Ferenczes István: Táncol a nyírfa

A nyírfáról szóló vers a leánytánc ritmusát modellezi, amelyben lassú és gyors motívumok (lépések, illetve forgások) váltják egymást. A párját kereső szerelmes leányzó módjára lejti erotikus táncát a domboldalon a fenyőfa után epekedő nyírfa. Ez a vershelyzet nem teljesen új a magyar gyermekirodalomban, Weöres Sándor Galagonya című verse hasonló ötletre épül. Sőt, a megjelenítés technikájában is vannak közös elemek, ilyenek például a lány-alakra történő metaforikus utalások: „fehér menyasszony”, „zöld haja lángol”, „nyírfa menyaszszony” „menyasszonytánc”. A verszárlat a boldogtalan, a be nem teljesült szerelemre és az örök vágyakozásra kárhoztatott nyírfa drámáját közvetíti az olvasónak, azt sugallva, hogy a tragikum forrását a természet objektív törvényszerűségében kell keresnie. A lombhullató fák élettere merőben más, mint az örökzöld fenyőké, ezért maradnak elérhetetlenek a nyírfa számára a „messzi erdők”: „de várja / de várja / fenyőfa párját / fenyőfa párját / égre lobogva / égre lobogva / a nyírfa / hiába”. Nemcsak az elemzett vershelyzet, hanem a nyírfának tulajdonított animisztikus* jegyek is közelítik a verset Weöres Sándor költészetéhez. A nyírfát gyötrő szerelmi érzés valójában a költő, illetve az olvasó szemléletében létezik: „táncol a / táncol a / dombon a nyírfa / dombon a nyírfa / fehér menyasszony / fehér menyasszony / a szélben / a szélben / zöld haja lángol / zöld haja lángol / földig leomlik / földig leomlik / az árva / az árva”.

*animizmus: a tárgyaknak lelket, szellemet tulajdonító elképzelés (szerk. megj.)