Úgy utazunk ezek olvastán időben és térben, hogy akaratlanul is összehasonlítjuk ezeket a szövegeket korunk és életünk tapasztalataival. Ezzel valamilyen módon – beleérzésünk vonalán mindenképp – interaktívvá is válik a naplók olvasása, ami újból csak vonzerejüket fokozza.
A naplók között természetesen vannak olyanok is, amelyeket diákok írnak. A magyar irodalomban is találunk diáknaplókat, ezek közül most eggyel ismerkedhettek meg.
A legtöbbek által az Egri csillagok szerzőjeként ismert, 1863-ban született, 1922-ben, kilencven éve elhunyt író, Gárdonyi Géza alkotásai között leltünk rá a Világtalan Miska. Egy tanuló naplója című hosszabb írásra. Egy diák gondolatait sorjázza, akinek számára vannak szerencsés és szerencsétlen, jó és rossz, illetve közönséges, vegyes, izgalmas, különös és még sokféle napok – élménybeszámolói pedig ehhez igazodnak.
Iskolakezdés küszöbén ebből kínálunk ízelítőt az alábbiakban.

Szerencsés nap. Ma töltöttem be a tizenkettedik évemet, és jó atyám adott egy új veretű ötkoronást. És azt mondta végül:
– E szent napon köss egy nagy és bölcs fogadást, rád bízom, mit. És az a fogadásod folyton a szemed előtt ragyogjon életednek további útjain.
Az ötkoronáson vettem: tízen töltött bonbont, tízen berlini kéket, húszon karmint, és egy japáni skatulyát, kulcsosat. Elzárom a naplómat a lányok orra elől.
És sokat gondolkodtam, hogy mi legyen az a nagy és bölcs fogadás, hogy azért nehéz se legyen, és mégis előttem ragyogjon életemnek további útjain.
Végre is azt a fogadást kötöttem, hogy én nem fogok megházasodni sohase.

Szerencsétlen nap.
A latinból elégtelenre feleltem, és hiába mondtam, hogy tegnap a születésem napja volt, a tanárnak az semmi!
És volt még tizenkét fillérem, és hazajövet mazsolát vettem vigasztalásul. És Emma rögtön, amint beléptem, aszongya:
– Mi történt veled?
Meg Etel is:
– Mi történt veled?
– Semmi.
– Sírtál! Látom a szemedrül! – mondja Emma. – Megint beszekundáztál.
Még Jolán is.
– Hallgassatok – mondom –, mert úgy összekuszálom a frizurátokat!...
És el is árultak volna, de szerencsére jött Iza néni a Mártával, és Mártának új ruhája volt, csipkerózsa színű, és attól megfeledkeztek rólam.
Szerencse, hogy itt volt ebéden is Iza néni a Mártával. Így az árulkodás elmaradt. És káposzta volt, és jó anyám még többet mert a tányéromra, mint szokott. És jó atyám rám dörmögött:
– Micsoda finnyálkodás ez! Meg fogod enni!
És megettem.
És Etel gonosz örvendezéssel pislogott rám. És Emma is, Jolán is. Szép testvérek! De még a kuzenem is. Szép kuzenek!
És jó atyámon is láttam, hogy megsajnált a gyötrődésemben, jóakaratúlag szólt a káposzta után:
– Ernő tegnap töltötte be a tizenkettediket.
És Iza néni is megköszöntött. Márta is. És Márta is megcsókolt. Ha nem az asztalnál történik, biztos, hogy beleharapott volna a fülembe.
És azt mondja jó atyám:
– A fogadás?
– Megtörtént – feleltem.
– No, és mit fogadtál?
Haboztam, de aztán elszántan vágtam ki:
– Azt, hogy én nem fogok megházasodni.
És még kinevettek.
Csak jó atyám helyeselte, és ez nekem elégtétel volt. Aztán Iza néném faggatott, hogy:
– Miért?
– Azért – feleltem –, mert én ismerem a nőket.
És megvetően pillantottam a lányokra.

(…)

Rossz nap.
Ma már Jolán kért, hogy csináljam meg a számtanját. És jó anyám is rám parancsolt. És igen bosszús voltam, mert ők csak bábuznak, és én meg dolgozzak. Hát megcsináltam, de csak azért is hibásan.
Emma még mindig bibliai ábrázattal néz rám, és Etel se szólt hozzám egy szót se.
Csak annyit mondott, hogy azt mondja:
– Vége a testvériségnek!
– Béke hamvaira! – feleltem egykedvűen.
Legalább nem alkalmatlankodnak a szobámban. (…)

Vegyes nap.
Emma ma se szólt hozzám, és biztos, hogy örökre haragban maradtunk volna.
De más történt.
Ugyanis egy dongót hajtottam a porolópálcával a szobában, és a dongó a mályvavirágos, porcelán lámpaernyőre szállt, és csak gyöngéden ütöttem rá, mégis az ernyő meghasadt.
És Emma látta, és örömtől ragyogott a szeme.
Könyörögtem neki, hogy ne áruljon el, és mindent megígértem neki, de ő azt mondta, lehetetlen megbocsátania.
De aztán bizonyára meggondolta az ügyet.
És este, ahogy jó anyám meglátta az ernyőt, haragosan kérdezte:
– Ki törte el?
És Emma nyugodtan felelte:
– Én törtem el, anyácskám, véletlenül.
No hát, hogy ezek a lányok... született mesterei a hazugságnak.

(…)

Nagy nap!
Semmiből se buktam, csak az elégségesekért szidtak meg itthon, és példaképül állították elém a lányokat.
És én elkeseredtem, és azt mondtam, mikor jó atyám otthagyta az asztalt, hogy minden lányiskolára rá lehet tenni címerül egy szakajtót, és hogy Emma is két bével írja azt, hogy egyéb.
Ma vettem hat festéket és kagylót. És Emma ma délután kapta az első hosszú ruhát.
Büszke benne és csúf.

Jó nap.
Összeszedtem minden bátorságomat, és némi vigyázatokkal bementem. Potykássy úr igen szívesen kezet szorított, és Ernő öcsémnek nevezett. Eleinte csak szemmel tartottam az ajtót a hátam mögött, de aztán láttam, hogy egy jámbor és ostoba emberrel van dolgom. Csak a katonaruha félelmes rajta. Voltaképp birtokos ő, és jogot is végzett állítólag, de bizonyára csak kegyelemből eregették át az osztályokon.
No, kitűnően mulattam rajta! Csak elnéztem, hogyan meregeti a szemét Emmára!
– Emmácska angyali lélek! – mondotta.
Ránéztem Emmára, hát olyan szenteskedve ült ott, hogy alig bírtam nyeldesni a nevetést.

Vidám nap.
Emma minden öt percben a tükörbe néz, és igen bosszús rám.
És délben is, hogy atyám kérdezte, hogy ki sütötte a túrós lepényt, hamarosan rámondtam:
– Az angyal.
És mink hárman nevettük, és jó atyám megszidott bennünket.
És én délután csak azért is így mondogattam:
– Harcsássi és kecsegéssi Potykássi Mihály.
És Emma majd megpukkadt.

(…)

Közönséges nap.
Mától kezdve V. M. a naplómban azt jelenti, hogy Világtalan Miska, vagyis Vak Mihály.
No hát, ez az Emma hogy rászedi azt az embert!...
Hogy tudja játszani a komolyat, az okosat, az igaznyelvűt, az angyalt!...

Pompás nap.
Színházban voltunk, V M. hozott a szünetben egy nagy tasak kuglert.
És nekem igen tetszett a csupa gyémánt, gyönyörű királykisasszony.
És igen elcsodálkoztam, hogy azt mondták, hogy az csak üveg-gyémánt, és hogy a királykisasszony a szomszéd házmesternek a leánya. Csak ki van festve.

(…)

Izgalmas nap.
Ebéden nálunk volt V M. meg az atyja. És V. M. megkérte Emmát, hogy feleségül veszi. És jó szülőim csak néhány nap múlva válaszolnak.
És én azt gondoltam, hogy ez képtelenség, de csak elhűlt a vérem, mikor este hallom, hogy bele fognak egyezni.
Ebből valami nem jó lesz!

(…)

Veni sancte.
A mise alatt azon gondolkodtam, hogy felvilágosítom V M. bácsit, mert ha elveszi, másnap visszaküldi, mint jó anyám szokta a mészárosnak a rossz csontot.
És mondtam is Etelnek, hogy gyere, mondok valami igen bizalmasat, de esküdj meg. Megesküdött, aztán mondtam neki, hogy meglásd, ebből szerencsétlenség lesz! Mert darabig lehet színlelni mindent, de ha megösmeri Emmát, hogy micsoda álnok rosszcsont, baj lesz.
Etel is gondba esett, és elárult jó anyámnak, és jó anyám engem szamárnak nevezett.

(…)

Igen rossz nap.
Ma ott ültem darabig a szalonban, és hallottam, hogy Emma Misinek nevezi Miska bácsit, sőt egyszer Misicának is!
Csak elhűltem erre a vakmerő szemtelenségre, és este megint összevesztünk, mert én mondtam, hogy mersz te egy szakállas embert per Misi, Misica szólítani?!
És ő engem összecsacsizott, és én vissza, és jó anyám is ahelyett, hogy őt szidta volna meg, engem butázott össze, hogy mit avatkozok a dolgukba?!

(…)

Igen izgalmas nap.
Az esküvő. Rajtam fekete új ruha. Összesen nyolcan. És Mártát nekem osztották.
Eleinte bosszús voltam érte, de ő virágot tűzött nekem a keblemre, és hízelgett, és mentünk karonfogva.
És én templomig nem fogtam fel komolyan az ügyet, csak akkor estem gondba, mikor az a jó balek áhítatos megindulással esküdte: – Soha őt el nem hagyom...
Hogy esküdhetik egy meglett ember ilyen meggondolatlanul! Hiszen nem ismeri Emmát.
Mi lesz, ha rájózanodik, hogy a csupa gyémánt királykisasszony voltaképp csak köznapi leány!
A nap legszebb része az uzsonna volt az esküvő után, és Mártának adták a tortának az egyik cukorrózsáját, ő meg titkon nekem csúsztatta. Ezért megbocsáttatnak az ő bűnei.
És aztán Emma elbúcsúzott V. M.-mel, mert Bécsbe utaznak, és onnan Velencébe, és Emma onnan már nem hozzánk tér vissza. És igen sírt. És jó anyám is. És mindenki.
Még én is!
De hát aztán arra gondoltam, hogy fölösleges vízpazarlás, iszen Emmát úgyse bírják ki sokáig.
(…)

(Forrás: Szüleim gyémántja voltam – Magyar Elektronikus Könyvtár)

Megjelent a Cimbora 2012/6-os számában