Megfigyeltem, hogy ha az időről van szó, két magatartás dívik: többnyire a nincs időm, de rögtön utána következik az unatkozom is. 

Majd ha erre lesz időm, ha időm engedi, ha időmilliomos leszek… – hangoztatjuk.

Hoppppáááá! Megvagy!

Vegyük rögtön az elsőt: ha erre lesz időm. Bizony, az egész időkérdést rossz végétől boncolgatjuk, mivelhogy választás van, állandó döntés és fontossági sorrend.

Ahányszor azt mondtam, hogy nincs időm, hazudtam, mert amim volt igazából: a lustaságom, gyávaságom, kedvetlenségem és a dolgok végiggondolásának/-csinálásának kényelmetlensége. Ha azt mondom, hogy nincs időm veled találkozni, az azért van, mert nincs kedvem hozzád. Hazudok, mert ez a kisebbik kellemetlenség. A nagyobb az, ha szemedbe mondom az igazat, mert megsértődsz, mert nem bírod ki, hogy valakinek ne legyen kedve hozzád (és még „pofátlanul” be is vallja).

Hja, bizony, idő van, csak van mellé harácsolás is, mindentmegszerezni-vágyás, mindigmindenütt-ott-lenni-akarás, hajsza és idegbajos lótás-futás. 

Miért nincs időnk úgy netezni, ahogy szeretnénk? Mert ott sem tudunk szelektálni, ugyanaz a tünet, mint a tévécsatornákon szörfözőknél. Mert mi van, ha rajtakap a másik, hogy nem olvastam a bejegyzését, a kommentjét, a blogját, a satöbbijét? Hát mi is van? Önérzetsérülés van, mégpedig nagyon. Ezért aztán túlbuzdulunk, udvariasan-viselkedősen lenyeldeklünk mindent, amit puszta jóindulatból mások legyömöszölnek a torkunkon – s aztán jön a panasz.

Válogasd meg, kivel eszel, kivel fagyizol, kivel vitatkozol (okossal ne okoskodj, bolonddal ne bolondozz), tanulj meg nemet mondani, ha lopni akarják az idődet. Ez tűnhet amolyan time managment-ízűnek, de lehet bátran kóstolgatni. A munkámban én döntöm el, hogy piszmogok-e vagy dolgozom, ha viszont dolgozom, akkor odaáll az eszem, nem álmodozom közben. Ha pedig elvégeztem, van időm a saját dolgaimra. Amikor még irodában dolgoztam, munkaprogramom lejártakor hazamentem, most pedig – mivel itthonról dolgozom– kikapcsolom a rendszert. Akkor is elhúztam, amikor ez még nem volt természetes (mivel akkor még a meg nem fizetett túlórázás volt az). Kellemetlen volt a főnökökkel szembeszállni? Az volt. De az én Időmről volt/ van szó, ami nekem adatott, amit feldarabolunk évekre, napokra, percekre, másodpercekre, és amikből – ó, micsoda furcsaságok – nicsak, összeáll az életünk. Döntések, döntések, döntések… 

Sokszor nem könnyű, sokszor a pillanatnyilag nagyon kényelmetlent választom, de általában véve van időm, úgy osztom be, ahogy én akarom, és arra használom, azzal, azokkal TÖLTÖM, amit, akiket fontosaknak tartok az életemben (amikor meg nem, akkor a túlterheltségem úgy odakoppint a kobakomra, hogy csak úgy nőnek rá a kukulyok).

Valahogy úgy akarom a Mindent, hogy nem akarok mindent, tisztán, röviden kb. így:

Aki sokat markol, keveset fog; Aki siet, elkésik.

Azt hisszük, hogy ezek közmondások, és az óvodában tanítják nekünk. Hát jól hisszük, de bárcsak meg is értenénk. Summa summárum, arra van időnk, akire, amire akarjuk. S ha ezt belátjuk, utána az unatkozás, mintegy magától, kiiktatódik az életünkből.

Megjelent a Cimbora 2013/2-es számában