1883. december 16-án látta meg a napvilágot Temesváron, és 1977. augusztus 24-én hunyt el Kolozsváron.
Kolozsváron és Budapesten tanult, építészként szerzett egyetemi diplomát, és szakmai stílusa, hitvallása kialakításában Székelyföld építészete volt a döntő elem. Tervezői munkáját elsősorban a kalotaszegi népi építészetre, az erdélyi népművészet és történelmi építészeti emlékek motívumaira alapozta. A tervei alapján létrejött, első látásra felismerhető arculatú épületek többek között a budapesti Állatkert területén találhatók, de Kolozsváron (a Monostor úti református templom) és Sepsiszentgyörgyön is (Székely Nemzeti Múzeum, több más köz- és magánépület).
A sajátosan erdélyi lét és gondolkodásmód lényegét összegző transzilvanizmus meghatározásában is ebből indult ki, a népi építészetben és a népművészetben természetesen egymásba fonódó, az Erdélyben élő nemzetiségekre jellemző stílusok szerves egységéből, amelyhez több történelmi érvet is felsorakoztatott. 1920-ban, Kiáltó szó című röpiratában vonta le a ma is sokszor idézett következtetést:

Ugyanitt mondja: ez az országrész „…külön históriai egység ezer esztendő óta, saját külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel.”
Sohasem tartotta magát elsősorban szépírónak, ide vonatkozó alkotói tevékenysége azonban jelentős fejezete máig a romániai, erdélyi magyar irodalomnak. Irodalmi alkotásai nagyrészt történelmi témájúak, munkássága más területein megnyilvánuló hitvallása ezekben is megmutatkozik. Az összmagyar és az erdélyi múlt kulcsszemélyiségeiről és fordulópontjairól ír legtöbb művében, így az eredetileg 1925-ben megjelent, azóta számos kiadást megért Varju nemzetség című prózai műben (ismeretes Varjú nemzetség és Varjú-nemzetség címmel is, a középiskolában fogtok tanulni róla), amelyet a szerző „krónikának” nevez, és amely a 17. századi erdélyi mindennapok eleven, hiteles kör- és korképét nyújtja, az uralkodói réteg és a közember viszonyát tekintve is. Megemlítjük még ugyanilyen vonatkozásban A Gálok című kisregényét és novellakötetét (1930), Budai Nagy Antal című drámáját (első kiadás: 1936) és azonos című kisregényét (1945), valamint Hármaskönyv (1969) és Kalotaszegi krónika (1973) című munkáit.
Talán legfőbb szépirodalmi műve Az országépítő című, 1934-ben megjelent, azóta szintén több kiadást megért történelmi regény, amelynek – mint címe is jelzi – középpontjában Szent István alakja áll, kitartó következetessége, amellyel az államot és korának társadalmát a nyugati kultúrához, a modernizációhoz kapcsolta, együtt azonban azokkal a lélektanilag is hitelesen ábrázolt ellentétekkel és dilemmákkal, amelyek ezt a folyamatot végigkísérték, és amelyek ma is érvényesek más-más formában, amikor egy közösség és vezetői sorsdöntő fordulathoz érkeznek, erősen ellentétes lehetőségek közül kell választaniuk.
Lehet, hogy foglalkoztatok vagy foglalkoztok a gimnáziumi években, magyarórán ezzel a regénnyel, ezzel együtt hasznosnak tartjuk, hogy közöljünk belőle néhány szemléletes részletet – elolvasásához kedvet hozóként is!

Géza úr és a Nagyasszony csendes szóval beszélgetnek, és a barát fáklya fényénél levelet olvas. A levelet Adalbert püspök küldte Vecelin úrral. S Adalbert Ottó császár barátja és atyjafia.
A Nagyasszony számol az Úrnak:
– A termés mindenütt jó. Van gabona bőven és fölös takarmány is, akármennyi állatnak. A szabad vitézek is megszaporodtak a várakban. De Veszprém és Fehérvár romladozik: építeni kellene...
– Nem, Sarolt. Esztergomot kell építeni. Itt a hegyek felé a falat emelni és a rokkant tornyot újból rakatni. Kővel kellene, de erre idő nincsen már, hát csak tölgyfával. Bud ispántól hírt kaptam: cseh földön sok rabot vásárolt.
És Konrád úrral német míves emberek jöttek. Mindenféle ügyes mesterember. Ezeket a görög kőmíveseket is itt akarom tartani jövő esztendőre is, azoktól tanulhatnák a mi kőmíveseink...
– István mindent látott most már. Minden gazdaságot, minden ménest és csordát és nyájat és minden tanyát, aki a Dunán innen van. Tudja, mivel számolhat...
– De a törzseket alig ösmeri. Ha megegyezhetnék a Lél és Huba nemzetségekkel, ő is ott legyen akkor. Hátha eléjük kell álljon nemsokára. Vagy szembe velük.
– Olyan közel volna a számadás?
– Úgy akarom: ne halasztódjék. Mert sietni kell, Sarolt. Te tudod, hogy sietni kell, és én érzem, így vagy úgy, de látni akarom a számadást. Sokat vártunk a termésre, aratni kell idejében, különben kipereg a mag. De nem tudom, Istvánban mi lakik... Nem tudom.
– Engedelmes, jó legény...
– Nagyon csendes természetű, és nem tud parancsolni.
És vékony csontú. Növésben is elmaradt...
– Esze van.
– Nem tudom... Hadat nem vezetett még.
– A német gyepűnél volt a tavaly.
– De nem verekedett. Vecelin mondja, hogy nem verekedett akkor sem, amikor egyszer majd Bécsig kergették a Burckárd úr népit. Ki se vonta kardját... Igaz-é?
– Ott lovagolt a kopjákkal...
A tornácra nyíló ajtó szőnyegtakarója meglebbent, és hatalmas nagy, szakállas, bajuszos férfi ember lépett be. Bő, hosszú gúnyájában még nagyobbat és szélesebbet mutatott, mint amilyen volt. Háta megett az alacsonyabb, vékony, csupaszképű ifjú ember nem is látszott meg: Vecelin úr volt és Gézafi a István. S a szobában ülők pillantása egyszeribe reájuk fordult.
Puha lábbeliben, nesztelenül lépkedtek a gyékényen egyenesen a Nagyúr elé. Ott Vecelin meghajolt, István pedig jobb kezét homlokához emelte. (…)
Vecelin úr régi embere volt Gézának. Az első német, aki itt telepedett meg, és beszélte a magyarok nyelvét. Géza úr a Lajta mentén adott neki földet, és ő parancsolt a hansági besenyő határőröknek, meg a mosonyi avaroknak. De az Úr sokszor küldte őt német földre, ha a császárral vagy a herceggel dolga akadt. Most is, lám, leánykérőbe őt küldte Géza.
– Szólj, Vecelin – mondta Géza. – Mi választ adott a herceg?
Vecelin úr köhögött, azután mondta:
– Henrik úr, mikor elbúcsúztam, levelet adott, amit Adalbert püspök küldött Nagyasszonyunknak Rómából, a császár udvarából. Az ott van az apát úr kezében. Szóval pedig ezt mondta: köszöntsd uradat és mondd meg neki, hogy bajor Gizellát császári bátyám akaratával szívesen adom a magyarok urának. De István nem a magyarok parancsoló ura, és a magyarok törvénye más, mint a bajor törvény. Ha majd az ő markában lesz az ország kardja, akkor a másik keze a keresztet kell markolja. És mondd meg uradnak, hogy amíg nem kapom meg ezt a választ, addig Gizella nem lesz Gézafi a István felesége. Szólottam, és számból Henrik úr szava beszélt, Nagyuram.
Vecelin úr megtöltötte a kancsóból ivócsészéjét és kiitta. Azután nézte az urat, és mindenki Géza urat nézte.
Az Úr pedig Radlára pillantott, és németül kérdezte:
– Olvastad a püspök úr levelét?
– Olvastam, Uram.
– Megértetted, amit Vecelin mondott nekem?
– Nagyjából, Uram. És szent püspököm ugyanazt írja Nagyasszonyunknak. Íme a levél, latinul van írva, azt nem értitek ti, de értelme az, amit Vecelin úr mondott, mert a császár parancsol Henrik úrnak. És amit a császár most parancsolt, az az Isten akarata.
– És mi az Isten akarata? – Géza szeme közé ránc futott.
– Hogy István legyen minden magyarok ura, és keze keményen tartsa a kardot és a keresztet ezen a földön, amely a magyaroké a mindenható és mindentudó Úristen jóvoltából.
– És áldott apáink kardja és nyila és vitézsége által – dörmögte Géza úr.
De hirtelen elhallgatott és egymásra szorította ajkait. Szeme fiára siklott, és sokáig nézett egymással szembe apa és fia. Szó nélkül, némán. A Nagyasszony hol egyikre, hol másikra pillantott, és tudta, hogy azok most beszéd nélkül is beszélgetnek, és beszédjük sorsokat fordíthat jobbra avagy balra, és jövendőt épít. A Nagyasszony kezét a szívére szorította; félt a Nagyasszony.
(…)
S Géza úr erős szóval szólott, és akkor is nézte feleségét:
– A császár úr akarata az én akaratom is.
Ezüsthajú Sarolt szelíden elmosolyodott:
– Úgy legyen, Uram.
István felállott és azt mondta:
– Úgy legyen, édesapám.
És Radla, a barna csuhás barát keresztet vetett:
– Ámen. (…)
S immár egyedül maradt a két ember: Géza és Sarolt. És a fáklya nem lobog most a palotás szobában, de a nyitott ablakokon ezüstösen világít be a holdvilág.

Későre jár az idő, és nehéz nap után fáradt mind a két vénülő test. De az álom alattomosan kerüli a szemüket. Gondolkoznak szüntelen, és kevés szóval értik meg egymást, mint két állat, aki hosszú nehéz életen át mindig együtt vonta az igát, minden más segítség nélkül.
Géza kezdi:
– Hát csak pajzsra kell emeltessük a fiút.
– Nagy dolog lesz.
– Nagy dolog, Sarolt. Pedig ez csak a kezdés.
– És ha Koppány nem emeli a pajzsot?
– Hiszen nem is emeli; tudhatod. Inkább billentené.
– Akkor billenni fog. És István elesik.
– Nem, Sarolt. Számoltam. Már régen számolok. És tudom, ahová az erdőelvi nemzetségek állanak, ott a győzelem.
– Gyula öcsém hallgatna rám, és a Tétény törzzsel egy úton járt a Kende törzs is mindig.
– Azért.
– De én nem mehetek el hozzájuk. Én már innen nem mozdulhatok.
– Pedig ide kell csaljuk jövő holdtöltére. Mind az erdőelvi nemzetségeket és a többieket is: a kabarokat, a Lél és Huba nemzetségeket is.
– Jövő holdtöltére? Nem lesz hamar?
– Nem, Sarolt. Sietni kell, mondom. Ma megéreztem, hogy kiméretett az időm. Hallod-é, Sarolt? Kurta idő méretett ki nekem.
Az asszony reszketett; fázott és félt, és a hold olyan hideg-komolyan sütött be az ablakon. És a kutyák vonítva panaszoltak a holdnak. Nem mert megszólalni az asszony, félt, hogy az ura megérzi az ő nagy, szorongó félelmét.
De Géza egyszer csak megint kezdte:
– Alszol, Sarolt? Nem? Nem tudsz aludni te sem. Nehéz is ma még aludni... Gondolom, Bikácsot küldeném le Gyulához.
– Nem elég. Nem is jó. És németet sem lehet küldeni. Egyet se. Ott a németnek nincsen becsülete.
– Talán Aba urat?
– Nem, nem, Uram, de tudnék valakit.
– Kit?
– István mehetne. A maga dolgában megy. S a Gyulák vére is a fiú. S vele mehetne Radla vagy valami más nagy pap. Nálunk becsülete van a papoknak, és a kopjákkal Csanád mehetne. Az is Árpád-nemzetség, és az utat ösmeri.
Géza úr mintha dörmögött volna erre valamit, de az asszony nem értette.
Kinn az éjszakában élesen kukorékolt egy kakas, és azután innen is, onnan is felelgettek reá más kakasok. Éjfél.
A szombati nap hát eltelt és kezdődik a vasárnap. Sarolt összekulcsolta két kezét és hangtalanul imádkozott.
S azután már csak félálmában hallotta az ura szavát:
– Menjen hát István. Talán így lesz jó...