Nemrég az egyik legismertebb és (nem csak az ifjúság körében) nagyon népszerű amerikai író, Mark Twain nevéhez köthető, ilyenszerű újdonság híre járta be a sajtót. Tom Sawyer és Huckleberry Finn halhatatlan figurája megteremtőjének halálától száz esztendő telt el, és ez alkalomból vált ismertté végrendeletének egyik fontos részlete: eszerint az író több ezer oldalas önéletrajza csak egy évszázaddal elhunyta után jelentethető meg teljes terjedelmében (eddig csak néhány részlet kapott nyilvánosságot, az egész műnek pár „szelete”).
A közeljövőben várható tehát az igen alapos-részletes Twain-életrajz megjelentetése, azé a munkáé, amelyen szerzője több mint harminc évig dolgozott. A mű megtervezett „késlekedésére” az adott nyomós okot, hogy lapjain az író sokkal szókimondóbb, csípősebb, a magánéletét tekintve is, mint amilyennek ismerték – és nem akart emiatt éltében fölösleges konfliktusokat –, illetve olyan társadalmi-politikai és vallással kapcsolatos véleményeket is kifejt, amelyek a maga korában meglehetős feltűnést keltettek volna – ami ezek szerint szintén nem hiányzott Twain-nek.
Lássuk röviden, ki is volt a megítélését száz évvel halála után is radikálisan befolyásoló Mark Twain – akinek egyébként tavaly másik kerek évfordulója is volt, hiszen 175 éve született!

1835. november 30-án megszületett az Amerikai Egyesült Államokban, a Missouri államban lévő Florida városkában Samuel Langhorne Clemens, aki aztán Mark Twain néven vált világszerte ismert íróvá, újságíróvá, humoristává. Alkotása távlatokban mérve is meghatározó jelentőségű, olyannyira, hogy William Faulkner egyenesen „az amerikai irodalom atyjának” tekintette őt.
A későbbi író ötéves, amikor családja a Hannibal nevű városkába költözik, a Mississippi folyó mellé. Ez a tájegység szolgáltatta a keretet és a jellemeket az író későbbi, önéletrajzi ihletettségű műveihez.
Twain életének – már fiatalkorát tekintve is – jellegzetessége egyrészt az, hogy különböző munkákban próbálta ki magát, másrészt pedig, hogy gyakran változtatott helyet, a tapasztalatszerzés kedvéért, de a változó munkakörök miatt is. Tizenkét évesen nyomdászinasként dolgozott, hat évvel később már utazó tudósító, egyben vándor segédnyomdász, később elszegődött egy gőzhajóra a Mississippin, és megszerezte a kormányosi-révkalauzi képesítést. Az 1860-as évek elején előbb katonáskodásra adta a fejét, később pedig aranyásóként próbált szerencsét Nevadában (nem sok sikerrel). Aztán megállapodott, visszatért az újságíráshoz, és riporterként ekkor, 1862-63 táján kezdi használni a Mark Twain írói álnevet, amelynek jelentése: ’második vonás’ – a hajósnyelvben a biztonságos hajózáshoz szükséges, két ölnyi vízmélységet jelenti. Egyre több lap veszi át az írásait, miközben szerzőjük előadóként kezdi járni az országot, sőt, Európába és a Szentföldre is ellátogat, ebből az utazásából kitűnő útikönyvet ír.
Mark Twain, mint láthattuk az előbbiekből, korán kapcsolatba került az írással, legjelentősebb művei viszont csak az 1870-es, 1880-as években jelennek meg, így a gyermekkori élményein alapuló Tom Sawyer kalandjai (1876) című ifjúsági regény, majd az ikerkönyvnek tekinthető Huckleberry Finn kalandjai (1885). Ezek mindmáig kétségtelenül az amerikai irodalom legolvasottabb és legnagyobb hatású művei közé tartoznak, és más nyelvű olvasóközönségek által is nagyon ismertek és kedveltek.
Az 1882-ben kiadott, Koldus és királyfi című regényben megjelenik az író egy másik kedvenc témája, az európai középkor. A regény a Tudorok idejébe kalauzolja az olvasót, a romantikus történet szerint VI. Edward átmenetileg ruhát és sorsot cserél egy kis koldusfiúval, és megismeri a nyomort. 1889-ben megjelenik az Egy jenki Artúr király udvarában című szatírája, amelyben az Artúr király udvarába tévedő öntudatos jenki be akarja vezetni a 19. századi Amerika technikai és társadalmi vívmányait az udvar mindennapjaiba.
Mark Twain 1910. április 21-én hunyt el, szívroham következtében. Nemcsak ifjúsági és történelmi regényei, hanem más prózáiban, aforizmáiban és a vele kapcsolatos anekdotákban is szemléletesen megnyilvánuló, életbölcsességről árulkodó fanyar humora is a világirodalom jelentős alakjává teszik őt.

Az írónak alább egy rövidebb, stílusára, látásmódjára jellemző prózáját találjátok. Amint valószínűleg sejtitek, ismerve a szerző játékosságát: létezik e szövegnek párja is, A jó kisfiú története címmel. Arra biztatlak, keressétek meg a könyvtárban vagy az interneten, és olvassátok el azt is!

Volt egyszer egy rossz kisfiú, akit Jimnek hívtak – ámbár, ha megfigyeltétek, láthatjátok, hogy a rossz kisfiúkat csaknem mindig Jimnek hívják a vasárnapi iskolák tankönyveiben. Furcsa csakugyan, de való igaz: ezt a kisfiút Jimnek hívták.
Még csak beteg anyja se volt – beteg anyja, aki jámboran él, a tüdőbaj sorvasztja, és boldogan feküdne a sírba pihenni, ha nem szeretné olyan nagyon a fiát, és nem félne annyira, hogy a világ durván és hidegen bánik vele, ha ő már elment. A vasárnapi iskolák tankönyveiben többnyire Jimnek hívják a rossz kisfiúkat, beteg anyjuk van, aki imádkozni tanítja a fiát: „Én istenem, jó istenem, becsukódik már a szemem” stb., álomba énekli édes, szomorú hangján, elalvás előtt megcsókolja, és letérdel az ágya mellett és sírdogál. De ezzel a fickóval nem így állt a dolog. Jimnek hívták, és az anyjának nem volt semmi baja – sem tüdővésze, sem más hasonló betegsége. Inkább erőteljes volt, mint gyenge, és a jámborság se bántotta; sőt mi több, Jimért sem aggódott. „Nem lenne nagy kár érte, ha kitörné a nyakát”, szokta mondogatni. Mindannyiszor úgy pofozta álomba Jimet, és sohasem csókolta meg elalvás előtt, épp ellenkezőleg, nyakon verte, mikor már sikerült lefektetnie.
Egyszer ez a rossz kisfiú ellopta a kamrakulcsot, beszökött, torkoskodott a lekvárból, és aztán kátránnyal töltötte meg az üveget, hogy anyja ne vegye észre a hiányt; de egyszerre nem fogta el valami szörnyű érzés, mintha valaki nem mondta volna azt neki: „Való az, hogy ne fogadj szót az édesanyádnak? Nem vétkezel evvel? Hová kerülnek a rossz kisfiúk, akik fölfalják a kedves jó anyjuk lekvárját?”, és ő nem térdelt le ott magában, és nem ígérte meg, hogy soha többé nem lesz komisz, és nem állt fel könnyű, boldog szívvel, és nem ment az anyjához, és nem mondott el mindent, és nem kért bocsánatot, és anyja nem áldotta meg őt, és nem sírt a büszkeségtől, és szeme nem sugárzott hálaimát. Nem; így szokott lenni valamennyi rossz kisfiúval a könyvekben, de ezzel a Jimmel szerfölött különös módon másképp állt a dolog. Megette a lekvárt, és a maga bűnös, közönséges módján azt mondta, hogy klassz volt; belerakta a kátrányt, és azt mondta, hogy ez is klassz, és nevetett, és megjegyezte, hogy „a muter a feje tetejére fog állni, úgy drimbál”, ha felfedezi; és mikor az anyja felfedezte, a fiú mindent tagadott, és az anyja alaposan elverte, és bizony a fiú sírt, nem az anyja. Minden olyan furcsa volt Jim körül – valahogy minden másképp történt vele, mint a rossz Jimekkel a könyvben.
Egyszer felmászott almát lopni Makk gazda almafájára, és nem tört le az ág, és ő nem esett le, és nem törte ki a karját, és nem marták össze a gazda nagy kutyái, és nem sínylődött hetekig betegágyban, és nem bánta meg a vétkeit, és nem javult meg. Ó, nem; annyi almát lopott, amennyit akart, és épségben leereszkedett; a kutyát is készenlétben várta, s mikor az nekiugrott, hogy megtépje, téglával egykettőre fejbe verte. Igen furcsa volt – ilyesmi sohasem történt azokban a szelíd, márványos fedelű kis könyvekben, ahol a képeken frakkos, cilinderes férfiak parádéznak bokánál rövidre sikerült nadrágban, és nők, akik nem hordanak szoknyaabroncsot, és ruhájuk dereka a hónaljuk alá csúszott. Nem bizony, ilyesmi nem található egyetlen vasárnapi iskolás könyvében sem.
Jim egyszer ellopta a tanító tollkését, és amikor megijedt, hogy rájönnek és megbotozzák, belecsúsztatta George Wilson sapkájába – aki a szegény özvegy Wilsonné gyermeke volt, igazi jó erkölcsű fiú, a falu jó kisfiúja, mert mindig engedelmeskedett az édesanyjának, sohasem hazudott, szerette a leckét, és bolondult a vasárnapi iskoláért. És amikor a kés kiesett a sapkából, és szegény George lehajtotta a fejét, és elpirult, mintha bűnösnek érezné magát, és a megbántott tanító lopással vádolta, és éppen reszkető vállára akart verni a pálcával, hirtelen nem jelent meg közöttük egy fehér hajú, valószínűtlen békebíró, nem vett fel tekintélyes pózt, és nem mondta: „Ne bántsd ezt a becsületes fiút... ott áll a sunyító bűnös. Sétálgatás közben éppen az iskolaajtó előtt mentem el, engem bentről nem láthattak, de én láttam, mikor a lopást elkövették.” És akkor Jim nem szégyenült meg, és a tiszteletre méltó bíró nem tartott prédikációt a meghatott osztálynak, és nem fogta kézen George-ot, és nem mondta, hogy az ilyen fiú dicséretet érdemel, és nem hívta, hogy jöjjön vele haza, söpörje ki az irodát, és fűtsön, és legyen a kifutója, és vágjon fát, és tanuljon jogot, és segítsen a feleségének a házimunkákban, és az egész szabad idejében játsszék, és kap negyven centet egy hónapra, és boldog lehet. Nem; így történt volna a könyvekben, de nem így történt Jimmel. Egyetlen bajkeverő, vén gügye bíró sem ütötte bele az orrát, és így George-ot, a mintafiút megrakták, és ennek Jim örült, mert tudjátok, Jim utálta a jó erkölcsű fiúkat. Jim azt mondta, hogy „köp ezekre az anyámasszony katonáira”. Bizony, ilyen durva kifejezéseket használt ez a rossz, elvetemült fiú.

De a legkülönösebb dolog akkor esett meg Jimmel, mikor vasárnap csónakázni ment, és nem fulladt a vízbe, máskor meg elkapta kinn a vihar, mikor vasárnap halászott, és nem ütött bele a villám. Bizony, a mai naptól jövő karácsonyig böngészhettek folyton-folyvást, végigböngészhetitek az összes vasárnapi iskolás könyveket, mégse fogtok ehhez hasonlóval találkozni. Ó, nem; azt látjátok majd, hogy mindazok a rossz fiúk, akik vasárnap csónakázni mennek, kivétel nélkül vízbe fulladnak; és mindazokba a rossz fiúkba, akiket halászaton ér a vihar vasárnap, menthetetlenül beleüt a villám. A csónakok mindig felborulnak vasárnap a rossz fiúkkal, és mindig kitör a vihar, ha a rossz fiúk ünnepnap halásznak. Rejtélyes előttem, hogyan menekülhetett meg ez a Jim.
Ennek a Jimnek az életét varázslat védte; mást már elképzelni sem lehet. Semmi sem tehetett benne kárt. Még a cirkuszi elefántnak is adott egy pofa bagót, és az elefánt nem verte szét a fejét az ormányával. Borsosmenta-esszenciáért sündörgött a pohárszék körül, és nem ivott tévedésből aqua fortis-t. Ellopta az édesapja puskáját, és ünnepnap vadászni ment, és nem lőtte el három-négy ujját. Mikor dühös volt, öklével a kishúga halántékára vágott, és a kislány nem sorvadozott kínok között sok-sok nyári napon át, és nem halt meg édes, megbocsátó szavakkal az ajkán, amelyek megkettőzték bátyja megtört szívének gyötrelmeit. Nem; a kislány túlélte a dolgot.
Jim végül is elszökött a tengerre, és mikor visszajött, nem állt szomorúan és magányosan a világban, szerettei nem nyugodtak a csendes temetőben, és gyermekkorának repkényfalú háza nem roskadt össze és nem pusztult el. Á, dehogy, hazajött részegen, mint a csap, és sürgősen bevitték a dutyiba.
És felnőtt és megnősült, és nagy családja lett, és egyik éjszaka szétverte az egész család fejét baltával, és mindenféle csalással és gazemberséggel megvagyonosodott; és ma ő a legpokolibb, legkomiszabb csirkefogó a szülőfalujában, köztiszteletnek örvend, és tagja a törvényhozó testületnek.
Amint láthatjátok, a vasárnapi iskolák könyveiben nincs egyetlen olyan rossz Jim sem, akinek ilyen bolond szerencséje lett volna, mint ennek a Jimnek a varázslat védte életével. (Szász Imre fordítása)

Megjelent a Cimbora 2011/2-es számában