Fiatal, ám annál tehetségesebb, a versek iránt őszintén érdeklődő diákjaimnak az volt a feladata, hogy, ráérezve a vers logikai struktúrájára, visszaállítsák a versszakok eredeti sorrendjét, továbbá meg kellett határozniuk, hogy melyik korból származik a vers. Hogy ki a vers szerzője... – nos, ezzel már nem kínoztam a diákokat, tekintve, hogy jó ideig az én Tompa László-tudásom is megállt a Magányos fenyőnél és a Lófürösztésnél. (Jelzem: szándékosan olyan verset választottam, ami – annak ellenére, hogy nagyvers – nem tölthető le az internetről, a puskázás lehetősége tehát eleve ki volt zárva.)
Talán mondanom sem kell, hogy alig félóra alatt a diákok lazán abszolválták a feladatot. Először a kort sikerült „belőniük”, tehát hogy mikor íród(hat)ott a vers: egyesek a 18. század végére tippeltek, mások a 20. század első felére (a vers amúgy 1940-es datálású). Egyáltalán nem bonyolódtak bele a (késő)modern poétikák fejtegetésébe, hanem legfőbb érvként a versnyelv következetesen végigvitt „régiességét” hozták fel („a kályha sír”, „száll a meddő perc”, „meserét”, „varázsnap” stb.). Egyetértettem velük, megjegyezve ugyanakkor, hogy a posztmodern is használt régies nyelvet – igaz, utóbbi esetben mindig kiérezhető volt a versből az irónia-önirónia, Tompánál viszont szó sincs ilyesmiről!
Sokkal izgalmasabb volt a vers szerkezetét újrateremteni. Az első versszakot rögtön megtalálták („Kisvárosi csendes este”), aztán feltűntek a szereplők („Csak egy férfi lép lassan az ablakhoz”; „Asszonya is benn pihen”), a 4. és 5. versszak is könnyen a helyére került (hiszen ha „nem mindig volt csendes vége a beszédnek”, akkor nyilván lennie kellett „tüskés vitának” is a szereplők között, aminek persze vége lesz egyszer, tehát „most hallgatva tépelődnek”...). A 6–8. szakaszok egymásutánisága se volt kérdéses, szépen, logikusan következnek egymásból („Azt forgatják a fejükben” → „Elgondolják” → „Tisztán látják”). Egyetértettünk abban is, hogy a 9–10. versszak se cserélhető fel egymással, mert a 10. versszak végén megszólal a harang, fölrezzentve a töprengésből a szereplőket – s már vége is van a versnek.
Mondom, izgalmas játék volt „újraírni” a verset, s ami még fontosabb: saját bevallásuk szerint a diákok se unták a játékot. Hogy első olvasásra kinél mennyire ment mélyre az élmény, azt nem tudom – én mindenesetre, vénülő fejjel, elég gyakran fölteszem magamnak a vers befejező kérdését: „...ez volt minden? / Ez volt a nagy ígéretben?”

Kisvárosi téli este,
Vasárnapi, csendes este –
A szobában csak a kályha
Sír, s egy óra jár sietve.

Más hang nincs is a sötétben,
Míg sietve jár az óra.
Csak egy férfi lép lassan az
Ablakhoz, s néz ki a hóra.

Asszonya is benn pihen, de
Hallgat ő is – nem beszélnek.
Próbálták már: nem mindig van
Kedves vége a beszédnek.

Tüskés vita, kölcsönös vád
Sebezte meg őket gyakran,
Míg az óra járt sietve,
S szállt a meddő perc, csapatban.

Most hallgatva tépelődnek,
Míg az óra konokul jár,
S az utcán is elbotorkál
Egy-két hangos szavú polgár.

Azt forgatják az eszükben:
Maguktól beh messze hagyták
Ifjúságuk ígéretes
Meserétjét, varázsnapját.

Elgondolják, mennyi rémség
Dúlt korukban, mennyi romlás –
Míg szívüket vériszony meg
Család gondja marta folyvást.

Tisztán látják: részük együtt
Nem volt ritkább vigalomból.
A saját csúf igájára
Mind a kettő dühvel gondol.

Most már késő. Ha kis jót még
Kapnának is, nem élveznék.
Nem lobbantja föl már semmi
Sok szép halott vágyuk üszkét.

Most már késő! Míg az óra
Benn csak jár, az időt mérve,
Megkondul egy harang is künn
Késő, téli vecsernyére.

A kongásra fölrezzennek,
Megremegnek mind a ketten,
S némán kérdik: ez volt minden?
Ez volt a nagy ígéretben?