Én ahelyett, hogy alaposan körülnéztem volna a kortárs tájköltészet piacán, könnyelműen megígértem, hogy írok én neki egy ilyen költeményt. Ígéret szép szó: Csíki április munkacímmel, a megrendelőnek dedikálva tényleg írtam is egy klasszikus tájleíró költeményt. És hogy milyen egy „klasszikus” tájleíró vers? Körülnéz az ember, észrevesz ezt is, azt is, aztán egyszerűen leírja, amit mindebből fontosnak talál. „Hideg, szürke, fekete: / április végén a kertem / ilyesmivel van tele” – kezdem az említett verset; a befejezés pedig: „Holnap hólé lepi el, / aztán fény, s még ami kell, / de hogy mikor lesz tavasz? / Pedig ráférne a kertre / holmi selymes ragtapasz. // No de mi van, hogyha ez a / sáros hófolt éppen az?” Tehát tényleg klasszikus tájleíró költeményről van szó, olyan értelemben, hogy mindvégig megmaradunk a horizontális síkon, nem akar „mélyre ásni” a vers, a „sáros hófolt = selymes ragtapasz” metafora ellenére sem.

Szálinger Balázs Dunavirágzás című versében egészen más a helyzet. Maga a vers a költő legutóbbi, 361° című verseskötetéből származik. Ebben a kötetben, illetve előzményében, a 360°-ban Szálinger Balázs úgy ír a Kárpát-medence flórájáról-faunájáról-geológiájáról, hogy a horizontális sík (tehát mindaz, amit mi, közönséges halandók is láthatunk) csak kiindulópont ahhoz, hogy a vertikális síkon mi is alászállhassunk az idő (vagy a teremtés) mélyére. No de mit látunk mindebből a Dunavirágzás című versben?
„A dunavirág a kérészek rendjébe tartozó rovar, akárcsak az ismertebb tiszavirág, amelynél azonban jóval kisebb méretű” – olvassuk az Ephoron virgo (vagyis a dunavirág) ismertetésében. Vannak tehát ezek az „átkozott bogarak”, amelyek négy-öt percre (amikor kivirágzik a Duna) pokollá teszik a Duna-sziget lakóinak életét. Eddig minden rendben, ugye? „Tényleg pokol, tényleg dühöng”, „átkozott bogarak” – mint egy klasszikus tájleíró költeményben. Igen ám, csakhogy ott van a vers 3-4. szakasza (a szöveg tőkesúlya), ahol már időtlenné tágul a perspektíva, csupán attól, hogy befejezetlen (mert befejezhetetlen) diskúciót folytatunk egyetlen „gyönyörű kis kérésszel”: „Megkérdezhetem, hogy mit rögzítettél / Abból az emberből, / Akinek a tenyerében meghaltál?” stb.
Hogy érthetőbb legyek, képzeljük el a következő helyzetet: ül valamilyen Isten a teraszon, egy másik „Duna-szigeten”, mi pedig (nyolcmilliárd ember) pokollá tesszük az életét. Négy-öt percre csupán, hiszen az örökkévalósághoz viszonyítva egy emberélet – tréfás kedvű geológusok és vallástörténészek gyakran figyelmeztetnek erre a közhelyre – tényleg csak szempillantásnyi idő. Nyilván, nekünk, embereknek van tápcsatornánk, enni is szoktunk. De vajon nyugodtan halunk-e meg Isten tenyerében? Mit rögzítünk belőle, és hová visszük az adatot? Haragszunk-e Istenre, „hogy végül nem segített?”
Messzire kanyarodtunk volna Szálinger Balázs versétől? Egyáltalán nem. Néha úgy érzem, hogy a legtöbb, amit az ember tehet: megpróbál ilyen befejezhetetlen diskúciókat folytatni Istennel, mint amilyent a vers alanya folytat a „gyönyörű kis kérésszel” a Dunavirágzásban. Már ha van egyáltalán olyan Isten, akinek az ujjbegyén négy-öt perce elidőzhetünk...

Négy-öt percig dühöng a pokol,
Tényleg pokol, tényleg dühöng: virágzik a Duna,
Idevirágzik a sziget közepére.

Az ujjbegyemen gyönyörű kis kérész,
Tápcsatornája sincs, sosem eszik, olyan
Nyugodtan alszik el, mintha mindig ezt csinálná.

Megkérdezhetem, hogy mit rögzítettél
Abból az emberből,
kinek a tenyerében meghaltál?

Hova viszed az adatot, kinek,
És ki fogja látni még rajtunk kívül,
Haragszol-e, hogy végül nem segített?

Tenyeremben gyönyörű kis kérész,
Övé minden áhítatom, amit megérdemelt –
Teraszunkon átkozott bogarak,

És öt perc múlva csend.