és
hátradől és otthon öl és dús szalámi
várja őt és ösztönök és zuhanyrózsa
buszra száll a fényes buszra
s int a többi buszsofőr
mosoly szívélyes parolák hisz
oly öröm a műszak vége fellazulva
zsivajogva adomáznak nevetgélnek
és leszállnak egymás után
otthonukba térnek ők a fotelmélybe
szalámizni ölbe bújni
ölbetenni asszonyuk...
de őt ki tűrné ki becézné
ki kérdezné meg: ki bántott
lelkéről ki adna számot
s ki vinné hát haza őt
a buszsofőrszállító buszsofőrt?

A buszsofőr taxira vár

a buszsofőr a külvárosi peremen
az annyi s annyi emberen mereng
ki fel és leszállt
s kikért megállt
s kikért nem
de mennyi jó
de mennyi szív
az emberért
a közbenjárás testükért
míg megfelelő helyre jut
míg elrebegnék jószavuk
amíg a könnybe lábadás
a buszkerék s az indulás...
így mereng a buszsofőr a
külvárosi peremen
taxira vár indulna már
int és vár és int megint

A buszsofőr otthona 

Vállára ver a főnök, és
jót derül anekdotáján.
Az ajtóból még visszaszól:
Nem ott lakik ön a piac táján?
Az nekem éppen utamba esik...
A buszsofőr szemébe könny szökik,
s zokogva mondja: Ó, ha lenne
a világnak számomra helye,
de otthon-é a szenny, a kosz,
e fűtetlen beton doboz,
darab, az ágy alatti kóc
s a dísznövény, a sápatag?
A feleség, kivár, ha vár,
leplet sző vagy sírdogál
hisz gürcölünk mi oly sokat,
s az otthon mégis így fogad,
így hull porba életem,
így élem le névtelen,
lelkek szállítójaként
ezt a szótalan regényt...
Avagy mondja, mit remél ön?
Segíthet-é minden buszsofőrön?

Megjelent a Cimbora 1997/6-os számában