Hogy miért választottam most mégis a Hálóing nélkül...-t, arra egyes-egyedül a bennem garázdálkodó szakmai olvasónak kell választ adnia.
Mert miről is van szó? Az Isten előtt meztelenül vacogó halandó emberről ritkán írtak ilyen gyönyörű verset – én mégis a külső formára hívnám fel az olvasó figyelmét: a vers betördelt képe pontosan olyan, mint gyermekkorunk iskolai fogalmazásaié egy-egy „nyári élményünkről”: mintha négy bekezdésben Dsida is csak egy kis történetet mesélne el nekünk valamelyik esti élményéről. Pedig akinek van füle a hallásra, az rögtön észreveszi, hogy hatodfeles és ötös jambusok következnek pontos egymásutánban, valahogy így: „Föl-fölvetem és némán eltünődöm, / mi is lelt tegnap este engemet? / Ruháimat már szálig levetettem, / még nem vettem föl hálóingemet”. Ha így, a ritmust követve olvassuk a verset, akkor tíz darab, négy-négy sorból álló versszakot kapunk, félrímekkel. Ha viszont ez a helyzet, akkor kérdés, hogy a tökéletes jambusokat Dsida vajon miért tördelte át „iskolai fogalmazássá”, prózai elbeszéléssé?
Tudjuk, hogy a rímtechnikát tekintve Dsida az egyik leggazdagabb erdélyi magyar költőnk: gondosan kerüli a ragrímeket, szinte kínosan vigyáz arra, hogy azonos szófajok ne kerüljenek rímhelyzetbe. Nagyon valószínű tehát, hogy Dsida elégedetlen volt a Hálóing nélkül... rímeivel, s megpróbálta elrejteni őket egy „prózai” szöveg függönye mögé. Ne sajnáljuk az időt, vegyük sorra mi is a vers rímeit: „engemet/ingemet”; „meztelen/esztelen”; „teste van/este van”; „sötétre még/sűrüség”; „falat/alatt”; „ruha/puha”; „engemet/ingemet”; „nem vagyok/nem vagyok”; „nem vagyok/nem vagyok”; „vacok/vacog”. Mint látjuk, Dsidához képest eléggé gyenge rímekről van szó, ilyen rímeket még egy kezdő költő is könnyen talál. S mennyire feltűnő, hogy a legjobb rím („falat/alatt”) esetében Dsida nem kuszálja össze a verssorokat, hanem főhelyen, a vers közepén szépen egymás alá tördeli a hatodfeles és ötös jambusokat, játékos módon egyfajta szamárvezetőt kínálva az olvasónak:

No de most már illik megfékeznünk a bennünk garázdálkodó szakmai olvasót, javaslom is gyorsan mindenkinek, hogy olvassuk újra kétszer-háromszor a verset, mert a Hálóing nélkül...-ben sem a technika a lényeg, hanem az, hogy – ismétlem – az Isten előtt meztelenül vacogó halandó emberről ritkán írtak ilyen gyönyörű verset!

Föl-fölvetem és némán eltünődöm, mi is lelt tegnap este engemet?
Ruháimat már szálig levetettem, még nem vettem föl
hálóingemet, egyedül álltam,
kissé tétovázva, szobámban, egyedül és meztelen
s a villanyt aztán lassan elcsavartam. Irtózatos sötét lett.
Esztelen és irgalmatlan, végtelen sötétség,
este, melynek már szinte teste van, a pillanatok
estek és zuhogtak és én dadogtam:
– Késő este van, éjszaka is talán,
s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrü sötétre még
és nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos,
fekete sűrüség?
Eszembe jutott minden, ami rossz volt,
rossz gondolat, vers, csók, kihűlt falat
és annyi régi, sápadt ismerősöm,
ki messze van, vagy lent a föld alatt,
És hirtelen és furcsán ráijedtem, hogy ami eddig élt,
csak a ruha: kabát, kalap, harisnya és cipő volt,
nadrág, nyakkendő, kesztyű és puha ing,
mely fedez és véd a zord hidegtől,
véd és takar magamtól engemet:
jaj, elvesztettem minden szál ruhámat, önmagamat
és védő ingemet.
Nem vagyok már senki tisztelt barátja, kit köszönteni illik,
nem vagyok senki teremtett asszony szeretője,
se lapok munkatársa nem vagyok, se kártyapajtás,
törzsvendég a klubban, se szerkesztő úr többé nem vagyok, se vándor,
aki meredélyre kaptat, se út, se cél – és költő sem vagyok,
csak ember, aki minden idegével
lágy takaró s melengető vacok után sír
és csak áll a nagy sötétben
s meztelenül
Isten előtt vacog.