Volt egyszer... a Nyugat
Időutazás egy százéves folyóirat szövegtörténetében
Különös dolog az irodalom és a története: egyszerre érdekes benne az, hogy egy-egy költő, író milyen műveket hoz létre, amint az is, hogy milyen szerzői közösséghez tartozik, és annak milyen szerepe, súlya van. Van tehát az egyéni tevékenység, és van a csapatmunka is, illetve a kettő összefonódása, és ilyen szempontból válnak fontossá az irodalmi társaságok, körök, műhelyek, fórumok.

A NYUGAT FENNÁLLÁSÁNAK 25 ÉVES JUBILEUMÁN A ZENEAKADÉMIA MŰVÉSZSZOBÁJÁBAN (fotórészlet) Balról: Szép Ernő, (mögötte) Erdélyi József, (mellette) Gellért Oszkár, Móricz Zsigmond, Laczkó Géza, Babits Mihály, Tóth Aladár, Török Sophie, Schöpflin Aladár, Füst
Lépjünk vissza az időben bő száz esztendőt. 1907 decemberének végén vagyunk, Budapesten: épp nyomdába került a Nyugat kulturális és irodalmi folyóirat első száma, hogy 1908 első napjaiban már olvashassa a közönség. Elkezdődik ezzel egy több évtizedes, nem könnyű, de nagyon eredményes sikertörténet, amely napjaink irodalmára is hatással van.
Új időknek új dalaival
A 19. és 20. század fordulóján a magyar irodalmárok felismerték: bizonyos dolgokat tisztázniuk kell önmagukban, egymás között és közönségük előtt is. Még eleven volt a vonzódó tisztelet Arany János és Petőfi Sándor munkái iránt, de ez nagyrészt műveik, stílusuk tolakodó, harsány utánzását jelentette a félreismert, eltorzított népiesség jegyében – miközben egyre inkább helyet kért magának az új, az a friss szellemi áramlat, amelynek legfőbb képviselője a múlt század elején Ady Endre – elég ha „programjára”, a Góg és Magóg fia vagyok én ... kezdetű versre gondolunk.
Ady újszerűsége nem csak akkoriban szokatlan stílusát és mondanivalóját jelentette: volt valami a levegőben, ami követelte az Európa-szerte kibontakozó friss kulturális áramlatokra való ráhangolódást. Ilyen körülmények közt alakult ki az a kis csapat, amely – elsősorban Ady alkotásainak szellemében – létrehozta az elnevezésében is a haladó, fejlett Európa felé irányuló folyóiratot, a Nyugat ot, melynek legnagyobb érdeme, hogy a magyar irodalmat és kultúrát a modernséggel kapcsolta össze, az irodalom szabadságát és függetlenségét hirdetve. Történetének bőséges szakirodalma van, amelyet nehéz lenne összefoglalni itt, ám néhány fontos dolgot megemlítünk ebből.
Ahol az érték a mérték
A Nyugat elindítói közt találunk tekintélyes, minden energiáját munkájának szentelő szerkesztőt (Osvát Ernő), közírót, akinek sokan és feszülten figyeltek szavára (Ignotus), széles körben elismert kritikust (Schöpflin Aladár) és köztiszteletben álló, idősebb írót (Ambrus Zoltán). Mellettük művelt, az ügyintézés csínját-bínját értő irodalombarátot (Fenyő Miksa), írói tehetségű, fiatal szerkesztőségi mindenest (Gellért Oszkár), valamint nagy műveltségű, sok nyelven beszélő, irodalomtörténészi hajlamú, gazdag bárófiút (Hatvány Lajos), aki nemcsak Ady korszakváltó érdemeit, hanem később József Attila ritka tehetségét is rögtön felismerte.
A Nyugat lapjain és csapatában helye volt mindazoknak az íróknak, költőknek, esszészerzőknek stb., akik értékes, újszerű, olykor merész, de mindenképpen alapvető gondolatokat fogalmaztak meg írásaikban az irodalom, a művészet, a világ, a társadalom dolgairól. Nehéz helyzeteken jutott túl ez a kiadvány, két világháború szele is megcsapta története során, különböző véleményeket valló, erős egyéniségek szerkesztették, akik közt nem egyszer robbant ki a folyóirat tartalmát meghatározó vita – ám híres szerzői nemcsak írtak a lapba, hanem pénzzel és szervezéssel is a Nyugat mellé álltak (így Móricz Zsigmond és Babits Mihály is).
A Nyugat következetesen figyelt a folyamatosan felbukkanó tehetségekre, részben ez adta a rangját is: legelső nagy felfedezettje pontosan a Hét krajcár és szerzője, Móricz Zsigmond, akinek népszerű ifjúsági regényét, a Légy jó mindhalálig ot is a Nyugat közölte először, folytatásokban.
Összeállításunkban irodalmi olvasmányok és tömör szerzőportrék révén vezetünk végig benneteket a Nyugat műhelyén, remélve, olyan információkat és fogalmakat nyújtunk át nektek, amelyek hasznotokra válnak tanulmányaitok során. Élményszerű böngészést!
CSÁTH Géza

forrás: Wikimédia
Egy vidéki gimnazista naplójából
(a központozás kijavításával)
- részletek -
1897. szept. 1.
Ma reggel elmentünk apuval a gimnáziumba. Először voltam itten, eddig csak kívülről láttam ezt az épületet, ma végre belülről is megláttam. Bementünk az igazgatói irodába, és apa beíratott. Egy kicsit féltem, mert sok tanár volt az irodában. A tanár egészen más, mint a tanító. Sokkal komolyabbak, szigorúbbak a tanárok. Délután eljött Bállá Pista, kimentünk a parkba és csatangoltunk. Arról beszéltünk, hogy mennyi rettenetes sok időnek kell elmúlni, amíg mi nagy emberek leszünk, föltéve persze, ha közben meg nem halunk. Vacsora után édesapám ideadta ezt a naplókönyvet, amelybe jelen soraimat írom, és azt mondta, hogy írjak naplót. Ezzel javul az írásom – és ez igaz is.
Szept. 4.
Ma volt a Veni Sancte. Templom után az iskolában felolvasták a szabályokat, és az osztályfőnök, Pertics János elrendezte a helyeket. Én a nyolcadik padban ülök. Balla Pista előttem ül a hetedik padban. Annak örültünk, hogy sikerült padszélre jutni, és méghozzá ablaknál. Az én padomon szép farakások vannak, egy lófej és egy gőzhajó van bevésve. Délután Balla Pistához mentem, szappanbuborékot fújtunk, bár láttam, hogy a Pista nagymamájának nem tetszik a játék. Tízszer is elmondta, „ezek a gyerekek le fognak esni!” vagy: „ne hajoljatok ki a korláton!” Nem értem, hogy a nagyok mindig irigykednek, ha az ember mulat. Nem éppen a Balla nagymamájára mondom, de általában sokszor tapasztaltam.
Szept. 10.
Tanulom az első declinatiot, nem nehéz, de a latintanárt nem szeretem. Olyan rettenetesen kiabál egész órán, hogy nem merek mást tenni, minthogy folyton figyelek, ez pedig nagyon fárasztó. Milyen más ember volt a kedves Péteri tanító úr, félkor jött be, elbeszélgetett velünk, mesélt, az ember örült neki, ha beszélt. De nem bánom, apa azt mondja, hogy a latinnal csak akkor lehet valamire menni, ha szigorú tanár tanítja.
Szept. 12.
Balla Pista ma jó dolgot talált ki. Azt mondta t. i., hogy még sohase rendeztek versenyt abból, hogy ki tud több vizet inni. Holnap délután náluk kettesben rendezni fogunk egy ilyen versenyt. Alig várom már.
Szept. 14.
A vízivás versenyben győztem. Tíz perc alatt kilenc tele nagy pohár vizet ittam meg. Balla Pista csak hetet bírt.
Okt. 14.
Ma délután az ebédlőben az asztalnál rajzoltam. Sakktáblához hasonló kockázatot kellett készíteni. Először kihúztam az egészet tussal, azután a kockákat ki akartam tölteni ecsettel. Ekkor odajött az asztalhoz Károly öcsém, és mivel nem látott jól, fölkapaszkodott, meglökött, és az egész rajz tönkrement, mert a tele ecset összemázolta. Károlyt nagyon elvertem. Annyira sírt, hogy megsajnáltam, és kérlelni és simogatni kezdtem. De láttam, hogy ami egyszer fáj, azt nem lehet lesimogatni. (...) Egy ideig néztem szegény Károlyt, amint a földre fekve bőg. (...) Azután fogtam magam, bementem a másik szobába, a kanapéra feküdtem és sírtam én is vagy félórát. Annyira bántam, hogy öcsémet megvertem. Este apa behítt engem az irodába (nem tudom, honnan tudhatta meg a dolgot), és azt mondta, hogy ne verjem meg a kisebbet, a gyöngébbet, mert az nem szép, és férfikoromban majd ha elválunk, szétmegyünk a világba, és Károllyal csak ritkán látjuk egymást, nagyon meg fogom bánni, mert Károly nem fog engem szeretni. Beláttam, hogy ez nagyon igaz, és megfogadtam, hogy Károlyt többet meg nem verem.
Okt. 15.
Ma hirdették ki az első konferencia eredményét. Engem megróttak számtanból és megintettek latinból. Délben megmondtam, apa ideadta a bizonyítványt arról, hogy csakugyan megmondtam, és még az osztályfőnök délutáni órájára elvittem. Este azt mondta apa, hogy ezentúl korán kell fölkelnem, és a latint meg a számtant ismételni, nehogy karácsonykor megbukjak. Ma ebéden palacsinta volt, kedvenc ételem.
Nov. 22.
Ma szekundára feleltem számtanból. Pedig ma reggel is hatkor keltem. A rövidített osztás volt föladva, de azt elfeledtem átnézni, ehelyett ismételtem a régebbi dolgokat. A Tamási helyreküldött. Nem sokat bánkódtam, a pad alatt olvastam Gulliver utazását. Ez a könyv eddig a legkedvencebb könyvem. Olyan örömet okoz az olvasása, hogy mellette a koránkelés és a szekunda eszembe se jutott.
Dec. 7.
Nagyon hideg idők vannak néhány nap óta. Reggel a fölkelés borzasztó nehezen megy. Tegnap apa kijött és rámkiáltott:
– Már hét óra is elmúlt, és te még meg se vagy mosdva!
Ott álltam a kályha mellett 1/2 6 óta, és néztem a lángokat, nem tudtam elhatározni magamat a mosdásra.
Odabent a következőt mondta édesanyámnak:
– Hallatlan, ez a kölyök milyen málészájú, fölkel 1/2 6-kor és ott ácsorog a tűz mellett 1/2 8-ig. Nem tudom, mi lesz ebből, lusta vagy mi a csoda, nem tudom!
Édesanyám azt mondta, hogy énfelőlem egészen nyugodt, én nem fogok megbukni. Megjegyzem, hogy én efelől nem vagyok nyugodt, de össze-vissza csókoltam édesanyámat ebéd után, alig tudott tőlem szabadulni. Holnaptól kezdve komolyan hozzáfogok a tanulásnak, nem akarom, hogy édesanyámnak ne legyen igaza.
(Nyugat, 1910/9.)
KARINTHY Frigyes

forrás: Wikimédia
Budapest, 1887. jún. 24. - Siófok, 1938. aug. 29.) író, költő. Irodalmunk legnépszerűbb, legtöbbször olvasott, idézett, emlegetett humoristája – holott tulajdonképpen filozófus volt. Neveltetés közben csaknem elfeledteti, hogy a józan ész bajnoka, a tudomány népszerűsítője, a kor egyik nagy elbeszélő prózaírója, és – alig észrevetten – , kitűnő költők közt maga is kitűnő költő.
Ő fordította magyarra a gyermekirodalom máig legnépszerűbb alkotását, A. A. Milne Micimackóját. Így ír a könyvvel való nagy találkozásáról:
Egyébként az Athenaeum kiadóhivatalában várakoztam éppen, szórakozottan lapozgatva az angol könyveket, mikor kitűnő kollégámnak, a fiatal, de jólismert és népszerű Milne mesternek Winnie-the-Pooh-ja kezembe került. Először a rajzocskák leptek meg egyszerű és finom vonalaikkal, azután belekukkantottam a szövegbe. Az egyik oldal ilyenformán kezdődött:
„A kis Malac (Malacka) nagyot ugrott ijedtében, de ugyanakkor el is szégyellte magát gyávaságáért, s hogy ne vegyék észre a dolgot, még egy párat ugrott utána s könnyedén megjegyezte, hogy ilyenkor reggel szokta elvégezni mindennapi tornagyakorlatát.”
Tyű, mondtam magamban, ez az én emberem. Hiszen ez az állatokat s még hozzá nem is igaziakat, csak játékállatokat, vagyis tárgyakat úgy látja és szólaltatja meg ahogy titokban jómagam szoktam (csak nem merem mindig bevallani), hogy bennük van az ember, sőt sokkal őszintébben és igazabban bujkál bennük, mint ahogy a valódi nyilatkozik meg különösen, ha az illető felnőtt, tehát nagyképű és fontoskodó. Úgy látszik, megtaláltam azt az embert, aki velem együtt megértené Cini fiamat, aki 5 éves korában könnyes szemmel állt meg a kirakat előtt, egy letört lábú baba előtt, és azt mondtam, »sze-e-egény«, s hiába oktattam őt, fontoskodó felnőtt létemre (mentségemre legyen mondva, minden meggyőződés nélkül), hogy egy holt tárgyat nem lehet sajnálni, mert az nem érez és nem szenved.
Együltömben végigolvastam Winnie-the-Pooht (még most is hálás vagyok az igazgató úrnak, aki ilyen soká váratott), s félórán belül megállapodtunk a fordításban.

Micimackó fordítás kézirata, forrás: mek.niif.hu
ADY Endre

forrás: Wikimédia
A ló kérdez
Lovamra patkót senki nem veret,
Be szerencse, hogy senki sem szeret:
Döcögök, lógok követlen úton
S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.
S a rossz úton, mert minden ellovan,
Felüti néha fejét a lovam
És megkérdi, míg szép feje kigyúl:
Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?
(Nyugat, 1913/4.)
KAFFKA Margit

forrás: Wikimédia
Emberke (Rámnyitja az ajtót)
Anyám, – már itthon vagy? Haá, – lábujjhegyen szöktél be megint?
– Hát ki köszönt a fiának? Anyu elfelejtett köszönni. Na, szép! Hol pislogsz a sötétben? A kályha mellett ülsz – odatalálok! Megvagy! Te buksi-bagoly!... Mért olyan sütős-meleg a tenyered neked?
Öledbe mászhatok?... Csak a néma nem felel, ha kérdezik szépen.
– ’lszen te mondtad, hogy a Buksi Bagoly a sötétbe pislog! Azért haragszol?... No lásd, hogy tudsz te beszélni, szívem!
Te! Máma megittam cseppig a kávét. Nem hiszed? Kérdezd csak Terézt!
Nem sírtam, míg mosdatott. És egy gombom se hibázik, nézd meg!
És tudom már mondani a k-át a torkommal, így: kkávé, kkutya. Ugye, mert én vagyok a te egyetlenegy, okos fiad?
– És rajzoltam ma egy Hófehért, de nem fért a koporsóba a lába. Ha nagy leszek majd és betűt rajzolok, mint te, – s adnak azért Sok-sok pénzt, – mint neked – én mindennap fogok hozni Kardot, meg autót, meg kockát. Vagy nem, teneked nem azt, Hanem tortát, – meg könyvet és kesztyűt, mint Hófehérnek a törpék.
És a lovat meg puskát magamnak. – Te nem hoztál semmit ma nekem?
Én... csak tréfából kérdem. – Én szeretlek, ha nem is hozol? Csak a rossz fiúk kérnek mindennap új valamit.
– Elmondod ma azt a verset, hogy Zíg-zúg a jégcimbalom? Ejnye, anyu!... Hát mért vagy te ma megint olyan...?
Valaki bántott? – De megverem én azt egyszer egy fával!
Tőlem is a piros labdát tavaly elvette, tudod,
Egy rossz csirkefogó az utcán; mert tavaly még kiscsacsi voltam, De most már megnőttem – és elverném, ha előtalálnám.
... Anyu! Hisz te még nem kaptál csókot. Azért...? Add csak az arcod!
Hajolj ide! Nem tudsz?... Aki nem mozdul, az lusta – érted? Na – hozok hát ide egy széket és felmászok. Jaj, be nehéz! Itt fáj – a homlokod? Na, mindjárt nem fáj, csak odaérjek. Hopp!... Mégegyszer! Harmadszor!... És egyet még ráadásba! így! – Látod, hogy már meg is gyógyult!
Ugye, kishuncut anyu? Semmi baj! Katonadolog!
– N-n-na!...
– De most már aztán játsszál velem!!!
(Nyugat, 1911/21.)
KOSZTOLÁNYI Dezső

forrás: Wikimédia
Bohóc
Lecsuklik minden pilla most,
nem is találsz több villamost,
így járok én is itt, gyalog,
köröttem olcsó angyalok.
Kármin, sáfrány, körúti nők,
selyemharisnyák, rossz cipők
s ami búsítja bús dalom,
a fanyar arcon fájdalom.
Ha a sír szavát hallanád,
nem hallanál ily balladát.
Egy árva költő tévelyeg
s itt méri a mély éjeket.
Egy görbe utcán remegőn
járkálok, mint a temetőn.
Ó élet! sár! láz! csúnya út!
a vége és a mélye rút.
De jó itt, mert ez utca fáj
és szép, mert téboly ez a táj
s álarc alól mártír-szemek,
testvér szemei rémlenek.
Festett az arcom nékem is
és szenvedés az ékem is.
Jaj, a költő gyomrába kóc,
ő is beteg és torz bohóc...
(Nyugat, 1918/13.)
Tiszta rímek
Borul a hívő, friss gyerekszem,
tündért se látok, nem verekszem.
Jobb volna elköszönni: „jó éjt”
s eldobni ezt a nagy világot,
mint egy dióhéjt.
(Nyugat, 1933/5.)
Kis „nyugatos” névsor
ADY Endre (Érmindszent, 1877. nov. 22. – Budapest, 1919. jan. 27.): költő, publicista, líratörténetünk nagy egyénisége, korszakos költő, a maga nemében utánozhatatlan. Eszmei és esztétikai forradalma évtizedeken át hangos viták élesztője volt, művészetének egyoldalú kisajátítására számos ideológiai és politikai irányzat tett eredménytelen kísérletet.
BABITS Mihály (Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 1941. augusztus 4.): író, irodalomtörténész, szerkesztő, műfordító. Halálakor a Nyugat nevére szóló lapengedély megszűnt. A hatóságok ezt jó alkalomnak tekintették a Nyugattól való megszabadulásra. A Nyugat utódaként a Magyar Csillag jelent meg Illyés Gyula szerkesztésében.
CSÁTH Géza [családi nevén Brenner József] (Szabadka, 1887. febr. 13. – Szabadka közelében, 1919. szept. 11.): író, zeneesztéta, orvos. Élet- és művészetfelfogásának kulcsa: az ember élete egzisztenciális létén túl fantáziavilágával együtt teljes egész.
Ezért térnek vissza gyakran hősei a gyermekkori teljesség színterére vagy az álmok világába. Irodalmi és zenekritikái, társadalmi és művészeti írásai korszerű műveltségről és kitűnő elemzőkészségről árulkodnak.
KAFFKA Margit (Nagykároly, 1880. jún. 10. – Budapest, 1918. dec. 1.): író, költő. írói kibontakozása a Nyugat-mozgalom kezdeti éveire esett. Adyhoz állt a legközelebb. Verseiben, szakítva a konvenciókkal, a mindennapok érzésvilágát, „a hétköznapi lét” apró mozzanatait, megfigyeléseit új környezetrajzzal, szokatlan kifejezésekkel, a közvetlen társalgási nyelv eszközeivel jelenítette meg.
KOSZTOLÁNYI Dezső (Szabadka, 1885. márc. 29. – Budapest, 1936. nov. 3.): író, költő, műfordító, újságíró. Költészetében A szegény kisgyermek panaszai ciklus és utolsó korszakának nagy versei jelentik a csúcsot. Alapérzése a részvét és az emberség, amelyeket felvilágosult racionalizmusa fogott keretbe. Regényei és elbeszélései a magyar próza egyik kiemelkedő teljesítményét jelentik.
TERSÁNSZKY JÓZSI Jenő (Nagybánya, 1888. szept. 12. – Budapest, 1969. jún. 11.): író. A 20. század magyar prózájának egyedi, csoportokhoz nem sorolható művelője. Eredeti tehetségére jellemző életfilozófiájának lényege a letörhetetlen életakarat és a lélek derűje, amely az emberi lét tragikus mozzanatait is humorral oldja fel.
WEÖRES Sándor [ejtsd.: vörös] (Szombathely, 1913. jún. 22. – Budapest, 1989. jan. 22.): költő, műfordító, drámaíró. A magyar líratörténet egyik legnagyobb alakja. Próteuszi költőnek nevezik, aki minden hangnemben és versformában ugyanolyan magas színvonalon képes alkotni. Elévülhetetlen érdemei vannak a gyermekköltészet megújításában. A Rongyszőnyeg, illetve a Magyar etűdök, a költészet lehetőségeit tágító rím- és ritmusjátékok, amelyek a gyerekek számára jelentették és jelentik az első és meghatározó találkozást a művészettel. Megfosztja a gyermekverseket a didaxistól, a gügyögéstől, a leereszkedéstől.
(Forrás: Új Magyar Irodalmi Lexikon)
Hogyan lettem íróvá?
(részletek)
(...) Elmondom itten pár szóval azokat a körülményeket, amelyek révén a Nyugat írói sorába jutottam. Mondhatom, nemcsak jellemzőek, de elég fantasztikusak és mulatságosak is.
Fönn a budai Várban laktam egy barátommal, Duma Sándorral, a festővel. Egy aránylag elég elegáns hónapos szobánk volt, és én ebből az elegáns szobából kőműves-napszámos munkára jártam ki hajnaltól estig. Mikor esténként megmosdottam, hát a mosdóvizemből sűrű malter vált attól a portól, amit az építkezéstől magamon hoztam. Dehát azért olyan ügyesen csináltam a dolgot, hogy maguk a házigazdáim sem sejtették, hogy én a keményített galléros polgári társadalom álcája alatt téglát schlichtolok egy épülő naphegyi villa számára.
Nahát egy vasárnap délután együtt ülünk ifjú barátok a szobámban, és haditanácsot tartunk, hogy: mit kellene tenni sanyarú anyagi helyzetünk föllendítésére? Közöttünk volt egy nagyon vékonydongájú, Kurtay Ernő nevű rajztanárjelölt. Ez volt a mecénásunk, mert neki a szülei Pesten laktak. Aznap is Kurtay hozott nekünk vasárnapi menünek töltött káposztát hazulról, papírzacskóban.
Hát ez előtt a rajztanárjelölt előtt aznap délután árultam el életem különös és restellett titkát. Hogy tudniillik én az irodalomra vetemedtem és már kész is van egy elbeszélésem. Vajon nem lehetne ezzel a művel valami pénzt és esetleg világhírt szerezni?
Nos: halljuk az elbeszélést. Felolvastam a barátaimnak. Nagyszerűnek találtuk az írást. De mindannyian megegyeztünk abban, hogy olyan magyar újság és folyóirat nincsen, amelyik az én írásomat lenyelné. Hát mit tegyünk?
Ekkor valamelyikünk fölfedezte, hogy a házigazdáinknál látott egy csomó új folyóiratot, valami Nyugat nevűt. Ez a Nyugat olyan vakmerő és szókimondó hangon ír, mint amilyennel én kísérletezem.
Ez rendben lett volna. Dehát én erősen irtóztam attól, hogy saját nevemben és személyemben kopogtassak az irodalom kapuján. (...) Elég az hozzá, hogy nevemből egy külföldies álnevet csináltunk: T. Josi Jenő, és rajztanár barátom vállalkozott rá, hogy kéziratomat elviszi a Nyugathoz.
Másnap tényleg elvitte. Osvát Ernő, az Isten nyugtassa, még egy hónap múlva is Kurtay Ernő barátomnak tartott engemet. Azaz Osvát azt hitte, hogy Kurtay Ernő az, aki álszégyenből rám hivatkozik, holott őmaga ír, és én nem is létezem. Viszont én a Kurtay tudósításai után a Nyugatot a klérus egyik exponensének tartottam, mivel Kurtay úgy írta le Osvátot, hogy egy papnak néz ki. És biztos voltam, hogy a Nyugattól ki fognak dobni kéziratostól, mert az elbeszélésem pont egy papnak a világiasabb kilengéseit tárgyazta.
Egyéb történt. Három hónap múlva, 1910 február 16-án megjelentem a Nyugatban. (...)
(Nyugat, 1932 / 2.)
Weöres Sándor

forrás: magyarkurir.hu
Így élek Csöngén
A hóból már alig maradt,
ami van még csupa sáros.
Pennám, fogj egy gyöngymadarat!
Legyen tarka, februáros.
A tél roncsán már örökded
szopós szelek szórakoznak
és a napok és a kedvek
farsang elé sorakoznak.
Mostanában, fene tudja,
engem mindez nem vidámít,
kiszikkadt a kedvem kútja,
holmi cécó el nem ámít.
Lekvárt eszem, töménytelent,
fél-kilót is egy-rátára,
este meg a szó-végtelent
járom, éjfél vet az ágyba,
hajnalig is elheverek
álmatlanul s mint lukjából
a hörcsögöt, úgy öntenek
ki délben a fülledt ágyból.
Igaz, hogy a fold csak kéreg,
csupa élő tűz a bele?
Igaz, hogy a föld csak kéreg,
csupa élő tűz a bele.
(Nyugat 1933/13-14.)
Nyilas Misi és a Nyugat
Móricz Zsigmond máig jól ismert könyve, a Légy jó mindhalálig – kötelező olvasmányaitok egyike – legelőször a Nyugat 1920/5. számától kezdve jelent meg, és az év utolsó, 23-24. számában fejeződött be.
1. A szerző lánya, Móricz Virág írja le, hogy a regény 1920 karácsonyára könyv alakban is megjelent: „Nagyanyám olvasta már folytatásokban is, de mikor karácsonykor a kezébe kapta, úgy zokogott, hogy azt rémítő volt nézni. Az apám is sírt, összeborulva, forrón, fájdalmasan sírtak, soká, nagyon soká... Különös. Én akkor azt hittem, ez valami kedves gyerekregény. S nem adták a kezembe. Két vagy három év telt még el, mikor titokban lopkodtam belőle. Először összevissza, titkos órán, aztán egyszer csak megfogott, s szenvedélyesen, egyfolytában. Egyszer színházban voltak a szüleim, s minden parancs ellenére még akkor is olvastam, mikor hazajöttek. Észre se vettem, az asztalra borulva zokogtam Nyilas Misi szenvedésén. Apám megállt mögöttem, a fejemre tette a kezét. – Eridj aludni, fiam, majd holnap végigolvashatod.” (Apám regénye)
2. A Nyugat ugyanazon számában Nagy Zoltán költő, Ady Endre falustársa jegyzi meg: az ragadta meg a könyvben, hogy Misi gyermeki lényével mélyen azonosulni tudott: „Aki gyerekkel én még regényben találkoztam, azt valahogy felülről, messziről, idegenül néztem (mert így nézte az író), mintha valami egész másfajta lényről olvasnék, egzotikus népségről, kínai kuliról vagy indus hegylakóról, még ennél is idegenebb valakikről, akiknek sorsa nem tartozik rám, mert én sosem lehettem és sosem lehetek ők. Gyermek, gyermekévek, milyen furcsa, hogy erről olyan keveset gondolkozik az emberiség, hogy erről olyan keveset írtak igaz írók.”
3. 1930-ban, miután Misi történetéből színdarab is készült, az Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny megvádolja az írót, hogy történetével megrendíti a közönség bizalmát a tanári és az iskolai tekintélyben. Ady Endre bátyja, Ady Lajos tanár úr békítőleg szólal meg a Nyugatban: „Kolléga urak, ne menjünk túlzásba. Éppen elég igazi és egyben igaztalan támadás ér bennünket nap-nap után: ne csináljunk tehát műsérelmeket, s ne érzékenykedjünk ott és akkor is, ahol és amikor senki sem bántott bennünket... Eötvös A falu jegyzőjében a magyar vármegyét úgy festette le, hogy abban körülbelül csak egyetlenegy becsületes ember él: Viola, a rabló. Nem tudok róla azonban, hogy az írótól «tompítást» követelt volna a magyar vármegye. Pedig Eötvös a maga korának vármegyéjét állította pellengérre, nem a negyven évvel azelőtti közigazgatást. Az írói, a művészi szabadságot ugyan respektáljuk mi, tanárok, legalább annyira, mint a száz évvel ezelőtt élt szolgabírák!”
4. Király György irodalomtörténész, maga is tanárember, mindjárt a regény megjelenése után elismerően ír a Nyugat ban Móricz emberábrázolásáról: „Hányszor elképzeltem diákkoromban, egy-egy fájdalmas incidens után, milyen más tanár lennék én, s mire valóban a sors erre a boldogtalan pályára sodort, hogy elfelejtettem egykori fogadalmaimat! Hányszor került elém egy-egy meggyötört gyermekarc, könnybeborultan és dacosan összeharapott ajakkal, s ilyenkor nem jutott eszembe az a másik, sarokba állított kisfiú, aki egykor én voltam a fejem fölött lebegő damoklesi nádpálcával. Hol van ilyenkor az áldott emlékezés, melynek le kellene dönteni a korlátokat köztünk és a kis ember között? Vagy így kell mindig vakon és ostobán botorkálnunk azok között, akiket látásra és tudásra kellene nevelnünk? S ez a fájó igazságtalanság mely a regénynek minden sorábólföljajdul, az a szörnyű vád, mely mindnyájunknak szól, adja meg ennek a munkának igazi, nagy jelentőségét...”
5. Azóta eltelt közel száz év, s a regényből több ízben is sikeres film készült (1936,1960), manapság is sokat játszott musical, és ott van a Nagy Könyv 50-es magyar toplistáján. Az interneten eközben se szeri, se száma a háziolvasmányokat rövid „puskákkal”, elemzésekkel ismertető honlapoknak. Az egyiken, amely a Légy jó mindhalálig „olvasónaplóját” is kínálja „Kis segítség a nehéz időkre ” jeligével, hemzsegnek a hálás hozzászólások: „Köszike... Megmentettél... Életmentő vagy... Két napomat megspóroltad... Imádlak!...” S egy karácsonyi üzenet Beától, 2007-ből: „Köszi, ez most jól jön, nincs erőm elolvasni egy ilyen szutyok könyvet!”