Volt egyszer... a Nyugat

A 19. és 20. század fordulóján a magyar irodalmá­rok felismerték: bizonyos dolgokat tisztázniuk kell önmagukban, egymás között és közönségük előtt is. Még eleven volt a vonzódó tisztelet Arany János és Petőfi Sándor munkái iránt, de ez nagyrészt műveik, stílusuk tolakodó, harsány utánzását jelentette a félre­ismert, eltorzított népiesség jegyében – miközben egyre inkább helyet kért magának az új, az a friss szel­lemi áramlat, amelynek legfőbb képviselője a múlt század elején Ady Endre – elég ha „programjára”, a Góg és Magóg fia vagyok én ... kezdetű versre gon­dolunk.

Ady újszerűsége nem csak akkoriban szokatlan stí­lusát és mondanivalóját jelentette: volt valami a leve­gőben, ami követelte az Európa-szerte kibontakozó friss kulturális áramlatokra való ráhangolódást. Ilyen körülmények közt alakult ki az a kis csapat, amely – elsősorban Ady alkotásainak szellemében – létrehozta az elnevezésében is a haladó, fejlett Európa felé irá­nyuló folyóiratot, a Nyugat ot, melynek legnagyobb ér­deme, hogy a magyar irodalmat és kultúrát a modern­séggel kapcsolta össze, az irodalom szabadságát és függetlenségét hirdetve. Történetének bőséges szak­irodalma van, amelyet nehéz lenne összefoglalni itt, ám néhány fontos dolgot megemlítünk ebből.

A Nyugat elindítói közt találunk tekintélyes, minden energiáját munkájának szentelő szerkesztőt (Osvát Ernő), közírót, akinek sokan és feszülten figyeltek sza­vára (Ignotus), széles körben elismert kritikust (Schöpflin Aladár) és köztiszteletben álló, idősebb írót (Ambrus Zoltán). Mellettük művelt, az ügyintézés csínját-bínját értő irodalombarátot (Fenyő Miksa), írói tehetségű, fia­tal szerkesztőségi mindenest (Gellért Oszkár), valamint nagy műveltségű, sok nyelven beszélő, irodalomtörté­nészi hajlamú, gazdag bárófiút (Hatvány Lajos), aki nemcsak Ady korszakváltó érdemeit, hanem később Jó­zsef Attila ritka tehetségét is rögtön felismerte.

A Nyugat lapjain és csapatában helye volt mindazok­nak az íróknak, költőknek, esszészerzőknek stb., akik értékes, újszerű, olykor merész, de min­denképpen alapvető gondolatokat fogalmaz­tak meg írásaikban az irodalom, a művészet, a vi­lág, a társadalom dolgairól. Nehéz helyzeteken jutott túl ez a kiadvány, két világháború szele is megcsapta története során, különböző véleményeket valló, erős egyéni­ségek szerkesztették, akik közt nem egyszer robbant ki a folyóirat tartalmát meghatározó vita – ám híres szer­zői nemcsak írtak a lapba, hanem pénzzel és szervezés­sel is a Nyugat mellé álltak (így Móricz Zsigmond és Babits Mihály is).

A Nyugat következetesen figyelt a folyamatosan fel­bukkanó tehetségekre, részben ez adta a rangját is: leg­első nagy felfedezettje pontosan a Hét krajcár és szer­zője, Móricz Zsigmond, akinek népszerű ifjúsági regé­nyét, a Légy jó mindhalálig ot is a Nyugat közölte elő­ször, folytatásokban.

Összeállításunkban irodalmi olvasmányok és tömör szerzőportrék révén vezetünk végig benneteket a Nyu­gat műhelyén, remélve, olyan információkat és fogal­makat nyújtunk át nektek, amelyek hasznotokra vál­nak tanulmányaitok során. Élményszerű böngészést!

(a központozás kijavításával)

- részletek -

1897. szept. 1.

Ma reggel elmentünk apuval a gimnáziumba. Elő­ször voltam itten, eddig csak kívülről láttam ezt az épületet, ma végre belülről is megláttam. Bementünk az igazgatói irodába, és apa beíratott. Egy kicsit féltem, mert sok tanár volt az irodában. A tanár egészen más, mint a tanító. Sokkal komolyabbak, szigorúbbak a ta­nárok. Délután eljött Bállá Pista, kimentünk a parkba és csatangoltunk. Arról beszéltünk, hogy mennyi ret­tenetes sok időnek kell elmúlni, amíg mi nagy embe­rek leszünk, föltéve persze, ha közben meg nem ha­lunk. Vacsora után édesapám ideadta ezt a naplóköny­vet, amelybe jelen soraimat írom, és azt mondta, hogy írjak naplót. Ezzel javul az írásom – és ez igaz is.

Szept. 4.

Ma volt a Veni Sancte. Templom után az iskolában felolvasták a szabályokat, és az osztályfőnök, Pertics János elrendezte a helyeket. Én a nyolcadik padban ülök. Balla Pista előttem ül a hetedik padban. Annak örül­tünk, hogy sikerült padszélre jutni, és méghozzá ablaknál. Az én padomon szép farakások vannak, egy lófej és egy gőzhajó van bevésve. Délután Balla Pistához men­tem, szappanbuborékot fújtunk, bár láttam, hogy a Pista nagymamájának nem tetszik a játék. Tízszer is elmond­ta, „ezek a gyerekek le fognak esni!” vagy: „ne hajoljatok ki a korláton!” Nem értem, hogy a nagyok mindig irigy­kednek, ha az ember mulat. Nem éppen a Balla nagy­mamájára mondom, de általában sokszor tapasztaltam.

Szept. 10.

Tanulom az első declinatiot, nem nehéz, de a latin­tanárt nem szeretem. Olyan rettenetesen kiabál egész órán, hogy nem merek mást tenni, minthogy folyton figyelek, ez pedig nagyon fárasztó. Milyen más ember volt a kedves Péteri tanító úr, félkor jött be, elbeszél­getett velünk, mesélt, az ember örült neki, ha beszélt. De nem bánom, apa azt mondja, hogy a latinnal csak akkor lehet valamire menni, ha szigorú tanár tanítja.

Szept. 12.

Balla Pista ma jó dolgot talált ki. Azt mondta t. i., hogy még sohase rendeztek versenyt abból, hogy ki tud több vizet inni. Holnap délután náluk kettesben rendezni fogunk egy ilyen versenyt. Alig várom már.

Szept. 14.

A vízivás versenyben győztem. Tíz perc alatt kilenc tele nagy pohár vizet ittam meg. Balla Pista csak hetet bírt.

Okt. 14.

Ma délután az ebédlőben az asztalnál rajzoltam. Sakktáblához hasonló kockázatot kellett készíteni. Elő­ször kihúztam az egészet tussal, azután a kockákat ki akartam tölteni ecsettel. Ekkor odajött az asztalhoz Károly öcsém, és mivel nem látott jól, fölkapaszkodott, meglökött, és az egész rajz tönkrement, mert a tele ecset összemázolta. Károlyt nagyon elvertem. Annyira sírt, hogy megsajnáltam, és kérlelni és simogatni kezd­tem. De láttam, hogy ami egyszer fáj, azt nem lehet le­simogatni. (...) Egy ideig néztem szegény Károlyt, amint a földre fekve bőg. (...) Azután fogtam magam, bementem a másik szobába, a kanapéra feküdtem és sírtam én is vagy félórát. Annyira bántam, hogy öcsé­met megvertem. Este apa behítt engem az irodába (nem tudom, honnan tudhatta meg a dolgot), és azt mondta, hogy ne verjem meg a kisebbet, a gyöngébbet, mert az nem szép, és férfikoromban majd ha elválunk, szétmegyünk a világba, és Károllyal csak ritkán látjuk egymást, nagyon meg fogom bánni, mert Károly nem fog engem szeretni. Beláttam, hogy ez nagyon igaz, és megfogadtam, hogy Károlyt többet meg nem verem.

Okt. 15.

Ma hirdették ki az első konferencia eredményét. Engem megróttak számtanból és megintettek latin­ból. Délben megmondtam, apa ideadta a bizonyít­ványt arról, hogy csakugyan megmondtam, és még az osztályfőnök délutáni órájára elvittem. Este azt mond­ta apa, hogy ezentúl korán kell fölkelnem, és a latint meg a számtant ismételni, nehogy karácsonykor meg­bukjak. Ma ebéden palacsinta volt, kedvenc ételem.

Nov. 22.

Ma szekundára feleltem számtanból. Pedig ma reg­gel is hatkor keltem. A rövidített osztás volt föladva, de azt elfeledtem átnézni, ehelyett ismételtem a régeb­bi dolgokat. A Tamási helyreküldött. Nem sokat bán­kódtam, a pad alatt olvastam Gulliver utazását. Ez a könyv eddig a legkedvencebb könyvem. Olyan örö­met okoz az olvasása, hogy mellette a koránkelés és a szekunda eszembe se jutott.

Dec. 7.

Nagyon hideg idők vannak néhány nap óta. Reggel a fölkelés borzasztó nehezen megy. Tegnap apa kijött és rámkiáltott:

– Már hét óra is elmúlt, és te még meg se vagy mosdva!

Ott álltam a kályha mellett 1/2 6 óta, és néztem a lán­gokat, nem tudtam elhatározni magamat a mosdásra.

Odabent a következőt mondta édesanyámnak:

– Hallatlan, ez a kölyök milyen málészájú, fölkel 1/2 6-kor és ott ácsorog a tűz mellett 1/2 8-ig. Nem tudom, mi lesz ebből, lusta vagy mi a csoda, nem tudom!

Édesanyám azt mondta, hogy énfelőlem egészen nyu­godt, én nem fogok megbukni. Megjegyzem, hogy én efelől nem vagyok nyugodt, de össze-vissza csókoltam édesanyámat ebéd után, alig tudott tőlem szabadulni. Holnaptól kezdve komolyan hozzáfogok a tanulásnak, nem akarom, hogy édesanyámnak ne legyen igaza.

(Nyugat, 1910/9.)

Ő fordította magyarra a gyermekirodalom máig legnépszerűbb alkotását, A. A. Milne Micimackóját. Így ír a könyvvel való nagy találkozásáról:

Anyám, – már itthon vagy? Haá, – lábujjhegyen szöktél be megint?

– Hát ki köszönt a fiának? Anyu elfelejtett köszönni. Na, szép! Hol pislogsz a sötétben? A kályha mellett ülsz – odatalálok! Megvagy! Te buksi-bagoly!... Mért olyan sütős-meleg a tenyered neked?

Öledbe mászhatok?... Csak a néma nem felel, ha kérdezik szé­pen.

– ’lszen te mondtad, hogy a Buksi Bagoly a sötétbe pislog! Azért haragszol?... No lásd, hogy tudsz te beszélni, szívem!

Te! Máma megittam cseppig a kávét. Nem hiszed? Kérdezd csak Terézt!

Nem sírtam, míg mosdatott. És egy gombom se hibázik, nézd meg!

És tudom már mondani a k-át a torkommal, így: kkávé, kkutya. Ugye, mert én vagyok a te egyetlenegy, okos fiad?

– És rajzoltam ma egy Hófehért, de nem fért a koporsóba a lába. Ha nagy leszek majd és betűt rajzolok, mint te, – s adnak azért Sok-sok pénzt, – mint neked – én mindennap fogok hozni Kardot, meg autót, meg kockát. Vagy nem, teneked nem azt, Hanem tortát, – meg könyvet és kesztyűt, mint Hófehérnek a törpék.

És a lovat meg puskát magamnak. – Te nem hoztál semmit ma nekem?

Én... csak tréfából kérdem. – Én szeretlek, ha nem is hozol? Csak a rossz fiúk kérnek mindennap új valamit.

– Elmondod ma azt a verset, hogy Zíg-zúg a jégcimbalom? Ejnye, anyu!... Hát mért vagy te ma megint olyan...?

Valaki bántott? – De megverem én azt egyszer egy fával!

Tőlem is a piros labdát tavaly elvette, tudod,

Egy rossz csirkefogó az utcán; mert tavaly még kiscsacsi voltam, De most már megnőttem – és elverném, ha előtalálnám.

... Anyu! Hisz te még nem kaptál csókot. Azért...? Add csak az arcod!

Hajolj ide! Nem tudsz?... Aki nem mozdul, az lusta – érted? Na – hozok hát ide egy széket és felmászok. Jaj, be nehéz! Itt fáj – a homlokod? Na, mindjárt nem fáj, csak odaérjek. Hopp!... Mégegyszer! Harmadszor!... És egyet még ráadásba! így! – Látod, hogy már meg is gyógyult!

Ugye, kishuncut anyu? Semmi baj! Katonadolog!

– N-n-na!...

– De most már aztán játsszál velem!!!

(Nyugat, 1911/21.)

Lecsuklik minden pilla most,

nem is találsz több villamost,

így járok én is itt, gyalog,

köröttem olcsó angyalok.

Kármin, sáfrány, körúti nők,

selyemharisnyák, rossz cipők

s ami búsítja bús dalom,

a fanyar arcon fájdalom. 

Ha a sír szavát hallanád,

nem hallanál ily balladát.

Egy árva költő tévelyeg

s itt méri a mély éjeket.

Egy görbe utcán remegőn

járkálok, mint a temetőn.

Ó élet! sár! láz! csúnya út!

a vége és a mélye rút. 

De jó itt, mert ez utca fáj

és szép, mert téboly ez a táj

s álarc alól mártír-szemek,

testvér szemei rémlenek.

Festett az arcom nékem is

és szenvedés az ékem is.

Jaj, a költő gyomrába kóc,

ő is beteg és torz bohóc...

(Nyugat, 1918/13.)

Borul a hívő, friss gyerekszem,

tündért se látok, nem verekszem.

Jobb volna elköszönni: „jó éjt”

s eldobni ezt a nagy világot,

mint egy dióhéjt.

(...) Elmondom itten pár szóval azokat a körülmé­nyeket, amelyek révén a Nyugat írói sorába jutottam. Mondhatom, nemcsak jellemzőek, de elég fantaszti­kusak és mulatságosak is.

Fönn a budai Várban laktam egy barátommal, Duma Sándorral, a festővel. Egy aránylag elég elegáns hónapos szobánk volt, és én ebből az elegáns szobából kőműves-napszámos munkára jártam ki hajnaltól es­tig. Mikor esténként megmosdottam, hát a mosdóvi­zemből sűrű malter vált attól a portól, amit az építke­zéstől magamon hoztam. Dehát azért olyan ügyesen csináltam a dolgot, hogy maguk a házigazdáim sem sejtették, hogy én a keményített galléros polgári társa­dalom álcája alatt téglát schlichtolok egy épülő nap­hegyi villa számára.

Nahát egy vasárnap délután együtt ülünk ifjú bará­tok a szobámban, és haditanácsot tartunk, hogy: mit kellene tenni sanyarú anyagi helyzetünk föllendítésé­re? Közöttünk volt egy nagyon vékonydongájú, Kurtay Ernő nevű rajztanárjelölt. Ez volt a mecénásunk, mert neki a szülei Pesten laktak. Aznap is Kurtay hozott nekünk vasárnapi menünek töltött káposztát hazul­ról, papírzacskóban.

Hát ez előtt a rajztanárjelölt előtt aznap délután árultam el életem különös és restellett titkát. Hogy tudniillik én az irodalomra vetemedtem és már kész is van egy elbeszélésem. Vajon nem lehetne ezzel a művel valami pénzt és esetleg világhírt szerezni?

Nos: halljuk az elbeszélést. Felolvastam a barátaim­nak. Nagyszerűnek találtuk az írást. De mindannyian megegyeztünk abban, hogy olyan magyar újság és fo­lyóirat nincsen, amelyik az én írásomat lenyelné. Hát mit tegyünk?

Ekkor valamelyikünk fölfedezte, hogy a házigazdá­inknál látott egy csomó új folyóiratot, valami Nyugat nevűt. Ez a Nyugat olyan vakmerő és szókimondó hangon ír, mint amilyennel én kísérletezem.

Ez rendben lett volna. Dehát én erősen irtóztam attól, hogy saját nevemben és személyemben kopog­tassak az irodalom kapuján. (...) Elég az hozzá, hogy nevemből egy külföldies álnevet csináltunk: T. Josi Jenő, és rajztanár barátom vállalkozott rá, hogy kéziratomat elviszi a Nyugathoz.

Másnap tényleg elvitte. Osvát Ernő, az Isten nyug­tassa, még egy hónap múlva is Kurtay Ernő barátom­nak tartott engemet. Azaz Osvát azt hitte, hogy Kurtay Ernő az, aki álszégyenből rám hivatkozik, holott őmaga ír, és én nem is létezem. Viszont én a Kurtay tudósításai után a Nyugatot a klérus egyik exponensé­nek tartottam, mivel Kurtay úgy írta le Osvátot, hogy egy papnak néz ki. És biztos voltam, hogy a Nyugattól ki fognak dobni kéziratostól, mert az elbeszélésem pont egy papnak a világiasabb kilengéseit tárgyazta.

Egyéb történt. Három hónap múlva, 1910 február 16-án megjelentem a Nyugatban. (...)

(Nyugat, 1932 / 2.)

Móricz Zsigmond máig jól ismert könyve, a Légy jó mindhalálig – kötelező olvasmányaitok egyike – legelőször a Nyugat 1920/5. számától kezdve jelent meg, és az év utolsó, 23-24. számában fejeződött be.

1. A szerző lánya, Móricz Virág írja le, hogy a re­gény 1920 karácsonyára könyv alakban is megjelent: „Nagyanyám olvasta már folytatásokban is, de mikor karácsonykor a kezébe kapta, úgy zokogott, hogy azt rémítő volt nézni. Az apám is sírt, összeborulva, forrón, fájdalmasan sírtak, soká, nagyon soká... Különös. Én akkor azt hittem, ez valami kedves gyerekregény. S nem adták a kezembe. Két vagy három év telt még el, mikor titokban lopkodtam belőle. Először összevissza, titkos órán, aztán egyszer csak megfogott, s szenvedélyesen, egyfolytában. Egyszer színházban voltak a szüleim, s minden parancs ellenére még akkor is olvastam, mikor hazajöttek. Észre se vettem, az asztalra borulva zokog­tam Nyilas Misi szenvedésén. Apám megállt mögöttem, a fejemre tette a kezét. – Eridj aludni, fiam, majd hol­nap végigolvashatod.” (Apám regénye)

2. A Nyugat ugyanazon számában Nagy Zoltán költő, Ady Endre falustársa jegyzi meg: az ragadta meg a könyvben, hogy Misi gyermeki lényével mé­lyen azonosulni tudott: „Aki gyerekkel én még regény­ben találkoztam, azt valahogy felülről, messziről, ide­genül néztem (mert így nézte az író), mintha valami egész másfajta lényről olvasnék, egzotikus népségről, kínai kuliról vagy indus hegylakóról, még ennél is ide­genebb valakikről, akiknek sorsa nem tartozik rám, mert én sosem lehettem és sosem lehetek ők. Gyermek, gyermekévek, milyen furcsa, hogy erről olyan keveset gondolkozik az emberiség, hogy erről olyan keveset ír­tak igaz írók.”

3. 1930-ban, miután Misi történetéből színdarab is készült, az Országos Középiskolai Tanáregyesületi Köz­löny megvádolja az írót, hogy történetével megrendíti a közönség bizalmát a tanári és az iskolai tekintélyben. Ady Endre bátyja, Ady Lajos tanár úr békítőleg szólal meg a Nyugatban: „Kolléga urak, ne menjünk túlzásba. Éppen elég igazi és egyben igaztalan támadás ér ben­nünket nap-nap után: ne csináljunk tehát műsérelme­ket, s ne érzékenykedjünk ott és akkor is, ahol és amikor senki sem bántott bennünket... Eötvös A falu jegyzőjé­ben a magyar vármegyét úgy festette le, hogy abban kö­rülbelül csak egyetlenegy becsületes ember él: Viola, a rabló. Nem tudok róla azonban, hogy az írótól «tompítást» követelt volna a magyar vármegye. Pedig Eötvös a maga korának vármegyéjét állította pellengérre, nem a negyven évvel azelőtti közigazgatást. Az írói, a művészi szabadságot ugyan respektáljuk mi, tanárok, legalább annyira, mint a száz évvel ezelőtt élt szolgabírák!”

4. Király György irodalomtörténész, maga is tanár­ember, mindjárt a regény megjelenése után elismerően ír a Nyugat ban Móricz emberábrázolásáról: „Hányszor elképzeltem diákkoromban, egy-egy fájdalmas incidens után, milyen más tanár lennék én, s mire valóban a sors erre a boldogtalan pályára sodort, hogy elfelejtettem egykori fogadalmaimat! Hányszor került elém egy-egy meggyötört gyermekarc, könnybeborultan és dacosan összeharapott ajakkal, s ilyenkor nem jutott eszembe az a másik, sarokba állított kisfiú, aki egykor én voltam a fejem fölött lebegő damoklesi nádpálcával. Hol van ilyenkor az áldott emlékezés, melynek le kellene dönteni a korlátokat köztünk és a kis ember között? Vagy így kell mindig vakon és ostobán botorkálnunk azok között, aki­ket látásra és tudásra kellene nevelnünk? S ez a fájó igaz­ságtalanság mely a regénynek minden sorábólföljajdul, az a szörnyű vád, mely mindnyájunknak szól, adja meg ennek a munkának igazi, nagy jelentőségét...”

5. Azóta eltelt közel száz év, s a regényből több ízben is sikeres film készült (1936,1960), manapság is sokat játszott musical, és ott van a Nagy Könyv 50-es ma­gyar toplistáján. Az interneten eközben se szeri, se száma a háziolvasmányokat rövid „puskákkal”, elem­zésekkel ismertető honlapoknak. Az egyiken, amely a Légy jó mindhalálig „olvasónaplóját” is kínálja „Kis se­gítség a nehéz időkre ” jeligével, hemzsegnek a hálás hozzászólások: „Köszike... Megmentettél... Életmentő vagy... Két napomat megspóroltad... Imádlak!...” S egy karácsonyi üzenet Beától, 2007-ből: „Köszi, ez most jól jön, nincs erőm elolvasni egy ilyen szutyok könyvet!”