Muszáj leállni néha, máshová összpontosítani a figyelmet, fölszusszanni egy kicsit, abbahagyni a rutint, rácsodálkozni erre-arra. A tevék is leállnak Kemény István A Leglassúbb Teve tánca című versében, hogy a Leglassúbb kitáncolhassa magát. Sőt, ők igazodnak a Leglassúbb ritmusához.

S hogy kik lennének ezek a tevék a versben? Olvashatjuk szó szerint is, ebben az esetben a tevék tényleg a történelmi események: „esemény / újabb esemény / újabb esemény / újabb esemény”. És csak sorjáznak az események végeérhetetlenül, „legalább / ezerszer / ezerszer / tízezer éve”. Ez – ha jól számolom – tízmilliárd évet jelent. Tízmilliárd éve követik egymást a tevék, vagyis az események (tanulás, különórák, szerelmek, napi 2–3 óra Instagram stb.), ekkora monotonitásba bele lehet hülyülni. Szerencsére ott van a „Leglassúbb Teve”, aki megtorpan és táncolni kezd, egyet előre-, majd kettőt hátralép, és újra előre és megint hátra, és körbefordul és még kettőt hátralép...

Mivel 5–8. osztályban már tananyag az allegória (ha nem tévedek, Petőfi Föltámadott a tenger című versével illusztrálva), kissé félve ugyan, mégis leírom, hogy én bizony hajlamos vagyok klasszikus, 19. századi allegóriaként olvasni A Leglassúbb Teve táncát: a tevék a velünk megtörténő ilyen-olyan események, a Leglassúbb Teve meg a művészet, amely kizökkent bennünket a dögunalmas rutinból. Nem régi forma egy kicsit az allegória? – kérdezhetné bárki. Dehogynem! És szabad használni a 21. század elején? De még mennyire! Hiszen teljesen egybevág a szándékaimmal: azt szeretném, ha a most induló Csak 1 vers című sorozatot „a Leglassúbb Teve táncaként” értelmeznék a diák olvasók – olyasmiként, mint ami néhány pillanatra kizökkenti majd őket a nem ritkán egyhangú napi ritmusból.

és jöttek
jöttek
az események:
esemény
újabb esemény
újabb esemény
újabb esemény
és egy
karavánra
hasonlítottak.
de nem is
hasonlítottak:
pontosan
az voltak
így együtt:
karaván.
külön-külön
pedig
tevékre
hasonlítottak
az események:
esemény
újabb esemény
mind egy-egy
tevére.
és ez így ment
legalább
ezerszer
ezerszer
tízezer éve.
de olykor
történt
valami
egy-egy
tevével:
váratlanul
megtorpant és
táncolni kezdett:
egyet előre
majd kettőt
hátralépett
és újra előre
és megint hátra
és körbefordult
és még kettőt
hátralépett.
és oldalra egyet
és vissza kettőt
és mosolygott.
és bevallom
hogy én
aki szintén
teve voltam
és a karaván
ritmusa
szerint
születtem
és éltem:
esemény
újabb esemény
most
irigy lettem
erre a másik
tevére
hogy ő
meg meri tenni
amit én nem.
azt hittem
most majd
megöljük
együtt
mert feltart
minket
de más történt:
az információ
végigfutott
rajtunk
előre és hátra
vagy körbe:
a Leglassúbb táncol!
táncol valahol
megint!
és mi
igazodtunk
a Leglassúbb
Tevéhez:
megálltunk
hogy legyen helye
hadd táncolja ki
magát.
és ő bizony
kiállt
a sorból
beügetett
középre és
ott táncolt
tovább
a figyelemtől
ráncolva
a homlokát
és ezt a kis dalt
énekelte közben:
„egy lépés előre:
előfutár vagyok
két lépés hátra:
utóvéd.
én vagyok
a karaván
leglassúbb
tevéje.
szeretnek
és én meg
ahelyett
hogy jobban
szedném a lábam
táncolok.”