És tényleg: ha én filmrendező szakos egyetemi hallgató volnék, Király Zoltán Lassú című versét olvasva némán dörzsölném a kezem – azért némán, hogy el ne áruljam magam, mert akkor valaki még lenyúlná a témát!

Egy rövidfilm tökéletes forgatókönyve a Lassú: sem hozzátenni nem kell semmit, sem elvenni belőle. Mindössze keresnünk kell egy (kalotaszegi) kerthelyiséget, találnunk kell egy kb. 16 éves kamaszt, akinek a szeme kameraként figyeli-követi-rögzíti a kerthelyiség hajnali történéseit, kell egy (cigány)prímás, aki kapásból el tud játszani egy kalotaszegi lassút – és persze találnunk kell egy féllábú „Jóskát”, aki amatőr színészként végigaraszol mankói közt a kaputól az ivópultig. No de melyik társadalmi osztályból válasszuk ki az „éjszakát átivott asztaltársaságok” tagjait? Legyenek szakállas, torzonborz „értelmiségiek”, mondjuk, egy néptánctábor résztvevői? Vagy lehetnek egyszerű falusi emberek is? (Bár utóbbiak – ha csak nincs valamiféle sorsfordító esemény, keresztelő vagy lakodalom például – ritkán isszák végig együtt, asztaltársaságként az éjszakát.) Király Zoltán ez ügyben – szerencsénkre – nem ad külön utasítást: a szituáció, ahogyan a prímás guggolva kalotaszegi lassúval kíséri a féllábú Jóska lépteit, groteszksége ellenére is annyira tragikusan általános, hogy nincs az a félrészeg (férfi)ember, aki el ne némulna azonnal ebben a helyzetben! A szerző pedig – szintén nagyon jó érzékkel – azt se rágja a szánkba, hogy konkrétan milyen csatákat járt meg az alkoholistává lett Jóska. A II. világháborúban veszítette el egyik lábát? Vonat alá zuhant részegen? Kit érdekelnek ezek a részletkérdések?! A lényeg az, hogy előttünk van egy kisiklott élet, s hogy vajon mi, akik adyendrésen „sok Élet-csatában” magunkat szintén „tönkre-hűltük”, meg tudunk-e még rendülni szerencsétlen embertársunk sorsa fölött?
Ígértem az elején, hogy nem fogjuk elemezni a verset, néhány apróságra mégis felhívnám diák olvasóim figyelmét. Például arra, hogy a sok igétől („hámozzuk”, „sózzuk”, „esszük” stb.) milyen pörgős lesz a rövidfilm cselekménye. Vagy hogy a hagymás jelenetsor mennyire zseniálisan ágyaz meg a későbbi történéseknek (enélkül túl gyors, túl direkt lenne a történet – ha én lennék a rövidfilm rendezője, el is időznék jó hosszan a hagymánál). Vagy hogy a szerző milyen finoman adagolja a jelzőket: fukar módon csak a forgatókönyv elején helyez el belőlük egyet-kettőt („kis ország nagyszerű prímásával”), hogy a végén, a vers legfontosabb feszültségpontján, ott állhasson az a bizonyos „Férficsend”, amelyhez érve nekem, minden újraolvasásnál, görcsbe rándul a gyomrom...
A szegény jobbágy. Egy másik rövidfilm lehetséges forgatókönyve. Szintén szerzői utasítással ellátva: Életkép a múltból. Írta: Arany János. Amikor a zsánerképről tanultunk, nekünk ezt a verset kellett memorizálnunk. Remekmű, persze. Viszont egy 21. századi alternatív tankönyvben (a „Genrekép” című fejezetnél) Király Zoltán Lassú című nagyversét is simán el tudnám képzelni.

film

Kis ország nagyszerű prímásával
ülünk kerthelyiségben
hajnali hat körül, én durván tizenhat.
Éhes vagy? – kérdi, térdére fektetve hegedűjét,
elővesz egy nagy fej vörös(lila)hagymát
nadrágjának oldalzsebéből.
Egyet nekem, egyet magának.
Hámozzuk, sózzuk, esszük. Sör.

A kapun mankókon araszol befele Jóska,
a kalotaszegi falu több csatát megjárt embere.
Fél lábon egyensúlyoz mankói közt,
borostásan, üveges szemek a barettsapka alatt.
Jön bevenni a reggelit.

A kis ország nagyszerű prímása
Jóska mellé ugrik, hajnali lassúval kíséri lépteit.
Guggolva a kavicsos nyárikerten keresztül,
fel a két lépcsőn, át a küszöbön,
be a kocsmába, át a másik terembe, a pultig.

Jóska barázdált arcán könnyek folynak át,
éjszakát átivott asztaltársaságok rendre elhallgatnak.
Hirtelen fegyelmezett, síri csend lesz.

Férficsend.