Az irodalomtörténet úgy tartja, hogy Karácsony Benő nevét 1920-ban közölt, Dinnyebefőtt című novellája tette igazán ismertté. Ez az írása több szem-pontból is fontos. Egyrészt azért, mert a szerző jellegzetes írásmódjának szinte minden eszközét megmutatja, másrészt azért, mert Karácsony mesterien alkalmaz a szövegben két alapvető humorforrást, a helyzet- és a karakterkomikumot, azaz nevetésre ingerlő embertípust helyez vicces szituációba. A novellát érdemes egészében elolvasni, mi most csupán felvázoljuk a lényegét, és közlünk belőle egy jellegzetes részletet. Középpontjában Mihalkáné áll, egy minden lében kanál, kétszínű asszonyság, aki saját önbizalomhiányát azzal egyensúlyozza ki, hogy mindenkit rosszmájúan kritizál, harsányan lefitymál, egyszóval más szemében észreveszi a szálkát, sajátjában a gerendát nem. Egy napon látogatóba megy egy jegyespárhoz, csak azért, hogy megnézze magának a „heptikás” vőlegényt és a „ványadt penészvirág” menyasszonyt. (A vőlegény a novella elbeszélője.) Odaérkezve elárasztja a fiatalokat megtévesztő mosolyú nyájasságával, amelyből az derül ki: ő mindig mindent jól, mindenki más mindent rosszul csinál. Ám egyszer csak dinnye-befőttet hoz be a háziasszony ... és Mihalkáné számára ezzel makacs ellenfél érkezik. Semmiképpen nem sikerül ugyanis feldarabolnia a szeletet, sem a kanál élével, sem késsel, a fránya dinnye folyton megszökik előle, és az idő teltével egyre kétségbeejtőbb Mihalkáné számára ez a vak küzdelem. A következő részlet éppen azt érzékelteti nagyon szemléletesen, hogy mennyire kibillentheti az embert szokásos stílusából egy egyszerű probléma, és mennyire megingathatja benne korábbi előítéleteit a többiekkel kapcsolatban. Hiszen a novella végére Mihalkáné hálás lesz a korábban általa „lebőgött” vőlegénynek, és csupa túlzásba vitt jót fog mondani róla városszerte.

Kínos mézédes mosolygás veszi hatalmába az arcát, az orrán a púdert apró, gombostűfejnyi izzadság-cseppek kezdik ki. Sivár közérzet rí le az arcáról, elkezd csuklani, lelki egyensúlya felbillen. Kétségbeesetten megragadja a kést, most már nem stilizálja tovább a mozdulatokat, nyílt sisakrostéllyal ráront a dinnyére, de nem úgy, ahogy az előbb elgondolta, ha-nem megint csak abba a kis vályúba illeszti a pengét, amit a haditervet megelőző időben nyomkodott a dinnye középső és legvastagabb részébe. Észreveszi ugyan, hogy nem jó helyen keresgéli a megoldást, de már nincs idő újabb kísérletekre, végezni kell, ha törik, ha szakad. Az ajkát a foga közé kapja, és erőteljes nyomást gyakorol. Semmi. Újabb nyomás. A tányér enged, és mielőtt arra szánja magát, hogy megreped-jen, figyelmeztetőül nagyot billen.
– Kemény – nyögi ki Mihalkáné sárga és kétségbeesett mosollyal.
– Rosszak ezek a befőttkések – szólok udvarias rosszallással. – Úgy vágnak, mint a bot.
Mihalkánénak megenyhül az arca, és verejtékcseppjei mögül hálásan mosolyog rám. És görcsösen, sietve belekapaszkodik a feléje dobott mentőövbe. Hogy tudniillik neki is vannak ilyen kései, de nem használja őket. Őszintén szólva az ilyen csak cifraság. A menyasszonyom pedig, aki közben kisiet, egy masszív késsel tér vissza, és nyújtja neki. Az egyensúlya némileg helyreáll, érdeklődéssel szemlélgeti a kést, és a dinnye iránt bizonyos taktikai okokból feltűnő közömbösséggel viseltetik.
– Tizenkét személyes a készlet? – kérdi szeretetreméltóan.
E pillanatban újabb látogatók érkeznek. Kölcsönös üdvözlések, széktologatás. Mihalkáné a zavart fel-használva a kést hirtelen marokra fogja, előredűl, hogy a testsúlyából is kölcsönvegyen néhány kilo-grammot az elszánt lökéshez, és szikrázó dühvel, fanatikus győzni akarással ráveti magát a dinnyére. A ravasz kés hirtelen oldalt fordul, és lapjával ráfekszik a dinnye hátára. A dinnye a túlerő hatása alatt a centrifugális mozgás alapszabályainak engedve, a dinnye-befőttek szokásos kezdő sebességével kilövell a tányérból, és gyönyörű ívben az abroszra zuhan.
Mihalkáné dermedten követi a szemével. A könnyű selyem mohón issza a dinnye barnás levét. Látom a szemén, az arca sárgára sápadó szeplőin, hogy ha a dinnye történetesen a székre pottyant volna, ő egy pillanatig sem habozott volna, hogy ráüljön és eltakarja a világ kárörvendő pillantása elől. Az asztalra, fájdalom, nem ülhet, pedig egy röpke pillanatra, ahogy kereste gondolatban a vészkijáratot a végzetes helyzetből, ez is megfordult a fejében. Hát csak ül gyászos vigyorral, görcsösre szorított markában a kés, és nézi feneketlen gyűlölettel galád ellenfelét, a dinnyét, amely lőtávolon kívül most lovagiatlan kajánsággal röhög feléje az abrosz közepéről. Az újonnan érkezettek pedig az asztalhoz közelednek. Bemutatom őket, Mihalkáné, kezében az égnek meredő késsel, tehetetlenül vigyorog, nem tud szólni, a torkán a rémület könyörtelen hangfogója, biccenteni is elfelejt, csak ül sárgán és elmeredve. A vendégek helyet foglalnak, a tekintetük az abrosz közepén sötétlő foltra esik, előrehajolnak, szemügyre veszik az érthetetlen, nedves tárgyat, aztán meghökkenve pislognak Mihalkánéra... Csend.
– Kimászott? – kérdezi valaki részvéttel. A csendből halk vihogás feslik ki. Mihalkáné elkékül, érzi, hogy ez sorsdöntő pillanat számára. A szemében könnyek csillognak. – Nem baj – mosolyog az anyósom fanyarul a vadonatúj és vadonatpecsétes abroszt nézegetve. – Tessék talán a kezével, nagyságos asszony – javasolom én angyali szelídséggel –, hiszen úgy egészen modern. Hirtelen rámpillant. A szemében a reménység csipkebokra ég, szeretné komolyan venni az indítványt, valami újabb szóra vagy biztatásra vár. És hogy a biztatás nem ismétlődik meg, sötét kétségbeesés vesz rajta erőt.
– Kemény volt – nyögi ki védekezve, és kérlelően emeli rám a tekintetét. – Pudvás volt – jelentem ki meggyőzően. – Nagyságos asszonyom éppen a fás részét kapta. – És teszek egy másik szeletet a tányérjára, egyet pedig a kezembe veszek, és úgy csupaszon, a segédeszközök mellőzésével rágni kezdem. (...) Mihalkáné rám mosolyog, az ujjain csurog lefelé a vastag lé, kivesz a tálból még egy szeletet, fölényesen beleharap, konstatálja bennem az intelligenciát, tanácsokat ad az anyósomnak az abrosz kitakarítására vonatkozólag, dicséri a dinnyét, igen sikerültnek találja, az aromája kitűnő, és hogy sok jót hallott már rólam. De ezt már csak nekem mondja, csak velem társalog, mert mással már nem tart fenn ebben a társaságban bizalmas kontaktust. Még ül tíz percig, szeretné, ha még jelenlétében felejtődne el az egész zavaros dinnyeügy, nehogy a távozása után visszatérjenek rá és a háta mögött megszapulják. A hírnevemre az eset igen jó hatással van, mikor távozik, kikísérem. Az előszobában nyújtja a kezét, egy kicsit ragadnak az ujjai, zavartan pislog rám, úgy rémlik, kezet akar nekem csókolni. (...)

Megjelent a Cimbora 2008/8-as számában