Bp, hatker (Budapest VI. kerülete – szerk. megj.). Teljesen beépítve. Délelőttös heteken a Hunyadi téren fociztunk. Ha csak kis időnk volt. Kis idő mindig akadt. Szünetekben az iskolaudvaron játszottunk, az Andrássy úti általánosba jártam. Szemben a Képzőművészeti Főiskola, mellettünk a Lukács cukrászda. Suli után, ha volt pár óránk, kiföldalattiztunk a Ligetbe. A Hunyadi tér jó volt, de a téri galerivel folyton ment a purparlé. Verekedés, kemény hógolyózás kődarabokkal, ilyesmi. A Simonyi-féle Vörösmarty utcai galeri is veszélyes volt, pedig a Szondy sarkán, egy lebombázott ház helyén, míg oda nem épült a MABÉOSZ székháza, sokáig megmaradt a grund. A Simonyiék olykor bevettek, nem volt ki a csapat, de az túl vad volt nekem, üvegcserepek, téglatörmelék közt folyt a játék, nem úsztad meg, hogy perceken belül ne dőljön belőled a vér. Persze a focihoz ez hozzátartozott. Én meg a focihoz tartoztam hozzá. A Rózsa utcában is játszottunk, ha véletlen arra jött egy autó, megálltunk, megvártuk, hogy elhúzzon. Nyolcadikban a Tormási színre vitte velünk A Pál utcai fiúkat. A Tormási volt az osztályfőnök. Nagyon bírtuk. Pár év múlva kirúgták, mert mutogatta magát a kisfiúknak. Nem én játszottam a Nemecseket, hanem két tehetséges prolifiú, a Barta Jani meg a Szöllősi, váltott szereposztásban. Ezt akkor nem értettem, fájt is, pont jó lettem volna Nemecseknek, kicsi voltam és szöszi. Kolnayt játszottam, keresztény úrigyerek, igazából stimmelt a szereposztás. A gittegyletes különjelenetet sokszor előadtuk, baromi jól, hatalmas sikert arattunk vele. A díszleteket a Rajkai papája, a Thália színház díszlettervezője csinálta. Rajkai mint Csele. Meghalt autóbalesetben. Tormási is meghalt, úgy tudom. Szoktam találkozni a Kajtár Gézussal meg az Ónodi Gyurkával, beszélünk szegény Tormásiról, velünk is próbálkozott. Tiszta fiúosztály. Kettővel alattunk már vegyes. Megváltozott a szag az iskolában, mikor megjelentek a lányok. A grundon minden a lányok miatt történik. Értük, nélkülük. Ha megjelennek a lányok, kiürül a grund.

Aligsráccá érésem a ’70-es évekre esett. Akkoriban gombamód nőttek ki a városokban a lakónegyedek. Ez Csíkszeredában is azzal járt, hogy évekre építőteleppé változott a város egyik-másik szeglete. Soha eszményibb játszóteret!

Akit nem kergetett téglarakások között egy végsőkig felbosszantott, dühöngő éjjeliőr, az nem tudhatja, minő csiklandós érzés a pillanat töredéke alatt dönteni: elrohanjon-e az emberfia, mentve a bőrét, vagy inkább engedjen az ellenállhatatlan késztetésnek, és hasát fogva jól kiröhögje magát a komikusan sápítozó bakteren (kockáztatva, hogy füle lecsavarása mellett még tucatszor jól trottyon is rúgják). A leendő tömbházaknak és sorházaknak óriási alapokat ástak a munkagépek, ezek esőzések idején összefüggő tórendszerré változtak. Válogatott faanyag kínálta magát tutajok eszkábálására, és az első tengerészleckék után kezdődhettek a tengeri ütközetek. A félig kész tömbházak becserkészése, a labirintusnyi pincéktől az everesztnyi tizedik emeletekig, a bátor felfedezőkre hárult. A tavakból kifogott békákon a parton sebészprofesszorok serege gyakorolta elmélyülten a szakma mesterfogásait egy szál bugylibicskával. A hegesztőktől karbidot lehetett csórni, viszont a karbiddal és vízzel megtöltött üvegek robbantgatása mindenre elszánt kémikusokat kívánt: megtörténhetett, hogy a karbidos üveg a kémikus kezében robban.

Időről-időre kitört a várépítési láz is: hullámlemez, tégla, deszka, kátránypapír mind alkalmas volt a mágikus hely összetákolásához, ami csak a miénk volt, és ahol összegyűlhetett a TÖRZS. Sor kerülhetett az első cigaretta beavatásszerű elszívására, meg lehetett tervezni a szomszéd törzs várának lerombolását, és égő szemekkel, pisszenés nélkül végig lehetett hallgatni a nagyobbak feltételezéseit arról, „hogyan kell a lányokba pisilni”. Még egyféle gittünk is volt: a bádoghordókban olvasztott szurokból langyos állapotában kellett a munkásoktól kunyerálni egy darabkát. Elárulhatom, hogy korántsem kellemetlen az íze, épp olyan jól lehet rágni, mint a rágógumit, a szurok, a közhiedelemmel ellentétben, kiválóan tisztítja a fogat, és úgy rá lehet szokni, mint öreg ültetvényes néger a bagó csócsálására.

Csak hát ahogy rendre elkészültek a tömbházak, úgy lett egyre kisebb az építőtelep, s úgy szorultunk ki belőle, mint ahogy végül gyerekkorából szorul ki az ember. Elveszett az egész, ahogy odalett a Pál utcai fiúk grundja is, hiába védték meg a vörösingesek ellen. 

Megjelent a Cimbora 2007/6-os számában