Archívum ARCHÍVUM Facebook Link Fej shape shape shape shape shape
Leena Krohn

Leena Krohn

Éjjeli váltás

Yövuoro

Cimbirodalom

Leena Krohn Szfinx vagy robot (Sfinksi vai robotti) című elbeszélésgyűjteményének filozofikus-tudományos-fantasztikus történetei kilógnak a mese keretei közül, a gyermek és a felnőtt között lezajló párbeszédek olyan témákat dolgoznak fel, mint a téridő és a fekete lyukak természete, a gravitáció, az idő, a párhuzamos világok, álom és valóság viszonya.
A következő hónapokban a Cimbora lapjain bebarangoljuk a Krohn által feltérképezett lehetséges világokat, és útravalóként, hamuban sült pogácsa helyett, ezzel a gondolattal tarsolyunkban indulunk neki:
„Minden, ami nem lehetetlen, előbb vagy utóbb megtörténik. De néha még a lehetetlen is.”

Éjjeli váltás
Kusztos Júlia illusztrációja

Lídia tudott repülni. Névtelen városok, érésben levő gabonatáblák és vihartól fehérlő nyílt vizek fölött repült el. Egyszer csak a háta mögé pillantott, és látta, hogy valaki követi őt. Ez a valaki Lídia mellé repült, és azt mondta:
– Nem fogod kitalálni!
– Na mit? – kérdezte Lídia.
– Épp álmodsz.
– Ez nem igaz – mondta Lídia. – Hogy is lenne lehetséges? Nem látod, hogy repülök? Ha repülök, nem érek rá aludni. Akkor lezuhannék.
– Épp ellenkezőleg – mondta Valaki.
– Hogyhogy?
– Akkor zuhansz le, ha repülni próbálsz, amikor épp nem álmodsz. Próbáld megjegyezni a szabályt: ha repülsz, nem vagy ébren – mondta Valaki. – Ha pedig ébren vagy, nem repülsz.
Lídiának derengeni kezdett valami, ahogyan elsuhantak egy csicsergő fecskeraj mellett, de valójában nem akart emlékezni.
– Idd meg ezt – suttogta valaki. De nem Valaki volt az, hanem apa. Lídia megitta, majd fülére húzta a paplant, és tovább álmodott, megszakítás nélkül. Egyik álomból a másikba csúszott, és sem apa, sem az orvos nem tehetett ellene semmit.
Így telt el az ősz. Lídia alig ébredt meg, máris az alvás küszöbén járt. Aludt az iskolába menet és a tanórákon, az iskolából hazafelé, az ebédlőasztalnál és miközben olvasni próbált. Állandóan csak aludni akart. Azt, hogy az éjszaka csak folytatódjon és folytatódjon, de a sötétség mindig véget ért. Felvirradt a reggel, és ahogy kigyulladtak a fények, kialudtak az álmok. A reggel pedig borzasztó volt. Ki akarta rángatni őt a takaró alól, majd kényszerítette, hogy felkeljen, felöltözzön, és emlékezzen rá, hogy anya meghalt.
Apa alvás közben beszélt hozzá:
– Át akarod aludni az életedet? Kárba megy az egész. Iskolába kell járnod, felnőnöd, és azt tenned, amit az emberek tesznek ezen a világon. Ezt alvás közben nem lehet. Légy ügyes kislány.
– De hát az vagyok! Állandóan mindenféle dolgokat csinálok – Lídia azt hitte, hogy motyog. – Nem veszed észre, hogy most is épp repülök?
Szabad volt, és magasan szállt, amikor Valaki újból melléje repült.
– Te állítottad azt egyszer, hogy alszunk? – kérdezte Lídia.
– Te alszol – helyesbített Valaki –, én ébren vagyok.
– De a szabályod szerint, ha repülsz, nem vagy ébren.
– A szabály csak téged érint – mondta Valaki –, engem nem. Velem egészen más a helyzet. Én repülhetek akkor is, ha ébren vagyok.
– Ez nem igazságos – mondta Lídia. – De ha te ébren vagy, én pedig alszom, hogyan beszélgethetünk?
– Egész egyszerűen. Másképpen nem is beszélgethetnénk, csak így, hogy te alszol, én pedig ébren vagyok – magyarázta Valaki, miközben a város fényei fölött cikáztak.
– Én ezt nem értem – mondta Lídia, de továbbra is repült és aludt.
– Hát akkor ismét: amikor te ébren vagy, én álmodom – mondta Valaki, de Lídia egyáltalán nem értette, és ez egy kicsit sem aggasztotta.
Lídia éjt nappallá téve aludt. Legalábbis így látta apa, aki az ágya mellett virrasztva figyelte a lányt. Sápadtnak tűnt, csukott szemmel feküdt az ágyában. De saját szemszögéből Lídia nem ott volt, hanem valahol teljesen máshol. Kinek volt igaza? Esetleg mindkettőjüknek?
Talán két Lídia létezett. Az egyik aludt, a másik pedig elégedetten röpködött az álomnap ragyogásában az álomtájakon. Könnyedén siklott a messzeségbe, mint egy papírrepülő a zöld mezők fölött. Milyen szórakoztató egy ilyen könnyed repülőnek bárhol a világon! A mély kék vizek fölött, a város fényei fölött! És a holdfényben, amikor az Esthajnalcsillag csak ragyog és ragyog.
Lídiának fogalma sem volt arról, hogy álmodik. Ha tudta volna, azonnal felébred. Azzal egyidőben, hogy álomteste egészségesen és éberen kalandozott a másik világban, apró, mozdulatlan valósteste egyre csak gyengült.
– Amikor elalszol ott, itt ébredsz fel – mondta Valaki. Épp egy havas síkság fölött repültek, ami ágyakkal volt tele, mint egy kórházi szoba, de az összes üres volt.
– Hová tűnt mindenki? – kérdezte Lídia.
– Az álmaikba – válaszolta Valaki.
Lídia gyakran találkozott álmaiban anyjával.
– Furcsa, azt mondták nekem, hogy meghaltál – mesélte Lídia.
–Hogyne, persze! – mondta anya nevetve, és megmutatta Lídiának kis kertjét, ami tele volt tintakék virágokkal.
De aztán Lídia újból repült.
– Emlékezz a szabályra – mondta Valaki.
– Ha aludnék, te az álmom volnál – mondta Lídia. – De én nem akarom, hogy csak álom legyél.
– Az álomban az álom a valóság – mondta Valaki.
– De ha valaki csak másvalakinek az álmában létezik, akkor a valóságban nem – mondta Lídia, ahogy elrepültek a sötét tavon visszatükröződő csillagok fölött.
– Ha azt gondolja, hogy létezik, akkor létezik – mondta Valaki. – Akkor életben van. Ez vitathatatlan. Ez az élet, és ez az igazság. Más élet nincs, csak ez.
– Te azt gondolod, hogy létezel?
– Elvileg igen – mondta Valaki. – De most vissza kell térned.
– Miért is? – kérdezte Lídia.
– A váltások miatt, Lídia, a váltások miatt! – suttogta Valaki.
– Milyen váltások? – kérdezte Lídia. Észrevette, hogy vihar van készülőben. Nyugtalannak érezte magát, és egyre nehezebben tudott fennmaradni.
– Nappal és éjszaka – mondta Valaki. – Álom és ébrenlét. Éjjeli váltás és nappali váltás. Lét és nem-lét. Valós és nem valós. Egyik sem létezhet a másik nélkül. És bármelyik a másikba fordulhat. Az álom felébreszt. Az ébrenlét álmodásra késztet. Ez itt a második szabály.
Egy kavargó felhőn át egy kis, ismerős ház felé ereszkedtek.
– És ez most melyik? – kérdezte Lídia. Egy udvaron álltak, amit jól ismert.
– Épp most van változóban – mondta Valaki. – Most jön a nappali váltás.
– Teljesen összezavartál a beszédeddel – mondta Lídia. – Csípj meg, hogy biztosan tudjam, nem alszom.
Valaki megcsípte a karját.
– Áucs – mondta Lídia –, ez fájt. Persze, tudtam, hogy ez mind valóság volt. És te is valóságos vagy.
Lídia győzedelmes tekintettel Valakire pillantott, de Valaki már nem volt ott. Ahol korábban állt, most egy Valaki-alakú lyuk tátongott, amin keresztül Lídia apa arcát látta. A lyuk egyre tágult, míg az orvost és az egész szobát is láthatta. A világ most betöltötte a helyet, ahol az előbb még Valaki volt. Lídia felébredt, és egy friss, új nap várta.
Elérkezett a reggeli váltás.
A karja egy kicsit sajgott. Az orvos az ágya mellett állt, kezében fecskendővel. Épp Lídia karjába szúrta, pont ott, ahol az előbb Valaki megcsípte.
– Jó reggelt – mondta az orvos. – Épp itt volt az ideje, hogy felébredj.
Lídia megdörzsölte a kezét, nyújtózkodott, majd így szólt apához és az orvoshoz:
– Jó reggelt!
– Bevált! Az injekció felébresztette – mondta apa.
– Nem – monda Lídia –, nem az injekció, a csípés. Nem láttátok, amikor Valaki megcsípett?
– Milyen valaki? – kérdezte az orvos. – Csakis én lehettem.
– Nem, hanem ő, aki... – kezdte magyarázni Lídia. De már nem emlékezett rá, hogyan nézett ki Valaki, vagy hogy miről beszélgettek.
– Álmodtál – mondta apa. – Erre az álomra ébredtél.
– Igen – mondta Lídia –, álom ébresztett, álomra ébredtem.
 
Kusztos Anna fordítása
 
(Az eredeti szöveg forrása: http://www.kaapeli.fi/krohn/sfinksi )

Az ördögi leves

Leena Krohn

Az ördögi leves

(Paha keitto)

Cimbirodalom

Leena Krohn Szfinx vagy robot (Sfinksi vai robotti) című elbeszélésgyűjteményének filozofikus-tudományos-fantasztikus történetei kilógnak a mese keretei közül, a gyermek és a felnőtt között lezajló párbeszédek olyan témákat dolgoznak fel, mint a téridő és a fekete lyukak természete, a gravitáció, az idő, a párhuzamos világok, álom és valóság viszonya. A következő hónapokban a Cimbora lapjain bebarangoljuk a Krohn által feltérképezett lehetséges világokat, és útravalóként, hamuban sült pogácsa helyett, ezzel a gondolattal tarsolyunkban indulunk neki:  „Minden, ami nem lehetetlen, előbb vagy utóbb megtörténik. De néha még a lehetetlen is.”    

Read More