A gazdag és változatos műveket hátrahagyó, kalandos életű, fordulatos pályájú alkotóra emlékezve, Bogdán László sepsiszentgyörgyi író így fogalmazott akkor: „Immár regénytrilógiává terebélyesedett önéletrajza (Pokolbéli víg napjaim, Pokolbéli víg napjaim után, A pokol tornáca) is bizonyítja: sorsa nem volt éppen hétköznapinak nevezhető. A Villon-átiratokkal botrányos sikert elérő költő igen hamar népszerűvé vált, másik nagy, vádnak is fölfogható átirata, Heine Németországa először Romániában jelent meg (Faludy a Korunk munkatársa volt!), de a politikai viszonyok miatt korán vándorlásra kényszerült, párizsi, marokkói kitérők után az Egyesült Államokban kötött ki, s amerikai önkéntesként harcolt, majd híradósként a Távol-Keleten, aztán a háború után, noha ismerősei igyekeztek lebeszélni erről, hazatért. A politikai viszonyok azonban ismét nem kedveztek neki, kitalált vádak alapján bebörtönözték, a hírhedett Recskre került. Túlélte, s közben, papírja nem lévén, «fejben» írta verseit – a magyar börtönköltészet remekeit –, amelyeket az őt körülrajongó társai tanultak meg, szakaszokat, verseket, ki amennyit tudott, s ahogy sorra szabadultak, elzarándokoltak a költő hitveséhez, a számtalan gyönyörű versben megörökített Zsuzsához, és lediktálták neki a szövegeket. Így állt össze a recski börtönversek-ciklus, a sztalinista önkényuralom vádiratainak nyomasztó sorozata. 1956-ban Faludy ismét vándorlásra kényszerült, londoni, máltai kitérők után amerikai egyetemeken adott elő, majd Kanadában telepedett le, ahol az ország nemzeti költőjévé választották, szobrot emelve neki egy róla elnevezett torontói parkban. Csak a változások után, 1989-ben tért végleg haza (az utóbbi években többször járt Erdélyben is, nagysikerű felolvasókörutakon), és még megadatott neki egy nyugodt másfél évtized, hogy kiteljesíthesse életművét.”

... és ez a legnagyobb öröm abból, hogy itt éltem a földön” – írta Faludy György egyik kései versében (Meditáció). Számos írása valóban azt jelzi, értő és figyelő szemmel követte nyomon a 20. század történéseit, jelenségeit, jellemző jegyeit és alakjait, annak a századnak a meghatározó folyamatait, amelyet, mondhatni, végigélt. Írásai sokatmondó képét nyújtják mindannak, amit szerzőjük átélt, mindennapjainak, amint azok beágyazódnak a széles keretbe, a történelmi-társadalmi, politikai kontextusba, abba, amely az egyén életét legalább annyira befolyásolja, amennyire az ember próbál felülkerekedni a vele történő dolgokon, igyekszik azokat megérteni és beszélni róluk. Faludy írásművészetének egyik sajátossága éppen a jellemző részlet, a szemléletes utalás ihletett alkalmazása a szövegei világában, amely ily módon a kevés szóval sokat láttatás jegyében épült. Mindemellett közismerten nagy mesélőt tisztelhetett benne az irodalomkedvelők tábora.
Lássuk nagy vonalakban, néhány fontos művének jelzésével is, hogyan alakult Faludy György életpályája.

Faludy György, a költő, író, műfordító, akit, a világ több vidékére elvezető életútja miatt is, „a magyar líra Odüsszeuszának” is neveztek, száz esztendővel ezelőtt, 1910. szeptember 22-én látta meg a napvilágot Budapesten. 1928-ban érettségizett a neves budapesti (Fasori) Evangélikus Főgimnáziumban. 1930–1934 között sorrendben a bécsi, berlini, párizsi és grazi egyetemeken tanult. Széleskörű tájékozottságra, európai szemléletre tett szert, több nyugati nyelvet is elsajátított. 1933–1934 között katonai szolgálatot teljesített, zászlósi rangot kapott, ezt később megvonták tőle.
Első versei a ’30-as évek elején jelentek meg a Független Szemlében és a Magyar Hírlapban. 1937-ben adta közre Villon-fordításait, pontosabban -átköltéseit (François Villon balladái), amelyek meghozzák számára az országos ismertséget és sikert (egyik idevágó verséből származik az előbbi alcím is). Több kritikusa azonban kétségbe vonta azt a jogát, hogy a francia költő szabad átértelmezése által saját mondanivalóját és közérzetét fogalmazza a sorokba.
1938-ban megjelenik első verseskötete A pompeji strázsán címmel. Ugyanabban az évben elhagyja Magyarországot. Először Párizsba megy, onnan, a német megszállás elől menekülve, Marokkón keresztül az Egyesült Államokba érkezik, ahol a Szabad Magyar Mozgalom titkáraként és a mozgalom Harc című lapjának szerkesztőjeként tevékenykedik, majd három évig (1943–1945) az amerikai hadseregben szolgál tisztként. Eközben húgát, aki az országban maradt, a fasiszták meggyilkolták.

1946-ban hazatért, a Népszavánál helyezkedett el. Megjelent Őszi harmat után című verseskötete. Ugyanebben az évben, tíz nappal feloszlatása előtt, tagjává választotta a Kisfaludy Társaság.
1950. június 14-én kitalált vádak alapján letartóztatták, három évet töltött a recski kényszermunkatáborban. 1953-ban, a tábor felszámolását követően szabadult, műfordításaiból élt. Ugyanebben az évben feleségül vette Szegő Zsuzsa újságírót, akivel már letartóztatása előtt kapcsolatban állt.
Az 1956-os magyar forradalom idején az Írószövetségben és a megújult Népszavánál tevékenykedett, a szovjet invázió után nyugatra menekül. Párizsban, majd Londonban és angliai kisvárosokban él. 1957–1961 között az emigrációban működő Irodalmi Újság szerkesztője.
1961-ben megjelenik My Happy Days in Hell (Pokolbéli víg napjaim) című kötete. (Magyarul csak 1987-ben jelenhetett meg, addig Magyarországon be voltak tiltva a művei.)
1963-ban felesége meghalt. 1964-ben Faludy Firenzében, 1965-ben Máltán tartózkodik, végül 1967-ben a kanadai Torontóban telepedik le. 1968-ban a New York-i Columbia, 1971-ben a New Jersey-ben lévő Montclair Egyetem, majd a philadelphiai egyetem tanáraként dolgozik. Ugyanebben az esztendőben visszatér Torontóba, az ottani egyetemen a közép-európai irodalomról tart előadásokat. 1972-ben a Torontói Egyetem díszdoktorává avatják.
Tagja 1973-ban az Ötágú Síp című, rövid életű amerikai magyar irodalmi folyóirat szerkesztőbizottságának. 1975-ben a québec-i Bishop University-n tart előadásokat. Megjelenik Levelek az utókorhoz című kötete.
1983-ban kiadják Börtönversek (1949–1952), 1985-ben a Hullák, kamaszok, tücsökzene – Corpses, Brats and Cricket Music című kötetét. 1986–1989-ben a chicagói Szivárvány című folyóirat szerkesztőségében dolgozik. Emellett munkatársa az Irodalmi Újság, a Látóhatár – Új Látóhatár, a Menora című folyóiratoknak, a bécsi Magyar Híradónak, az amerikai emigráns Népszavának, a Haifai Szemlének, a Montevideóban kiadott Tárogatónak és más nyugati magyar lapoknak, valamint könyvismertetéseket ír a Toronto Star című angol nyelvű újságba.
1989 márciusában hazatér, Budapesten telepedik le. 1990-ben a Magyar Köztársaság Zászlórendjével, 1994-ben Kossuth-díjjal tüntetik ki. Ebben az évben jelennek meg Erotikus versek és Jegyzetek az esőerdőből című kötetei (utóbbi Eric Johnsonnal közösen íródott). Összegyűjtött versei előbb 1980-ban, New York-ban, majd 1995-ben és 2001-ben Budapesten jelennek meg. Műfordításkötetei közül kiemelkedik a Test és lélek. A világlíra 1400 gyöngyszeme (Budapest, 1988). 2002-ben feleségül veszi a hatvanöt évvel fiatalabb Kovács Fannyt.
2006. szeptember 1-jén, combnyaktörés kiváltotta műtét utáni legyengült állapotában éri a halál.

Alább Faludy György néhány, stílusára nézve jellemző, különböző alkotói korszakaiból származó versét olvashatjátok. A költő nemrég lezárult életművének utóélete, mondhatni, alig kezdődött el, de az már most megállapítható: újraolvasása mindig élmény, és gyakran a felfedezés meglepetésszerű tapasztalatát hozza magával.

Ballada a senki fiáról

Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak,
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra,
s halántékomra is az ősz feküdt,
és így megyek fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom,
s így kergettem az Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem,
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem,
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és uccasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs borom, hazám, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egyszer nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, François Villon, fekve
megáldva és leköpve mindenütt.

Apám volt-e…

Apám volt-e, a sors haragja,
avagy a gének, amelyek
eleve szabad akaratra
determináltak engemet?

Te azt mondod, őseid járnak
bőröd alatt, s a nevelés,
a körülmények és e század
malomkövei közt kevés

mozgásod van, mint kézbilincsben.
Bilincs? Rólam lefoszlott minden,
mit tudok, hiszek s belém vertek,

s még te is elmaradsz, ahogy
írom most néked ezt a verset.
Kegyetlenül szabad vagyok.
(Toronto, 1977)

Régtől sejtettem ezt

Régtől sejtettem ezt és folyton féltem,
hogy más is rájön: nyakunkon a kés;
mert ha igaz és nincs Isten az égben,
úgy erkölcs sincs, sem igazságtevés,

se jó, se rossz, se út, se cél, se rendszer,
csak káosz, ahol minden egyremegy
és mentől többet tud, lát, ért az ember,
az élet annál értelmetlenebb: –

rémálom két irgalmatlan setétség
között. Még jó, hogy a vers meg a szépség
tébolya kerget. Másnak csak a pénzvágy

s a kéj jutott. Olyiknak ennyi se.
Kihúzták a festő alól a létrát:
kapaszkodjék, mester, a pemzlibe.
(Toronto, 1984)

Nincs ember…

Nincs ember, írta Freud, aki valóban
hiszi, hogy meghal. Ebben tévedett.
Én már tizenkét éves korom óta
biztos vagyok, hogy egy nap elmegyek.

Nem hirdettem eszméket, s magamat
a világ koronájának se tartom.
A delfinek a vízben játszanak,
de ha büdös, elfekszenek a parton.

A sok milliárd évnyi semmibe
úgy sejtem, nem kísér el senki se,
de örülök, hogy szeretnek, míg élek,

és én is nagyon szerettem, míg éltem.
Sokszor álltam a halál közelében.
Most közelebb jött, s már kevésbé félek.
(Budapest, 1990)

Meditáció

Nem gondolkodás, mert az gyakran fájó
tépelődés, kegyetlen és kemény,
csak kép vagy látomás, amely magától
formálódik, és úgy lebeg elém:

szobor, szép nő, táj, jóbarát, kőszirtek,
virág, való vagy képzelt jelenet,
tűzfény tűnt kandallókból, tenger – mindegy,
olykor változgat, olykor megremeg:

én mozdulatlanul lesem, szemlélem,
nem töprengek semmin se, de egészen
beleolvadok, szívom, teletöltöm

magam vele, de csak néző vagyok,
csendes, mohó néző – és ez a legnagyobb
öröm abból, hogy itt éltem a földön.
(Budapest, 1994)

Költőnek nem kell

Költőnek, mondják, nem kell világnézet,
viszont kell a magyarság,
hogy jegyzet nélkül értsem, miért élek,
s lássam a magam arcát.

Hitler ellen verseltem harminchétben.
Nyugodtan meggondoltam.
Amikor Sztálin ellen írtam, féltem,
bár titkon büszke voltam.

Az út nehéz, pedig már csak arasznyi.
Zaj nélkül követem
a végzetet. Szerény sikert aratni

van most is szövegem.
A fiatalok költője maradni
jó ilyen öregen.
(Budapest, 1994)

Ajánljuk, olvassátok el Faludy György Óda a magyar nyelvhez, Tanuld meg ezt a versemet, A közeli jövő és A távolabbi jövő című verseit is – illetve más műveit, most vagy később, amikor nagyobb osztályokba léptek!

Faludy György művei, életútja a Digitális Irodalmi Akadémián