Valóban, az talán minden további nélkül elmondható, hogy azért mindenki számára – még ha nem is volt oda különösebben soha az iskoláért – akadt olyan tantárgy, amelyik megérintette vagy megfogta érdeklődését, kíváncsiságát, valamilyen okból érdekesebbnek tűnt számára, mint a többi, azon a tanórán érezte magát a legjobban stb. Természetesen az írók, költők is ilyen diákok voltak, mindegyikük a maga rokonszenvével vagy tartózkodásával, fogékonyságával vagy ellenkezésével bizonyos tantárgyakat, tananyagokat illetően. És ezt általában mindegyikük megírja később, akár önálló témaként, akár belefonva erre vonatkozó emlékeit valamilyen más tárgyú alkotása szószövetébe.
Érthető módon nem vállalkoztunk arra, hogy egy helyre gyűjtsük itt akár csak a magyar irodalomból a kedvenc tantárgyakra utaló írói-költői megnyilvánulásokat. Néhány részletet választottunk csupán, olyanokat, amelyek jelzik, miképpen működik szépirodalmi alkotásokban annak felidézése, hogy ki mit tanult előszeretettel az iskolában, és annak milyen hasznát vette később. És az is érthető, hogy ennek kapcsán olyasmi is szóba kerül, mint egy szokatlanabb otthoni fizikaóra, egy életmentő rajzolás a vadonban vagy akár egy nehezen elkészülő házi dolgozat.

Karinthy Frigyes Tanár úr kérem című könyvének egyik darabjában (Kísérletezem) arról a borzongással vegyes döbbenetről ír, amellyel a fizikaórán végzett kísérletek töltötték el a diákokat – olyannyira, hogy azokat otthon is muszáj volt folytatni:

„Hazamenet hatér veszek egy mágnesvasat. Ámulatos dolgokat tud a mágnesvas, de nem vagyok megelégedve az eredménnyel. Már útközben elhatároztam, hogy otthon a patkó alakú vasat kiegyenesítem, a közepébe lukat fúrok a... a... mondjuk, az apám hegyes papírvágójával (esetleg ollóval), és iránytűt csinálok belőle, de Boussole-formában, hogy az irányt abban az esetben is mutassa, ha egészen ferdén lefelé áll, mert hiszen esetleg nagy földrengés is lehet, a ház oldalt billen, mint egy hajó – és én mégis tudom majd az irányt; milyen jó lesz! Lelkesen elvégzem magamban, hogy sohasem járok iránytű nélkül ezentúl.
Csupa izgalmas terv vagyok, mire hazaérek. (...) Fésűt dörgölök és papírszeletkéket csipegetek fel a fésűvel. A húgom azonban felbosszant, és azt állítja, hogy a papírszeletkék csak azért ragadnak a fésűhöz, mert a fésű piszkos. (...) Ellenben ki fogom szivattyúzni a vizet a vizeskannából, ki én, és bebizonyítom, be én, a légnyomást. A légszivattyút azonnal megtervezem papíron, fantasztikus utópiák ragadnak magukkal. Az egész szobából kiszivattyúzom a levegőt, ki én, úgyhogy a tárgyak elvesztik szabadesésüket.
Marinak, a mindenesnek, az a nézete, hogy én egy pofont fogok a papától kiszivattyúzni, ha azonnal nem veszem ki a mozsárból az ecetet és a széndarabokat, amiket beleraktam. A természettudományokat kezdik görbe szemmel nézni – de hát nem lehet forradalmat csinálni anélkül, hogy föl ne forgassuk a fennálló világrendet. (...)”

Azt, hogy a tudás, az ismeretek (főleg, ha az ember szívesen sajátította el azokat) nagyon hasznosak lehetnek számos élethelyzetben, csak megerősíti Karl May híres indiánregényének, a Winnetou-nak egyik jelenete: Old Shatterhand ügyes lélektani leleménnyel fordít a maga javára egy olyan szituációt, amelyben a törzsfőnökök ellenséges magatartásával szembesül:

„Egyszerre látom, hogy To-kej-csun siet felém. Karabélyomhoz kaptam, de ő már messziről csillapítóan intett, jelezve, hogy nincsenek ellenséges szándékai. Bevártam, míg oda nem ért hozzám.
– Hová megy fehér testvérem? – kérdezte. – A tanácskozótéren a törzsfőnökök várják! (...)
Három törzsfőnök már ott ült a tér közepén, és To-kej-csun közöttük telepedett le. Nemsokára több öreg harcos lépett elő, és félkörben helyet foglalt a földön. Fiatalabbak is csatlakoztak hozzájuk, bizonyára a tekintélyesebbek. Nem sokat tétováztam, minden teketória nélkül leültem a törzsfőnökök mellé, s intettem Bobnak, hogy foglaljon helyet a hátam mögött. (...)
To-kej-csun merően a szemembe nézett, aztán meggyújtotta kalumetjét, nagy füstfelhőt fújt belőle, aztán továbbadta. A kalumet kézről kézre járt, de engem nem kínáltak meg vele.
Amikor a pipa visszajutott a nagy főnök kezébe, újra a szemembe nézett, és így szólt:
– Sok-sok nyár múlt el, amióta az indiánok és a sápadtarcúak külön-külön éltek, távol egymástól, a Nagy Víz két oldalán. A mi törzseink boldogan éltek falvaikban – övék volt az erdő és a préri, a napfény és az eső, a nappal és az éjszaka. Annyi bölény volt, mint égen a csillag, és a vadászok mindig gazdag zsákmánnyal tértek haza. A musztángok nagy csapatokban vágtattak, és minden komancs harcosnak annyi lova volt, amennyit csak akart. Aztán jöttek a sápadtarcúak, kiknek bőre fehér, mint a hó, de szívük fekete, mint a korom. Eleinte kevesen jöttek, és az indiánok befogadták őket wigwamjaikba. Vendégszeretetünket kedves szavakkal és kis ajándékokkal viszonozták. De hoztak mást is – tüzes vizet és tűzokádó fegyvereket –, árulást, betegséget és halált. Egyre többen jöttek át a Nagy Vízen, nyelvük hamis volt, és szívük álnok. Hittünk nekik, de megcsaltak. Elűztek őseink földjéről, felgyújtották wigwamjainkat, és viszálykodást szítottak az indián törzsek között!
A főnök beszédét a helyeslés kiáltásai szakították félbe. Megvárta, míg újra lecsendesülnek, aztán így folytatta:
– A sápadtarcúak egyike most eljött a komancsok falujába. Barátságot színlel, de nem látunk a szívébe. Az öregek tanácsa mégis elhatározta, hogy meghallgatja, aztán igazságosan ítél fölötte. Megengedem a sápadtarcúnak, hogy beszéljen.
Felelni akartam, ám most a három másik törzsfőnök emelkedett szólásra, egyik a másik után, s ők is felpanaszolták az indiánok sérelmeit. Teljesen igazat adtam nekik, de annyiszor ismételgették ugyanazt, hogy unalmas volt hallgatni. Elővettem kis vázlatkönyvemet, és rajzolgatni kezdtem. Diákkoromban a rajz kedvenc tantárgyam közé tartozott, és ha nem is voltam művész, ezen a téren meglehetős ügyességre tettem szert. Lerajzoltam mind a négy főnököt, a háttérben a harcosokkal és a sátrakkal.
Amikor az utolsó beszéd és az utána következő tetszésmoraj is elhangzott, To-kej-csun megkérdezte tőlem:
– Mit csinál a fehér ember, mialatt a komancs főnökök beszélnek?
Kitéptem vázlatkönyvemből a lapot, és átnyújtottam neki.
– Uff! – kiáltott fel, amint a rajzra pillantott.
– Uff! Uff! Uff! – hangzott még háromszor, amint a másik főnök is megnézte a rajzot.
– Ez nagy varázslat! – mondta To-kej-csun. – A sápadtarcú a komancsok lelkét varázsolta erre a vékony fehér bőrre. Ez itt To-kej-csun, itt ül a három törzsfőnök, itt állnak a sátrak és a harcosok. Mit akar a fehér ember ezzel csinálni?
Tulajdonképpen semmi szándékom sem volt vele, de megdöbbenését látva eszembe jutott, hogy talán hasznomra fordíthatom. Elvettem tőle a papírlapot, galacsinná gyúrtam, és golyó helyett puskámba helyeztem.
– Lelketek most itt van a puskám csövében – mondtam. – Ha kilövöm a levegőbe, foszlányait elviszi a szél. Lelketek akkor sohasem jut el az örök vadászmezőkre!
Mindig tudtam, hogy sok nép nagy jelentőséget tulajdonít a képmásnak és azonosítja a személlyel, akit ábrázol. De hogy rajzomnak és szavaimnak ilyen óriási hatása lesz, igazán nem képzeltem volna. A négy főnök rémülten felugrott helyéről, és a harcosok arcán iszonyat tükröződött. Siettem aggodalmukat eloszlatni.
– Testvéreim üljenek le nyugodtan, és szívják el velem a békepipát! Akkor visszaadom a lelküket, és nem lesz semmi baj!”

„Hát még mikor a rettenetes tetrakontaoktaéder jött! A negyvennyolc lapú, a hetvenélű, a huszonhat sarkú állat. A gyémánt kristályalakja! Ezzel a barommal nem boldogultam sehogy se. Összenyirbáltam a test vázának egy fél mázsa kéregpapírt (most nem futná az árát egyhavi fizetésem), egy rizsma kékpapírt borítólapnak, kétannyi sárgát az éleknek – csak nem akart az szerves egésszé kövülni. Se ételem, se italom egy hétig; egyik éjszakám álmatlanabb, mint a másik; ha elaludtam, százmillió tetrakontaoktaéder százbillió csúcsa szurkált föl álmomból; sápadtan bolyongtam, mint a hazajáró lélek, s azt hiszem, fekete hajamban akkor jelentek meg az első ősz szálak. Hiába, a negyvennyolc lap csak nem gömbölyödött eggyé.
Mikor aztán semmi se segített, a legősibb metódushoz folyamodtam: a zálogos tehénéhez. Édesapám erre csakugyan tudomást vett rólam, és a nyakam közé szedett egy frissen hasított szíjjal (bárányéból hasította, nem az én bőrömből), hogy legyen miért sírnom. Azután kérdezte meg: mi lelt?
– A tetrakontaoktaéder... – bömböltem keservesen.
Apám megint a kezébe vette a szíjat, mert nem szerette, ha csúnyákat mondanak. Sietve siettem a magyarázattal:
– Apám, nem tudom megcsinálni a negyvennyolcast...
Apámnak erre fölragyogott a mély árnyba bújt szeme. Micsoda? Negyvennyolcas? Az már beszéd! Az aztán iskola, ahol ilyent tanítanak! S fölugrott verpánk mellől, kapta a görbe szabókést, fogta a kéregpapírt, s egy kis félóra múlva olyan tetrakontaoktaédert kanyarított, hogy azt a Kohinoor is megkívánhatta magának.”
Az apa készítette mértani testnek az egész iskola csodájára járt – azt pedig csak a tanév vége felé fedezte fel a diák elbeszélő, hogy a csodaidomnak ... negyvenkilenc lapja van!

Kosztolányi Dezső az alkotás nyújtotta lehetőségekről és az idevágó „hazugságról” ír, amelyek akkor is érvényesek, ha csupán egy kötelezően megírandó témáról van szó. Házi dolgozat című prózája szól erről:

„Pali tizenkét éves, harmadik gimnazista. Náluk vacsorázom. Vacsora után, mikor a vendégek a társalgóban poharaznak és füstölnek, tizenegy felé fényt látok a diákszobában. Bekémlelek az üvegajtón.
A kisdiák ott gubbaszt a zöld viaszkosvászonnal vont asztalnál, kezében toll, előtte papír. Homlokát ráncolja, sóhajtozik. Rágja a tollszárát, bele-belemártja a tintába. De nem ír.
Így múlik öt perc. Akkor nyitok be.
– Kezét csókolom.
– Szervusz. Mi az, te még nem alszol?
– Házi dolgozatot kell írnom, holnapra.
– Miről?
– Édesapámról.
– Ajha – mondom. – Az édesapádról?
– Arról – szól, s elém tolja a füzetét. Cím: Édesapám.
Az édesapa szerkezete a következő: a) bevezetés: leírása, b) tárgyalás: jelleme, szokásai, c) befejezés: mivel tartozunk édesapánknak? (...)
– Mit írtál eddig? – vallatom. – Mutasd.
– Ez csak a piszkozat – mentekezik. (...)
A papírlapot némán visszaadtam.
– Na folytasd – biztatom. – Érted, hogy miről van szó. Édesapát mindenekelőtt három részre kell osztanunk.
Várok türelmesen.
Ismerem őt: értelmes fiú, kitűnő tanuló, korát meghaladó tudással, látókörrel.
Megint csak bámul maga elé, ráncolja homlokát, sóhajtozik.
– Nem jut eszembe semmi – sopánkodik.
Csóválom a fejem.
– Szereted az édesapád?
– Hogyne – szól, s elmosolyodik.
– Vagy nem szereted?
– Dehogynem – szól, s újra elmosolyodik.
Most részvétet érzek iránta, de egy kis kajánságot is, s kegyetlenül, gonoszul élvezem vergődését, nyilván gyermekkori tusáimra emlékezve, melyeken már többé-kevésbé túlvagyok. Hallgatok. (...)
Pali közben megivott egy pohár vizet, tüszkölt, köhögött, ismét leírta: édesapám, és ismét áthúzta. Egy új papírlapot vett elő, mely irdatlan fehérségével vádlóan mered rá. Álmosan pislog. A szánalom fog el.
– Így sohase készülünk el – nógatom. – Kezdjünk hozzá, fiam. Milyen az édesapád? Írjuk le.
Diktálok, eleinte elfogódottan, nagyon lassan:
– Édesapám negyven esztendős. Magas, izmos, férfias. Fekete haja a halántékán már deresedik, homlokát az évek redőkkel vésték tele...
Pali gyorsan, hibátlanul ír. Minden mondat után rám tekint, lesve megváltó szavaimat. Én is belemelegszem, bátorságra kapok, már gondolkozás nélkül, pimasz szemtelenséggel diktálok:
– Arca jóságos. Mi is a második rész? Ja, a jelleme: Mondjuk egyszerűen, hogy: jellemes. Mindig egyenes, határozott. A szigort bölcsen egyesíti a jósággal. Ha elfárad az élet harcában, esténként családja körében találja meg a vigasztalást, s akkor a lámpa fénykörében felderül...
A befejezést már rábízom. Itt a szókratészi módszerrel élek.
– Remélem – mondom –, tudod, mivel tartozol édesapádnak?
– Hálával – válaszolt Pali gépiesen.
– Úgy van – bólintok –, hálával azért a sok szeretetért, azért a sok áldozatért, azért a végtelen sok...
Éjfél van, mire befejezzük.
Akkor visszamegyek a társalgóba, barátaimhoz.
– Hát te hol voltál? – kérdezi Pali apja.
– A fiadnál.
– Mit csináltál?
– Neveltem őt – feleltem. – Az életre neveltem. Megtanítottam hazudni.”

Szívesen várjuk leveleiteket kedvenc tantárgyatokról és arról, ami ehhez a témához kapcsolódik!

Megjelent a Cimbora 2010/76-os számában