Őszben a nyár vagy nyárban az ősz,
síkos évszak, mélyül az égbolt,
mintha a léleknek nehezebben,
hosszabb utat megtéve kellene immár,
hogy rövidülnek a nappalok, menni
fölfele, túlra, át a Tejúton,
miután itt lent mindent átkutatott,
és most sem vinne magával semmit.

Semmi – a kései, boldog fényben
áttetsző-zöld ujjak a gesztenyefákon
tüskés héjban a föld-szerű, vad gömb,
fej, has, láb, kutya, bárány, gomb
lesz majd pár pálcikavégen,
áll a színes papíron vagy a sétányról
hazahordott lángszínű őszi levélen,
mintha örökké élhetne ezután.

Semmi – szökőkút gyémántzápora,
sárgán, bodros fejjel bólogató,
napittas, tömzsi virágok,
árnyékkal teleszórt, léptek zajait
fürgén kottázó kavicsok és az estet
óvatosan, puha szárnnyal átölelő,
nyúlánk testű, tudós tiszafák –
majdnem mindenük mérgez.

Felemás évszak, szoknia kell most
szemnek, szívnek a forró, színes
nyári kavargás elcsendesüléséhez,
a képből lenge levélként egyenként
szöknek ki a vérbő árnyalatok, lágy,
hűvös esőként hullnak a kékek, szürkék,
zöldes-feketék, barnák földre és ágra és égre,
kopogás, zuhogás, ropogás –

és a nyárnak vége.

Megjelent a Cimbora 2011/7-es számában