A román irodalom egyik meghatározó jelentőségű szerzője, a százhatvan éve született és száz éve elhunyt Ion Luca Caragiale (1852–1912) író, drámaíró, költő, újságíró esetében kétségkívül megvan a jól megírt alkotás, és az is bizonyos, hogy manapság ő az egyik fölöttébb olvasott és színpadon játszott, gyakran idézett és hivatkozott, több mint időszerűnek érzett alkotó – nemcsak a román nyelvi közegben. Lássuk, mi jöhet számításba az ő esetében az említett tényezők közül!

Életútja nem bővelkedik különösebben látványos fordulatokban. 1852. január 30-án jött világra a Dâmboviţa megyei Haimanale községben, amely ma az ő nevét viseli. Iskolai tanulmányait Ploieşti-en és Bukarestben végezte el, aztán 1868–1870 között Bukarestben tanult mimikát és szónoklatot nagybátyja színiiskolájában. Időközben, már fiatalon, verseket írt titokban, de irodalmi debütjére csak 1873-ban, a Familia folyóiratban került sor. Az 1860-as évek végén Giurgiu városában megismerkedett, majd barátságot kötött Mihai Eminescuval, aki egy színi társulatnál volt alkalmazásban akkor.
Az 1870-es évek elején, apja kívánságára, írnokként helyezkedett el a Prahova megyei törvényszéken. 1871-ben, apja halála után, előbb a jászvásári (Iaşi) színháznál, majd a bukaresti Nemzeti Színháznál súgó és írnok.
Az 1870-es évek közepén a Ghimpele (A tüske) című folyóirat munkatársa, első versei is itt jelennek meg. A következő években több más lapnál dolgozott (Alegătorul liber – A szabad választó; Claponul – A kappan; Timpul – Az idő).

1879-ben először mutatták be színpadi művét, az O noapte furtunoasă (Viharos éjszaka) című darabot. Ettől kezdve drámaíróként is egyre ismertebb. 1880-ban jelent meg Conu Leonida faţă cu reacţiunea (Leonida naccsás úr és a reakció) című színdarabja, 1884-ben pedig az O scrisoare pierdută (Az elveszett levél) című műve.
1881–1883 között Neamţ és Suceava megyék tanfelügyelője, 1885-től a bukaresti Sf. Gheorghe líceumban tanított helyettesként. Ugyanebben az évben bemutatták D’ale carnavalului (Farsang) című színdarabját, és megszületett fia, Mateiu Caragiale, aki később jelentős író lesz.
1893-ban kiadja és vezeti a Moftul român (kb.: A román szeszély) című szatirikus folyóiratot. 1900–1901-ben jelent meg Momente şi schiţe (Pillanatképek és karcolatok) című rövidpróza-gyűjteménye.
1901-ben plágiummal vádolta meg egy hírlapíró, Năpasta (Megtorlás) című művét egy magyar szerző egyik darabja másolmányának tartva. A bíróság ezt végül rágalomnak minősítette, és az íróként is jelentős ügyvéd, Barbu Ştefănescu Delavrancea védőbeszédének köszönhetően is tisztázódott az ügy.
1903-ban Caragiale a fővárosból előbb Kolozsvárra akart költözni, de végül Berlinben telepedett le, miután nagyobb összeget örökölt. 1912. június 22-én hunyt el berlini otthonában, valószínűleg szívroham következtében.

Caragiale írói világába lépve, ott körülnézve nyilvánvalóan a 19. század végének, a 20. század elejének hamisítatlan román (nagy)városi környezetében találja magát az olvasó. De csak a díszlet köti bizonyos korhoz a Caragiale-szövegeket – és valószínűleg ebben rejlik leginkább mai sikere kulcsa is, az, hogy számos megfogalmazása, színpadi szereplőinek jónéhány replikája szállóigévé alakult, hiszen olyannyira találóan magába sűrít egy-egy emberi jellemvonást vagy korállapotot. Írásainak szereplői ugyanis – több mint érdekes módon – napjainkban is eleven embertípusok, még ha megszólalásmódjuk tükrében, mint említettem, a 19–20. századok fordulójának „lakói” is. A kishitű, hiú, törtető, naiv, esetlen, felfuvalkodott, folyton értetlenkedő, csetlő-botló ember minden időkben jelen van a társadalomban, a mostanában zajló politikai történések, folyamatok is gyakran a múltban már lezajlott hasonló eseményeket idézik fel, ezért érezzük nagyon aktuálisnak Caragiale sztorijait, jeleneteit. Persze, a külső körülményrendszer csak kis mértékben segítené elő ezeknek az írásoknak a maradandóságát, ha nem járulna hozzá ehhez döntően az író remek ábrázoló és jellemrajzoló képessége. Műveinek egyik fő mozgatórugója ez, mellette pedig kiváló párbeszéd-alkotói készsége (ez nemcsak színdarabjait, hanem prózáit is nagyban táplálja), illetve megértést–beleérzést sem nélkülöző, helyenként csípős-karikírozó humora is, ami például Karinthy Frigyes stílusával rokonítja írásmódját.
Háziolvasmányaitokból biztosan ismeritek Caragiale D-l Goe című írását – érdemes újraolvasnotok, figyelve a fenti jellemzők jelenlétét is a szövegben. Ezt közöljük most alább, illetve még egy szemléletes, iskolai vonzatú karcolatát (Érettségi), megjegyezve, hogy Caragiale műveinek kiváló magyar fordítói voltak-vannak, akik közül Bodor Ádám, Ignácz Rózsa, Lőrinczi László, Méhes György, Szász János nevét említjük itt.

Nehogy megint osztályismétlésre bukjék, nagymamuska, anyuci és Miţa tánti megígérték az ifjú Goénak, hogy május tizedikére Bukarestbe viszik.
Bennünket kevésbé érdekel, hogy a három asszonyság egyedül fiacskája, unokája, illetve unokaöccse kedvéért határozta el, hogy a fővárosba rándul. Elég annyi, hogy már kora reggel, szépen kiöltözve ott várják nagy türelmetlenül, az ifjú Goéval együtt X város állomásának peronján a gyorsvonatot, amely majd Bukarestbe viszi őket. Az igazság az, hogy ha valaki elszánja magát egy ilyen nagy fontosságú nemzeti ünnepen való részvételre, annak ugyancsak korán kell felkerekednie. A vonat, amire felszállnak, reggel nyolc előtt tíz perccel érkezik az Északi Pályaudvarra. Goe úr rendkívül türelmetlen, parancsoló hangon ezt mondja nagy dühösen:
– Nagymamuska, miért nem jön már? ... Akarom, hogy jöjjön!
– Jön, rögtön jön, kiscsibém! – válaszolja az asszonyság.
Megcsókolja az unokáját, és megigazítja a fején a kalapot.
Az ifjú Goe szép matrózruhát visel, hozzá szalmakalapot, a pántlikáján ezzel a felírással: le Formidable (A rettenthetetlen – ford. megj.). A pántlika alá Miţa tánti odaszúrta a jegyet, mert hát „itt tartják a férfiak a bilétát”.
– Nézzétek már, milyen jól áll neki ez a madrócruha.
– De anyuskám, mondtam már, hogy nem madróc.
– Hát mi?
– Matróc...
– Eh! Mondjátok, ahogy akarjátok. Én úgy mondom, ahogy tudom. Így mondták az én időmben, mikor először jött divatba a gyermekeknél a madróc.
– Ugyan, mind a ketten buták vagytok – szólt közbe az ifjú Goe. – Nem mondják se madrócnak, se matrócnak.
– Hát minek, te kis tudós? – kérdi édes mosollyal Miţa tánti.
– Matrác...
– Hát osztán? Nem tanult mindenki annyit, mint te – mondja nagymamuska; megcsókolja az unokáját, s igazít egyet a matráckalapon.
No de nincs idő további nyelvészeti vitára; itt a vonat, és nem vár sokáig.
A vonat zsúfolt... Néhány udvarias fiatalember azonban, aki csak a közeli álllomásig utazik, igen jókaratúnak mutatkozik, s átengedi a helyét a hölgyeknek. A vonat elindul... Nagymamuska keresztet vet, aztán rágyújt egy cigarettára... Goe nem hajlandó bemenni a fülkébe, a folyoson akar maradni a férfiakkal.
– Nem szabad! Kisfiú, ne dugd ki a fejedet az ablakon! – mondja egyik fiatalember Goénak, s egy csöppet visszahúzza.
– Mi közöd hozzá, te csúnya? – mondja a kisfiú, kitépve magát a kezei közül.
Ráfintorog a csúnyára, aztán megint felcsimpaszkodik mindkét kezével a rézrúdra, s kidugja a fejét. A csúnyának válaszolni sincs ideje, amikor a kicsike rémülten visszakapja fedetlen fejét, és üvölteni kezd:
– Anyuci! Nagymamuska! Tántii!
– Mi az? Mi van? – ugrálnak fel a hölgyek.
– Álljon meg! – bömböli torkaszakadtából, toporzékolva Goe. – Elrepül a kalapom! Álljon meeeg!
Éppen akkor érkezik a kalauz, s kérdi, kik szálltak fel az utóbbi állomáson.
– Kérem a jegyeket!
A hölgyek megmutatják a jegyeket, s magyarázzák a kalauz úrnak, miért nem teheti Goe is ugyanezt: a jegy a kalap pántlikája alatt lapult, s mivel a kalap elrepült, nyilvánvalóan vele együtt repült a pántlika is, jegyestül, mindenestül. De jegye, az volt...
– Szavamra! Én magam vettem – mondja Miţa tánti.
A kalauz azonban hajthatatlan, jegyet követel, ha nincs, a legközelebbi állomáson le kell szállítani Goe urat. Így írja elő a szabályzat: ha az utasnak nincsen jegye, és ezt nem jelenti be, 7 lej 50 bani büntetést fizet, és a legközelebbi állomáson leszállítják a vonatról.
– Hát mi nem jelentettük be? – kiabálja anyuci.
– Tehet arról a gyerek, hogy elrepült a kalapja? – mondja nagymamuska.
– Miért dugta ki a fejét az ablakon? Mondtam neki, hogy ne dugja ki – jegyzi meg epésen a csúnya.
– Semmi köze hozzá! Mit avatkozik bele? – vágja oda Miţa tánti a csúnyának.
– Egyszóval, nagysád – mondja a kalauz –, meg kell venniük a jegyet.
– Megvenni? Hát nem megvettük már egyszer?
– Azonfelül még fizetnek egy lej huszonöt banit.
– Még azon felül is?...
– Látod, ha nem nyugszol? – mondja anyuci, és karjánál fogva jól megrázza Goét.
– Mit csinálsz? Megbolondultál? Nem tudod, mennyire érzékeny? – mondja nagymamuska.
Megragadja Goe másik karját, és kirántja anyuci kezei közül, pontosan, mikor a vonat csattogó kerekekkel áthalad egy váltón. Nagymamuska húzza egyfelé, a vagon dől másfelé. Eredmény: Goe egy pillanatra elveszti egyensúlyát, és orrával nekibillen a fülkeajtó kilincsének. Éktelen üvöltésbe kezd... Végül is, nincs mit tenni. Rá kell szánniuk magukat, hogy megfizessék a jegyet, amit a kalauz kiszakít a jegytömbjéből. De kár a kalapért!... Mit fog csinálni Goe úr Bukarestben hajdonfőtt? S az összes üzletek zárva! – mondaná a tájékozatlan, aki nem tudja, milyen gondos és előrelátó a nagymamuska. Hogy is indulhatott volna el a fiúcska pusztán csak szalmakalappal? Hátha esik? Vagy hűvös lesz? És nagymama előhúzza a szatyrából a le Formidable ágyúnaszád egyenruhájához tartozó tengerészsapkát.
– Fáj még az orrocskád, kicsikém? – kérdi nagymamuska.
– Nem fáj... – válaszolja Goe.
– Haljon meg a nagymama?
– Haljon meg!
– Hadd puszilja meg a nagymamuska, rögtön elmúlik!
S puszit nyom Goe orra hegyére, aztán szépen fejére teszi a sapkát.
– Mintha ez a sapka még jobban állna – mondja nagymamuska, és gyorsan megpökdösi, nehogy megigézze. Aztán édesdeden megcsókolja.
– Ugyan bizony, mi nem áll neki jól? – teszi hozzá Miţa tánti, és ő is megpökdösi és megcsókolja.
– Hagyd már, úgyis túl fenn hordja az orrát. Ki hallott már ilyet! Új kalap, új jegy! – mondja anyuci rendkívül haragosnak tettetve magát.
– Csak egészséges legyen, hogy még sokat elszaggathasson! – mondja nagymamuska.
Anyuci azonban hozzáteszi:
– Hát anyucit nem akarod megpuszilni?
– Téged nem – mondja vidoran Goe.
– Úgy – mondja anyuci. – Na, hadd csak el!...
Eltakarja a kezével a szemét, s úgy tesz, mintha sírna.
– Úgyis tudom, hogy csak teszed magad! – mondja Goe.
– Ezt akarod te becsapni? – szól nagymamuska.
Anyuci nevetni kezd, kivesz valamit a ridiküljéből, és így szól:
– Aki megpuszil ... azé lesz ... a csokoládé!
Anyuci megpuszilja Goét, Goé anyucit, elveszi a csokoládét, és megint kimegy a folyosóra.
– Kiscsibém, ne dugd ki többé a fejed az ablakon!... Kész csoda, hogy milyen okos ez a gyerek! – mondja nagymamuska.
– Szavamra, ijesztően okos – teszi hozzá Miţa néni.
Mialatt künn Goe a csokoládét majszolja, az asszonyságok belemerülnek a beszélgetésbe... A vonat most éppen Crivinától Periş felé robog.
– Mamucikám, nézd meg, mit csinál odakinn a gyerek! – mondja anyuci nagymamuskának.
Nagymamuska öregesen felkászálódik és kimegy a folyosóra.
– Goe! Csibém! Goe! Goe!
Goe – sehol.
– Jaj nekem! – sikít az asszonyság. – Nincs sehol a fiú! Hol a fiú? Hol a fiú? ... Vége a gyermeknek!
A másik két asszonyság is kiront...
– Kiesett a gyermek a vonatból! Jaj, meghalok!
Egyszer csak, a vonat zakatolása ellenére, hallani lehet, hogy döngetik az ajtaját annak a helyiségnek, ahova egyszerre csak egy személy szokott elvonulni.
– Goe! Itt vagy, lelkem?
– Itt!
– No! – mondja nagymamuska. – Gyere már ki! Jaj, de megijesztettél!
– Nem tudok – üvölti az ajtó túloldaláról Goe.
– Jesszus! Csak nincs hascsikarásod?
– Nincs! Nem tudok kijönni...
– Rácsukódott az ajtó! – szól nagymamuska, és kívülről próbálja feszegetni.
– Nem tudom kinyitni! – üvölti Goe kétségbeesetten.
– Uramisten, el ne hagyj! Még rosszul lesz ott bent a gyerek!
Végre aztán megjelenik a kalauz a jeggyel: megkapja a pénzt és kiszabadítja a foglyot, akit mindhárom asszonyság forrón összevissza csókol, mintha hosszú távollét után látnák viszont. Nagymamuska rászánja magát, a folyosón marad, egy idegen bőröndre telepedve, s őrzi Goét, nehogy megint történjék valami a lelkecskémmel. A lelkecském felfedez a folyosó sarkán egy fémpántot, s a végén egy fogantyú-szerkezetet. Felkapaszkodik a bőröndre, megragadja a kezével a foganyút, és elkezdi húzni.
– Ülj le szépen, kiciském, nehogy elronts valamit! – mondja nagymamuska.
A vonat nagy sebességgel folytatja útját Periştől Buftea felé. A 24. kilométer táján azonban süvítés hallatszik, aztán riadójel, három rövid fütty, a vonat hatalmas rázkódással megáll.
– Mi az? Mi történt?... – valamennyi utas ijedten ugrik ajtóhoz, ablakhoz, a lépcsőre.
– Goe! Angyalkám! Goe! – sikítja Miţa tánti, s kirohan a fülkéből.
Valaki, nem lehet tudni, melyik vagonban, meghúzta a vészféket. Melyik vagonban?... Ezt nem nehéz megállapítani; a vészféket csak úgy lehet meghúzni, hogy egyúttal a fogantyúra erősített, plombált zsineg is elszakad. A vonat személyzete fejveszetten szaladgál, vizsgálja a teljes erővel lefékezett szerelvényt. A vonat úgy lefékezett, hogy a mozdonyvezetőnek tíz percre is szüksége lesz, amíg ismét annyi gőzt tud sűríteni, hogy kimozdítja a helyéből. Ezalatt a kalauzok és a vonatvezető vagonról vagonra nyargalnak, s vizsgálják a vészfékeket.
Ugyan ki találja ki, melyik vagonban szakadt le az ólompecsét és hol húzták meg a fogantyút? Csodálatos, de pontosan abban a vagonban, ahonnan annak előtte a matrózkalap kirepült. Hogy ki? Ki húzta meg a fogantyút? Nagymamuska a fülke mélyén alszik karjában a kiscsibéjével. Nem lehet rájönni semmiképpen, ki húzta meg a foganyút.
A vonat végre elindul, és néhány perces késéssel megérkezik Bukarestbe. Mindenki leszáll. Nagymamuska szépen felrakja a sapkát Goéra, megpökdösi a drágát, nehogy megigézze, faggatja, fáj-e még az orra, majd gyöngéden megcsókolja.
Aztán az asszonyságok kocsiba szállnak a kiscsibével, s nekivágnak a városnak.
– A bulivárra, kocsis, a bulivárra!...

Méhes György fordítása

Mikor reggel kilépek a házból, vágtató kocsi fordul be az utcámba; a kocsiban madám Caliopi Georgescu, jóbarátnőm. Tisztelettel üdvözlöm. Amint meglát, napernyőjének hegyét erősen a kocsis hátaba nyomva, megállítja a kocsit.
– Kezét csókolom, asszonyom – mondom, és közelebb megyek.
– Magához indultam! – feleli a hölgy izgatottan.
– Hozzám?
– Igen... Segítsen rajtam, kérem!
– ?!
– Segítsen rajtam! Nagy baráti szolgálatot kell nekem tennie... Barátot szerencse hoz, de szükség próbál; ha’lám milyen barátunk nekünk.
– A legnagyobb örömmel, asszonyom, ha tehetem...
– Teheti!... Ne mondja, hogy nem teheti... kell hogy tehesse!
– Végtére is, mi az, miről van szó?
– Maga ismeri őt... Tudom, hogy ismeri!
– Kit?
– Barátja magának... Tudom, hogy barátja!... Ne mondja, hogy nem barátja!...
– Kicsoda?
– Popescu, a filozófiatanár.
– Ismerősök vagyunk, igaz. De hogy éppen olyan jó barátok lennénk, azt nem mondhatom.
– Hagyja csak, tudom én...
– Tehát?
– Tehát, nyomban szálljon be mellém a kocsiba, menjünk hozzá, szóljon egy jó szót Ovidiuért.
Az olvasónak tudnia kell, hogy Caliopi Georgescu asszonynak három fia van: Virgiliu, Horaţiu és Ovidiu Georgescu. Virgiliu harmadéves joghallgató; Horaţiu másodéves, és Ovidiu ugyanannak a karnak első évére akar beiratkozni. Ovidiu most teszi le líceumi záróvizsgáját, és jóllehet, mint Caliopi asszony mondja, minden tantárgyban kivágta a rezet, az Etikával meggyűlt a baja.
– Képzelje – mondja izgatottan az anya –, üldözi a gyermeket! Kettébe akarja törni a karrierjét! Amilyen érzékeny Ovidiu, még elemészti magát... Tudja, mit mondott nekem? „Anyuci, ha veszejtek egy évet, megölöm magam!” Amilyen ambiciós, megteszi... Képzelje, hármast adott neki, mikor neki hatos kell... és miből? ... éppen Etikából... Há’sze, maga csak ismeri Ovidiut kicsi korától... Tudja, milyen nevelést adtam neki!
– Hogyne tudnám!
– Hallj oda, éppen Etikából... Szálljon fel, kérem!
Azzal helyet szorít a kocsiban maga mellett.
– Asszonyom – mondom –, nem lett volna jobb, ha maga Georgescu úr ment volna el a tanárhoz? Tetszik tudni, Georgescu úr fontos ember, mint apa is másként... Én... ugye... mint idegen...
– Kutyafüle! Hogy oda ne rohanjak! Georgescu! Fogalma sincs, hogy Georgescu milyen indiferens a fiúkkal! Ha Georgescutól függ, se Virgiliu, se Horaţiu nem lenne egyetemista. Ha Georgescutól függött volna, bakalória nélkül maradtak volna a fiúk... Szálljon fel, kérem.
– Nincs szükség kocsira, asszonyom, gyalog megyek.
– Úristen! Ha már kocsink van... Szálljon fel, kérem.
Fel kellett szállnom, és elindultunk.
– Hova megyünk? – kérdezem Caliopi asszonyt.
– A tanárhoz...
– Nem tudom, hol lakik...
– Tudom én... ne törődjék vele. Jobbra, kocsis!
És a hölgy erélyesen rácsap napernyőjével a kocsis jobb karjára.
– Gyorsabban!
Üti balról, üti jobbról, megint jobbról, megint balról. Végül a napernyő hegyét a kocsis hátába nyomja, mire az megáll.
– Nézze – mondja Georgescuné –, az a sárga házacska a szatócs mellett. Bemegy az udvarba, a hátsó ház jobbra... Ott lakik... Én itt megvárom.
Leszállok a kocsiról, s elindulok forró fohászokat eregetve az ég felé, bár adná az Úristen, hogy ne legyen odahaza a filozófiatanár. Belépek, a lakásához érkezem, kopogtatok. Az ég nem akarta meghallgatni fohászomat, a tanár úr otthon van... Hogyan kezdjem?... Messziről kezdem... Aszondom:
– Popescu tezsvér, különös tanterve és szabályzata van a mi iskoláinknak: túlságosan egyenlő fontosságot tulajdonítanak minden tantárgynak, s ez hátrányos a tanmenet, akarom mondani a haladás szempontjából; mert végtére is, mit akar nevelni az iskola az ifjú generációkból, azokból, akik azért mennek oda és azt keresik, érted, mert szisztematikus műveltséget keresnek, hogy a társadalom hasznos polgáraivá váljanak, ki-ki a maga társadalmi ágának területén?...
A tanár ámulva néz rám, nem ért egy szót sem. Én folytatom:
– Példának okáért, képtelenségeket tapasztaltam iskoláinkban, hogy tanulásra született kiváló gyerekeket osztályismétlésre buktattak, mert nem volt elégséges osztályzatuk zenéből vagy tornából... Érted, egy évi késés, mert nincs hajlama a zenéhez vagy a tornához... Be kell látnod, ez ugyanolyan képtelenség, mintha arra kényszerítenél egy jogot tanulni vágyó fiatalembert, hogy egy évet veszejtsen, mert nem erős oldala az Etika... Mi köze az Etikának az ügyvédi pályához, amelyet a fiatalember föl akar karolni?... Semmi, te vagy a megmondhatója!
A tanár még inkább ámulva mereszti rám a szemét... Látom, és azt mondom magamban: nem megy! Nem megy az én messziről-szisztémámmal! Szarván kell ragadni az ökröt!
– Nézd csak, Popescu tezsvér, hagyjuk az elvi kérdéseket. Tudod, miért jöttem hozzád?
– Nem.
– Azért jöttem, hogy megkérjelek, adjál Ovidiu Georgescunak, akit hármasra vizsgáztattál tegnap Etikából, egy hatost...
– !
– Ne mondd, hogy nem teheted!... Tudom, hogy teheted! Kell, hogy tehessed!...
– Akkor mindenkinek...
– Akkor mindenkinek!
– Jó, de hát...
– Ne mondd, hogy nem teheted!... Tudom, hogy teheted. Kell hogy tehessed!... Mindenkinek! Mind jó családból való gyerekek!
A tanár – ő is jó családból való – azt mondja:
– Rendben! Ha jó családból valók, megpróbálok hatost adni mindenkinek.
– Megígéred?
– Tanári becsületszavamra.
Boldogan távozom. Georgescuné türelmetlenül várt.
– Szóval?
– Szóval mindenkinek.
– Mindenkinek? Hogyhogy?
– Világos... Mind jó családból valók...
– Milyen jó családból valók?...
– Mint Ovidiu.
– Nem értem.
– Jó jegyet ad – mondom – minden fiúnak.
– Ovidiunak is?
– Elsősorban... Hatost ad nekik Etikából, mert mind jó családból valók.
Ebéd után levélkét kapok Georgescunétól, melyben közli, hogy Ovidiu megkapta az óhajtott osztályzatot, és arra kér, este vacsorázzam velük. Magától értetődik, hogy nem mulasztottam el profitálni a grácia kegyes meghívását.
Királyi vacsora volt. Pezsgőt ittunk Ovidiu Georgescu egészségére, ragyogó karrierjére. A boldogság tetőpontján Caliopi asszony szíve minden melegével megcsókolta szeretett ivadékát, akinek sikeres vizsgájával egyelőre véget értek anyai palpitációi.
– Phű! – mondta a szerencséltetett román matróna, pohár pezsgőt nyújtva felém: – Ezt megúsztuk! Letettem ezt a bakalóriát is!
Szász János fordítása

Megjelent a Cimbora 2012/2-es számában