Az ég felosztása

Vannak napok, amikor éjszakánként nem a csillagok világítanak az égen, hanem a lüdérckék. Ez pedig a következőképpen történik.

Egy csomó lüdércke összebeszél, és vesz­nek három tucat doboz kakaós kekszet. Mikor ezzel megvannak, valamelyik fiatalabb lüdércke megszöki magát, és elmegy a csillagokhoz. Csak annyit mond, hogy kakaós keksz, vagy ha gátlásai vannak, akkor csak annyit, hogy keksz. A csillagok értenek a szóból, ennyiből már tud­ják, mi a helyzet, lejönnek az égről, és gyülekez­nek valamelyik eldugott mocsár vagy láp köze­pén. Ott már várja őket a három tucat doboz kakaós keksz, és ők derekasan hozzálátnak. A csillagok ugyanis élnek-halnak a kakaós keksz­ért, csak az Esthajnalcsillag egyedül bevág egy fél dobozzal.

Ezalatt a lüdérckék felmennek az égre, és fel­osztják maguk között az eget. A nagyon fényes csillagok helyét a nagyon fényes lüdérckék kap­ják, az alig pislákoló csillagokét az alig pislákoló lüdérckék. Aztán várnak, amíg lemegy a Nap. Miután besötétedik, a lüdérckék megkezdik út­jukat az égen. Nagyon vigyáznak arra, hogy mindegyik lüdércke pontosan olyan sebesség­gel és azon az útvonalon haladjon, amilyen se­bességgel és amely útvonalon az a csillag szo­kott haladni, melynek a helyét most elfoglalja. Nem mintha nem tehetnék meg, ha akarnák, hogy összefogózkodva táncra perdüljenek az égen, vagy éppenséggel nagy visongással nekiálljanak kergetőzni odafenn, de ilyenkor a lüdérckék szokásuktól eltérően, csupán heccből, nagyon fegyelmezetten viselkednek. Így aztán az emberek, ha felnéznek az égre, nem is ve­szik észre a turpisságot, és azt hiszik, hogy a csillagokat látják. A lüdérckék roppant élvezik.

Ilyenkor aztán ha egy ember véletlenül annak a mocsárnak vagy lápnak a környékére téved, ahol a csillagok lakmároznak, és észreveszi őket, rémülten sikoltozni kezd, majd elrohan, mi­vel azt hiszi, hogy lüdérckéket lát. A csillagok nem törődnek semmivel, csak esznek. Igen, a csillagok csak esznek, nem törődnek, az embe­rek nagyon figyelnek, de nem vesznek észre semmit, a lüdérckék pedig a hasukat fogják nevettükben.

Mostanában mindez elég ritkán szokott meg­történni, mivel a kakaós keksz igen megdrágul.

Utazás lifttel

Fene tudja, hogy van ezekkel a lüdérckékkel, sehogy sem lehet kiigazodni rajtuk. A tegnap is mi történt? Fel akarok menni a legjobb barátom­hoz, amilyen barom ő is, pont a tizediken lakik, hát mondok: hadd megyek a lifttel. Le is hívom hamarjában, be is szállok ügyesen, s már ép­pen akarnám nyomni a gombot, amikor nyílik a liftajtó, s hát egy lüdércke áll előttem, hogy hát ő is lifttel szeretne jönni, s legyek szíves, enged­jem be. Jói van, öcskös, csak gyere, mondok neki, látod-e, ezt már szeretem, ha jólneveltek vagytok, hadd hallom, hogy hívnak? De nem szól semmit, csak állingál ott, mint egy adag szerencsétlenség, s vigyorog nekem nagy bam­bán, jött, hogy felképeljem.

Valahogy mégis erőt vettem magamon, s me­gint megkérdeztem: mia'hej, megkukultál, nem hallod, hogy a bácsi azt kérdezte tőled, hogy hívnak? Erre benyúl az órazsebébe, mert ilyen is volt neki, nem is egy, s idead nekem egy név­jegykártyát, hogy aszongya: „Don Emanuel Velasco Gonzales Bartolomé y Ortega Alonso Fernando Gomez, spanyol grand, meghalt 1622- ben”. Mire aztán csakugyan dühbe gurultam, s jól megmondtam neki a magamét, hogy igen, mert mondok: a kedves keresztmamáddal já­rasd a bolondját, mert velem nem megy, kis hü­lye, azzal a tetejébe még a névjegykártyát is összetéptem neki.

S akkor megint nyílik a liftajtó, s hát megint egy lüdércke áll az ajtó előtt. Hogy hát ő is a lifttel szeretne jönni, s legyek szíves, eresszem be. Tisztára meg vagytok bolondulva, mondok, még hányán jösztök? Hogy hát így meg úgy, ne haragudjak, bizonyisten ő felment volna a lép­csőkön is, csak hát az orvosa megtiltotta neki, hogy lépcsőkre másszon, aranyere van meg visszere, meg minden ér, amit csak akarok, iga­zán, gondoljam csak meg, nem nagy megter­helés ez a liftnek, észre sem veszi, hogy egy lüdérckével több-e vagy kevesebb. Való igaz, hogy egy lüdércke nem képvisel valami nagy súlyt, termetre is csak akkorák, hogy éppen a térdemig érnek, de egy lüdérckénél sohasem lehet tudni, mi adja elé magát. Azért mégiscsak beléegyeztem, hogy ő is beszálljon, az aranyér­rel nem lehet tréfálni, az az igazság, hogy jó szívem van, mondok: no, akkor bújj bé, öcsi, s menjünk, mert már félórája, hogy itt diskurálunk a liftben, s még sehol sem vagyunk.

Gondoltam, megkérdem tőlük, hányadikra mennek, ne kelljen feljöjjenek ők is a tizedikre, s onnan vissza, ha nem muszáj, jobb, ha közben leteszem őket valamelyik emeleten, hát mon­dok nekik: ti hányadikra akartok menni, mert én a tizedikre. Mire aszongya az egyik, na ezt hall­gasd meg, akkor előbb menjünk a tizedikre, mert onnan ők még tovább akarnak menni, va­lamivel fennebb van dolguk. Miket beszélsz te, 'sze ez a ház csak tízemeletes, mondok, hogy akartok ti fennebb menni? Aszongya erre, ne törődjek én azzal, csak nyomjam a gombot.

Gondoltam, a franc ott egyen meg benneteket, mindahány, én nem fogom miattatok felőrölni az idegeimet, azzal megnyomtam a tízes számú gombot, és elindultunk.

Hát ahogy megyünk felfelé, egyszer csak lá­tom, hogy nem két lüdércke van már a liftben, hanem öt, mert ezeknél a lüdérckéknél minden másképp van, mint az embereknél, ezeknél még az egy meg egy sem kettővel egyenlő, ha­nem öttel.

S hát így, s erre egészen kijöttem a sodrom­ból, kezdtem ordítani, hogy mondok: velem ne szemtelenkedjetek, disznyó banda, mert úgy tö­rüllek képen, hogy kiesik a szemetek, nézze meg az ember, huligánjai! Elegem van belőle­tek, elmenjetek a szemem elől, többet ne is lássalak! Még cirkuszoltam nekik egy darabig, de lehet is ezeknek beszélni, csak álltak nagy bambán, s vigyorogtak.

Ekkor már gyanús volt nekem, hogy jó két perce egyre csak jövünk, s még mindig nem ér­tünk fel a tizedikre, mondok: mi a túró van ezzel lifttel, csak nem ti csináltatok valamit már me­gint? S erre elkezdenek nekem vihogni. Hát, uram, azt hittem, hogy szétvet a méreg abban a minutában, olyan ideges lettem, mint még soha, már azon voltam, hogy tényleg kiosztok közöt­tük egy pár flemmet, mikor mintha megérezte volna, hogy mit akarok, megszólal az egyik, hogy aszongya: ne tegyek hirtelen mozdulato­kat, mert a sztratoszférának ebben a rétegében a legkisebb mozdulat is kibillentheti röppályájáról a liftkabint, s akkor lezuhanunk; ennyit iga­zán tudhatnék ballisztikából.

Éreztem, hogy minden erő kimegy a lábam­ból, s majdnem elájultam nekik. S ők persze csak vihogtak tovább bolondul. Gondoltam, en­nek már fele sem tréfa, s szégyen ide, szégyen oda, én biza könyörgésre fogtam a dolgot. Drá­ga kicsi aranyos izék, mondok nekik, ti tudjátok, hogy én mindig is nagyon szerettelek titeket, s ahol csak lehetett, a pártotokat fogtam, de né, most az a helyzet, hogy hirtelen eszembe jutott valami, nekem most sürgős dolgom van egye­bütt, én most nem itt kéne legyek, hanem vala­hol máshol, ÉN ITT MOST NEM JÓ HELYEN VAGYOK!!! Nem egyébért, aranyoskáim, de szeretnék innen GYORSAN elkerülni, mit szól­tok, hogy lehetne ezt nyélbe ütni?

Körülbelül ezeket mondtam nekik, de aki azt hiszi, hogy egy kicsit is törődtek azzal, amit mondtam, nagyon téved. Tovább már csak arra emlékszem, hogy a liftkabin mozgásában zava­rok álltak be, akadozni kezdett, meg dülöngélni is, és akkor hirtelen, ahogy végszükség esetén ez gyakran történni szokott, eszembe jutott az egyetlen eredménnyel kecsegtető, a liftezés hi­vatalos alapszabályzata által is előírt megol­dás: meg kell nyomni a vészcsengő gombját! Mint egy párduc, vetettem magam a kapcsoló­tábla felé, de elérni már nem értem el, mert a lift­kabin váratlanul oldalra billent, a fejemet jól be­vertem a falba, és elvesztettem az eszmélete­met.

Arra tértem magamhoz, hogy a legjobb bará­tom pofoz, hát ott ülök a földön, a barátom ajtaja előtt, fenn a tizediken. Részeg disznó, próbált társalogni velem a barátom, magadhoz tértél-e már, vagy még pofozzalak? Biztosítottam róla, hogy saját testi épségének veszélyeztetése nél­kül most már nem pofozhat tovább, és kértem egy pohár vizet. Nincs víz, mondta erre az én legjobb barátom, és elmesélte, hogy jött két lüdércke, mire bejöttek a lakásba, már öten voltak, azt mondták, szeretnék megjavítani a csapokat, ez a hobbijuk, olyan gyorsan dolgoz­tak, hogy öröm volt nézni, mikor minden csap szét volt már szedve, akkor hirtelen összepakol­tak, meg kell nézzék, kinyíltak-e a nárciszok, azt mondták, de tíz perc múlva visszajönnek, ennek már három hete, azóta nincs víz.

Aztán az ilyen csapokat hétszer olyan nehéz összeszerelni, mintha emberek szedték volna szét.

Tête-à-tête

Egyszer egy lüdércke elment sétálni az erdőbe, ahol találkozott egy másik lüdérckével, melyik szintén elment sétálni az erdőbe. 

Ez a második lüdércke akkora volt, mint az első lüdércke hüvelykujja, és az első lüdércke, amelyik akkora volt, mint két egymásra állított literes üveg, nagyon elcsodálkozott, mert lüdérckében ilyen kicsit még nem is látott.

Az első lüdércke udvariasan félrehúzódott az ösvény szélére, hogy utat engedjen a második

lüdérckének, majd amikor ez utóbbi melléje ért, hirtelen megemelte régimódi velúrkalapját, és a következőket mondotta:

– Jó napot kívánok, kedves urám, csak azt szeretném megérdeklődni Öntől, hogy szolgál a becses egészsége, hogy van a családja, a ked­ves felesége, a gyerekek, ugye milyen príma itt a levegő, az időjárás pedig hovatovább egyre javul, s az igazat megvallva, én mindig azt hit­tem, hogy ilyen kicsi lüdérckék csak a mesék­ben vannak.

Ezt hadarta el egy szuszra az első lüdércke, s közben úgy bámulta második lüdérckét, hogy e­sett ki a szeme. A második lüdércke egy darabig morcosán nézett maga elé, majd lassan, tagol­tan, megnyomva minden szót, mintha nagyot­hallóhoz beszélne, a következőket mondta az első lüdérckének:

– Most nincs időm, sajnos rendeznem kell a bankszámlámat, csak annyit mondhatok, hogy „II y a plus de choses sur la terre et dans le clei. Horatio, que votre esprit serait capable de re­ver” –, érted-é, Pityu?

Azzal a hüvelyknyi lüdércke is megemelte az ő gyűszünyi velúrkalapját, és eltűnt a fűszálak között.

A világ újrafestése

A lüdérckék szerfölött érzékenyek a kopott dolgokra, képtelenek elviselni maguk körül őket.

Amikor úgy látják, hogy a világ dolgairól már meglehetősen lekopott a festék, útba ejtik a legközelebbi festékboltot, és bevásárolnak. Vesznek minden színből, de persze a legtöbb színt és árnyalatot maguknak kell kikeverniük, a világ dolgainak meglehetősen változatos a szí­nük. A lüdérckék kikevernek minden színt, kivé­ve a feketét, feketével a lüdérckék nem dolgoz­nak. Feketét a hajdú-sógorok használnak elő­szeretettel, ők aztán nem is használnak egye­bet. A hajdú-sógorokról most viszont szántszán­dékkal meg fogunk feledkezni, a hajdú-sógorok előttünk nem kedvesek. Elviselhetetlenül cit­romsárga a fülük, ők a citromsárga-disznófülűek.

A lüdérckék a festékboltban két-három kiló­nyit vesznek minden színből, ez elég, nem olyan nem tudom, mekkora nagy a világ. Egyedül csak a kék olajfestékből kell hat kiló, ennek nagy részét az égboltra kenik fel, a világ plafonja jó darab felület. A tengerekhez és óceánokhoz is kék kell, de ezekhez a vízfesték megy.

A lüdérckék újrafestenek mindent, de min­dent, mégpedig pontosan olyanra, amilyen aze­lőtt is volt, nehogy észre lehessen venni, hogy újra van festve. Gondosan vigyáznak arra, hogy aminek kopott barna a színe, azt kopott barna színűre mázolják, ami pedig fakózöld, az a továbbiakban is fakózöld színt kapjon. Aminek élénk és friss a színe, azt természetesen élénk, friss színűre festik, de egy szilaknyival sem élénkebbre és frissebbre, mint amilyen azelőtt is volt.

A lüdérckék szeretik az ilyenszerű különbsé­geket, a lüdérckék épp az ilyenszerű különbsé­geket szeretik.

Az emberek így aztán soha nem veszik ész­re, amikor a világ újra van festve, és folyton sopánkodnak, hogy milyen kopott minden.

Ha majd idővel lekopik a kopott barnáról meg fakózöldről a ráfestett kopott barna meg fakózöld, a lüdérckék serényen újrafestik kopott bar­nával meg fakózölddel. Mert azért így mégismás. És mégse más. És mégis más. És. Pont ez az „és” az, amit a lüdérckék szeretnek.

A világ újrafestésénél a lüdérckék által hasz­nált színek és színárnyalatok száma pontosan azonos a világ összes lehetséges színének és színárnyalatának a számával. Ki tudják keverni a friss-kaktuszhajtás-zöldet, a fonnyadt-martilapú-zöldet, az akácrügy-tavasszal-eső után­zöldet, a háromhetes-vízihulla-zöldet, az uborka-meleg-nyárban-rendszresen-locsolva-zöldet, a hibiszkuszvirág-éjjel-zseblámpafénynél pirosat, a kedves-hajában-levő-pántlika-pirosat, a kinyomott-mitesszer-helye-pirosat, a kövér-ember-szaunázás-közben-pirosat. Tovább pedig nem fogom sorolni.

A lüdérckék, ha akarnák, természetesen megtehetnék, hogy mindent szebbre fessenek, mint amilyen azelőtt volt, ez persze tetszene az embereknek, úgyis folyton valami csodára vár­nak, de ami az embereknek tetszik, az a lüdérckéket untatja, és a lüdérckék nem jótékonysági intézmény. Még így is szép tőlük, hogy nem fes­tenek mindent más színűre, mint amilyen, lilára a fákat, sárgára a vizeket, pirosra az elefánto­kat, kockásra a zebrákat, pepitára az embere­ket. Lenne nagy felfordulás és futkosás ide meg oda, a rosszullétig lehetne hahotázni az egész seregleten. De a lüdérckék ismerik a mértéket.

A lüdérckék újrafestenek mindent a világon, a világon mindenről írni viszont tízszer akkora füzetlap kéne, mint a világ, az utolsó szónak fele még mindig nem férne fel rá, a világból most csak két dologra térünk ki.

A legtöbb nehézséget a lüdérckéknek a Nap újrafestése okozza. A Napot problémás újrafes­teni, mert nem áll egy helyben, a Nap szüntele­nül kering a Föld körül, amely szerencsére moz­dulatlanul áll a világmindenség középpontjá­ban. A Napot újrafestő lüdérckék ezért ugyan­csak igyekeznek, hogy le ne maradjanak a Nap mögött, teljes sebességgel repülnek, és röptük­ben pingálnak. Napszemüveget viselnek, és természetesen fürdőnadrágra vannak vetkőz­ve, egyrészt mert nagy a meleg, másrészt, hogy bőrük a Stüffel-féle csokoládé színére süljön, és guszták legyenek. Mire befejezik a munkájukat, mind igen jól néznek ki, ennivalóak. Fáradságos munkájukért kárpótolja őket a rendkívüli pa­noráma, amely odafentről a szemük elé tárul. A Nap mellől nézve a Föld ugyan továbbra is pa­lacsinta formájú, a világegyetemnek viszont szép, horpadt veder alakja van, és egészen jól ki lehet venni, hogy lyukas a feneke.

Miután megszárad a Napon a festék, a Napot újrafestő lüdérckék sok kicsi, puha rongydarab­bal fényesre dörgölik, hogy csak úgy ragyog be­le, illetve pontosan csak annyira ragyog, amennyire addig is ragyogott.

Így történik a Nap restaurálása. A Nap mind­ezt birkamód tűri, kicsit ugyan zsummog, de nem hangosan.

A másik, amiről szólni kell, az a Föld legmé­lye. Ez az egyetlen hely, melynek újrafestésénél a lüdérckék eltérnek a szokott gyakorlattól, félretesznek minden elővigyázatosságot, és szabadon eresztik fantáziájukat. A Föld leg­mélye minden újrafestés után más és más szí­nekben pompázik. Elképzelni is nehéz, mennyi fura és meghökkentő szín tarka kavalkádjának helye ez, ahová még a legmélyebbre fúró szon­dák sem tudnak leérni. A Föld legmélyében le van festve minden, ami volt, van, és valaha is lenni fog a Föld színén, csak sokkal szebben van lefestve, olyannak, amilyennek lennie kéne. Ezt szeretné látni minden ember, és pontosan ez az, amit nem láthat soha egyetlen ember sem.

Miután befejezték a világ újrafestését, a lüdérckék elégedetten néznek körül. Sehol nem látni csúnya, régi, kopott színeket, csupa szép, új, kopott szín takarja el őket. Ez már igen, ez igen! Egy darabig a lüdérckék mindenesetre nem jönnek-mennek a világban, legalábbis amíg a festék meg nem szárad, nem akarnak be­leragadni.

...Vannak napok, amikor egy-egy különösen finom érzékszervekkel rendelkező ember reg­gel, ahogy kilép a házból, úgy látja, mintha meg­újult volna körülötte a környék, a táj, mintha valahogy aznap élénkebb színű lenne minden, mint egy nappal azelőtt. Amint azonban figyel­mesebben még egyszer körülnéz, már nem lát semmi különöset, és azt hiszi, hogy a szemei csalták meg. Vakarja a fejét, és saját szemlen­cséjére, retinájára meg sárgafoltjára gondol ag­gódva. De már arra sehogy sem tud magyará­zatot találni, mitől olyan különösen friss és illa­tos a levegő.

Honnan tudná, hogy a lüdérckék, miután új­rafestik a világot, terpentinben mossák ki az ecseteket, és annak a szaga érzik.

 Megjelent a Cimbora 2005/7-es számában