Vedlések

A hazafelé tartó úton nem is lépkedtem, hanem lebeg­tem, és az volt az érzésem (ma úgy mondanám: az tuda­tosult bennem), hogy az élet az a rendkívüli erő, ame­lyet a teljes környezeteddel, az alkony halvány sötétjével, a lábaid előtt kékesen csillogó hóval, a fölötted lüktető csillagos magassággal való rokonulásod ad – részletek Simona Popescu Vedlések című regényéből Szonda Szabolcs fordításában.

Téli élet

Türelmetlenül vártam a telet, hogy leereszkedhessek a szánkóval egy domboldalon, amelyet eléggé viszontag­ságosan tudtam megközelíteni, mert messze volt a laká­sunktól, ezért egész télen csupán egyszer vagy kétszer mentem el odáig. Ráhasaltam a szánkóra, behunytam a szemem, és ellöktem magam. Metszettem a levegőt, ket­téhasítottam, a hó arcomba vágott, és nem érdekelt töb­bé semmi sem. Rám esteledett, a szél repedtre csípte az ajkam, csörgött az orrom, fájt a karom, a zoknim teljesen átnedvesedett, és így siklottam, ezúttal nyitott szemmel, a lejtő végén felsejlő rózsaszínűségek és elmosódott kékeslilaság felé. Hagytam, nyeljen magába az a színes, őrjítő levegő. A völgyben fékeztem, belefúródva egy ki­bélelt csendtömegbe, szívem diadalmasan dobogott az erdő szívének ritmusában. (Ez egyáltalán nem metafora, én valóban biztos voltam abban, hogy van szíve az erdő­nek is. Sötét. Szörnyűséges. A földbe ásottan rejtőzik, vagy valamelyik fenyőfa ágán csüng.) Amikor hullott a hó, lecövekeltem a ház előtt, hátrahajtott fejjel és tátott szájjal, hogy a szájamba havazzon. Résnyire nyitott szemmel néztem, amint közeledik hozzám a fehéres, keringő rendetlenség, előbb elszórtan, aztán egyre in­kább összeállva egyfajta örvénnyé, amely annyira elszé­dített, hogy térdre estem a hóba, szorosan behunytam a szemem, és vártam, hogy elmúljon.

Ugyancsak télen eléggé gyakran jártam a korcsolya­pályára, ahol megszállottan nyolcasokat és piruetteket írtam a jégre, nagyokat estem, odavertem magam a jég­hez, égett a tenyerem a csípős szilánkoktól, és éreztem, szétpattan a bőröm. Felhevülten és egyben csontra fagyottan érkeztem haza, farkaséhesen és összetörten. A hazafelé tartó úton nem is lépkedtem, hanem lebeg­tem, és az volt az érzésem (ma úgy mondanám: az tuda­tosult bennem), hogy az élet az a rendkívüli erő, ame­lyet a teljes környezeteddel, az alkony halvány sötétjével, a lábaid előtt kékesen csillogó hóval, a fölötted lüktető csillagos magassággal való rokonulásod ad. És az élet egyszerűnek, erőteljesnek és hűvösnek tűnt nekem ak­kor, mint egy mindent átszelő légfolyam, amely engem is magához ölelt, a vállamon átvetett korcsolyákkal együtt.

A délutáni alvás

Délután – a nap élettelen szaka. Ilyentájt, gondo­lom, világszerte több ezer gyerek kínlódik ágyában forgolódva, várva, hogy történjen valami, essen le egy pohár, érkezzen váratlan látogató, egy megmentő ven­dég, csörrenjen meg a telefon, vagy... vagy gyúljon fel a lakás. Esetleg ő maga zuhanjon, mint egy kőszikla, az álom mély vizébe egy felszabadító nyíláson át.

Néha bement veled anyu a szobádba, összehúzta a függönyöket, és olyankor ködmaszkszerű szomorúság telepedett fejedre, a test pedig üres dobbá vált, bensejében elviselhetetlenül dobogó hús-szívvel. Ho­mokszínű, érdes és súlyos pléddel takart be. Leült mel­léd, várta, hogy elaludjál, te pedig arra vártál, hogy ér­kezzen már el a pillanat, amikor óvatosan, nesztelenül felemelkedik ültéből (hogy megtéveszd, meggyorsítot­tad légzésed ütemét), lassan eltávolodik, majd halkan becsukja az ajtót maga után. Mindeközben, arccal a fal­nak fordulva, nyitott szemmel vigyorogsz, elképzelve ezt az egész szertartást szófogadó tested körül, mely­ben ott rejtőzik, mintha egy csodafazékban (rémlik, kuktának nevezik ezt), tompa kurjantások, ordítások és sikolyok egész garmadája, feloldódva valahol a köl­dök tájékán. Ah, de néha másként történt: várva, hogy elaludjak, ő szenderedett el mellettem. Rettenetesen féltem ilyenkor szaggatott lélegzete hallatán, háttal el­dőlt, fél-halott teste mozdulatlanságától. Így, abban a félhomályban, nézegettem rövid, lágy hajjal borított tarkóját, ahol egyféle kacsafarokba gyűltek össze a szá­lak, és szerettem volna megsimogatni ott, aztán a nyak finom bőrét szemléltem alaposan, ahonnan szökés pihék sora indult a hátgerinc felé, a blúzát hátul összefogó, filigrán rajzolatú fémgom­bot, a szürke blúz lágy, bolyhos szövetét, melynek láttán úgy éreztem, gyakrabban szeretném átölelni őt, odabújva a mellkasára, ahol olyan lenne, mint egy ha­talmas, meleg, lágy, szürke macska karjai közt. Egy kis idő elteltével óvatosan lemásztam az ágyból, leültem a szőnyegre, várva, hogy felébredjen. Ott ücsörögtem, tehetetlenül nézve, amint alszik, és borzalmasan unat­koztam. Ö, mint mondtam már, nem zavartatta magát, aludt, akár egy nagy, szürke macska. Közelebb mentem hozzá, az arcát néztem, vékony ajkát, enyhén remegő szemhéját. Tetszett nekem, mert nem hízott el, mint más anyukák, fiatal volt, nagyon kék szemekkel. És még az is tetszett, hogy – mint mesélte Ana nagyanyám – amikor akkora volt, mint én, folyton a tükör előtt állt, és sok-sok apró copfba fonta be a haját. Anyu valami­kor kislány volt – ez végeérhetetlen ábrándokat és kü­lönös izgalmat keltett bennem. Anyum egy nagyra nőtt kislány. Egy kislány. Szegény copfos kislány, nem ma­radt belőle semmi. Egy anya. (...)

Amikor apuval voltam otthon, minden előnyöseb­ben alakult számomra. Erélyesnek szánt hangon kül­dött aludni („Gyerünk, egy-kettő, lefekvés!”). És meg­kezdődött a rituálé: függönyök összehúzva, levegő iszapos, bágyasztó, teveszőr pléd odahozva – úgy kép­zeltem, ez a takaró őriz még valamit a sivatag levegő­jéből, a homok illatából. Karomat ráfektettem lehunyt szememre, vagy az ujjaimmal nyomkodtam erősen, amíg a szemhéj alatt kialakultak a foszforgeometriák, megjelentek a fénylő, vörös bolhák, a zöld és sárga szá­lakból szövődő hálók, a lüktető rózsaszirmok. Apu na­gyon hamar kiment a szobából, hogy sakkozzon és ostáblát játsszon Macskaképű Hajbatépő bácsival, aki­nek volt egy albínó lánya, Gabi.

Egyedül maradtam a lakásban, és ez mindig nagyon izgalmas volt. Meggyújtottam a kályhán a gázégőket, és néztem a rózsaszínes-narancssárgás tincseket növesztő kék lángot vagy a zümmögő ventillátor páravirágát. Vagy csak bámultam ki elszálltan az ablakon. Az üveglapon túli világban mindenki végezte a teendőit, de mi­vel csak képem volt erről, a hangot „levágta” az ablak, hasztalannak, önismétlőnek és nevetségesnek tűnt, ahogyan a gyerekek szaladgáltak ide-oda, néma játsza­dozás közepette, egyféle pantomim gyanánt (monda­nám ma az akkori látványról), kölykök sírtak, miköz­ben épp az ablakom előtt haladtak el, lányok lestek a nagyobb fiúkra, nők civakodtak egymás közt, fáradt férfiak, szeszkazán, goromba fráterek, istentelenül rövid szoknyájú csinibabák, a bolond Rozi egy egész sereg kölyökkel nyomában, amint épp befordul a sarkon, hevesen gesztikulálva, kóbor, kiéhezett kutyák, virágágyásokban heverésző, vézna macskák. A függöny mögül nézegettem egy-egy fa mozgó lombjait vagy azt, ahogyan egy nőszirom in­dája épp csak észrevehetően megrezdül a szélben. Kü­lönbözőképpen fókuszáltam: előbb egy-egy ember ar­cára összpontosítottam nézésem, aztán a függöny szövetére, amely mögött egy-egy arcél olybá tűnt, mintha tökéletes rajz lenne milliméteres papíron.

Ezzel töltöttem az időt, amíg elegem nem lett belő­le. Nap mint nap, a függönyön túl, ugyanazok a panto­mimek, ismétlődő jelenetek. Aztán hátat fordítottam a kinti világnak, odaugrottam a telefonhoz, összevissza tárcsáztam, a vonal túlsó végén mindenféle hangok fo­gadtak, nyugtalanok, idegesek, és én visszafojtott lé­legzettel vártam, hogy letegyék a kagylót, miután kétségbeesetten és abszurd módon mondogatják: halló halló halló halló... Az egyik számot meg is jegyeztem, mert arról változatlanul ugyanazt a szitkozódást kap­tam válaszul, amely megfélemlített, de egyben élvezet­tel töltött el. Tárcsáztam a számot, és minden alkalommal egy pillanatra megbénított az a „Menj a francba!”, ahogyan hozzám vágta egy némber karcos hangja, megnyomva minden szót.