Kézfogás az irodalommal
Lépjünk vissza az időben bő száz esztendőt. 1907 decemberének végén vagyunk, Budapesten: épp nyomdába került a Nyugat kulturális és irodalmi folyóirat első száma, hogy 1908 első napjaiban már olvashassa a közönség. Elkezdődik ezzel egy több évtizedes, nem könnyű, de nagyon eredményes sikertörténet, amely napjaink irodalmára is hatással van.
Új időknek új dalaival
A 19. és 20. század fordulóján a magyar irodalmárok felismerték: bizonyos dolgokat tisztázniuk kell önmagukban, egymás között és közönségük előtt is. Még eleven volt a vonzódó tisztelet Arany János és Petőfi Sándor munkái iránt, de ez nagyrészt műveik, stílusuk tolakodó, harsány utánzását jelentette a félreismert, eltorzított népiesség jegyében – miközben egyre inkább helyet kért magának az új, az a friss szellemi áramlat, amelynek legfőbb képviselője a múlt század elején Ady Endre – elég ha „programjára”, a Góg és Magóg fia vagyok én... kezdetű versre gondolunk.
Ady újszerűsége nem csak akkoriban szokatlan stílusát és mondanivalóját jelentette: volt valami a levegőben, ami követelte az Európa-szerte kibontakozó friss kulturális áramlatokra való ráhangolódást. Ilyen körülmények közt alakult ki az a kis csapat, amely – elsősorban Ady alkotásainak szellemében – létrehozta az elnevezésében is a haladó, fejlett Európa felé irányuló folyóiratot, a Nyugatot, melynek legnagyobb érdeme, hogy a magyar irodalmat és kultúrát a modernséggel kapcsolta össze, az irodalom szabadságát és függetlenségét hirdetve. Történetének bőséges szakirodalma van, amelyet nehéz lenne összefoglalni itt, ám néhány fontos dolgot megemlítünk ebből.
Ahol az érték a mérték
A Nyugat elindítói közt találunk tekintélyes, minden energiáját munkájának szentelő szerkesztőt (Osvát Ernő), közírót, akinek sokan és feszülten figyeltek szavára (Ignotus), széles körben elismert kritikust (Schöpflin Aladár) és köztiszteletben álló, idősebb írót (Ambrus Zoltán). Mellettük művelt, az ügyintézés csínját-bínját értő irodalombarátot (Fenyő Miksa), írói tehetségű, fiatal szerkesztőségi mindenest (Gellért Oszkár), valamint nagy műveltségű, sok nyelven beszélő, irodalomtörténészi hajlamú, gazdag bárófiút (Hatvány Lajos), aki nemcsak Ady korszakváltó érdemeit, hanem később József Attila ritka tehetségét is rögtön felismerte.
A Nyugat lapjain és csapatában helye volt mindazoknak az íróknak, költőknek, esszészerzőknek stb., akik értékes, újszerű, olykor merész, de mindenképpen alapvető gondolatokat fogalmaztak meg írásaikban az irodalom, a művészet, a világ, a társadalom dolgairól. Nehéz helyzeteken jutott túl ez a kiadvány, két világháború szele is megcsapta története során, különböző véleményeket valló, erős egyéniségek szerkesztették, akik közt nem egyszer robbant ki a folyóirat tartalmát meghatározó vita – ám híres szerzői nemcsak írtak a lapba, hanem pénzzel és szervezéssel is a Nyugat mellé álltak (így Móricz Zsigmond és Babits Mihály is).
A Nyugat következetesen figyelt a folyamatosan felbukkanó tehetségekre, részben ez adta a rangját is: legelső nagy felfedezettje pontosan a Hét krajcár és szerzője, Móricz Zsigmond, akinek népszerű ifjúsági regényét, a Légy jó mindhaláligot is a Nyugat közölte először, folytatásokban.
Összeállításunkban irodalmi olvasmányok és tömör szerzőportrék révén vezetünk végig benneteket a Nyugat műhelyén, remélve, olyan információkat és fogalmakat nyújtunk át nektek, amelyek hasznotokra válnak tanulmányaitok során. Élményszerű böngészést!
(a központozás kijavításával)
KARINTHY Frigyes
(Budapest, 1887. jún. 24. - Siófok, 1938. aug. 29.) író, költő. Irodalmunk legnépszerűbb, legtöbbször olvasott, idézett, emlegetett humoristája – holott tulajdonképpen filozófus volt. Neveltetés közben csaknem elfeledteti, hogy a józan ész bajnoka, a tudomány népszerűsítője, a kor egyik nagy elbeszélő prózaírója, és – alig észrevetten – , kitűnő költők közt maga is kitűnő költő.
Ő fordította magyarra a gyermekirodalom máig legnépszerűbb alkotását, A. A. Milne Micimackóját. Így ír a könyvvel való nagy találkozásáról:
„Egyébként az Athenaeum kiadóhivatalában várakoztam éppen, szórakozottan lapozgatva az angol könyveket, mikor kitűnő kollégámnak, a fiatal, de jólismert és népszerű Milne mesternek Winnie-the-Pooh-ja kezembe került. Először a rajzocskák leptek meg egyszerű és finom vonalaikkal, azután belekukkantottam a szövegbe. Az egyik oldal ilyenformán kezdődött:
Tyű, mondtam magamban, ez az én emberem. Hiszen ez az állatokat s még hozzá nem is igaziakat, csak játékállatokat, vagyis tárgyakat úgy látja és szólaltatja meg ahogy titokban jómagam szoktam (csak nem merem mindig bevallani), hogy bennük van az ember, sőt sokkal őszintébben és igazabban bujkál bennük, mint ahogy a valódi nyilatkozik meg különösen, ha az illető felnőtt, tehát nagyképű és fontoskodó. Úgy látszik, megtaláltam azt az embert, aki velem együtt megértené Cini fiamat, aki 5 éves korában könnyes szemmel állt meg a kirakat előtt, egy letört lábú baba előtt, és azt mondtam, «sze-e-egény», s hiába oktattam őt, fontoskodó felnőtt létemre (mentségemre legyen mondva, minden meggyőződés nélkül), hogy egy holt tárgyat nem lehet sajnálni, mert az nem érez és nem szenved.
Együltömben végigolvastam Winnie-the-Pooht (még most is hálás vagyok az igazgató úrnak, aki ilyen soká váratott), s félórán belül megállapodtunk a fordításban.”
Be szerencse, hogy senki sem szeret:
Döcögök, lógok követlen úton
S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.
Felüti néha fejét a lovam
És megkérdi, míg szép feje kigyúl:
Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?
KAFFKA Margit
Emberke
(Rámnyitja az ajtót)
Anyám, – már itthon vagy? Haá, – lábujjhegyen szöktél be megint?
– Hát ki köszönt a fiának? Anyu elfelejtett köszönni. Na, szép! Hol pislogsz a sötétben? A kályha mellett ülsz – odatalálok! Megvagy! Te buksi-bagoly!... Mért olyan sütős-meleg a tenyered neked?
Öledbe mászhatok?... Csak a néma nem felel, ha kérdezik szépen.
– ’lszen te mondtad, hogy a Buksi Bagoly a sötétbe pislog! Azért haragszol?... No lásd, hogy tudsz te beszélni, szívem!
Te! Máma megittam cseppig a kávét. Nem hiszed? Kérdezd csak Terézt!
Nem sírtam, míg mosdatott. És egy gombom se hibázik, nézd meg!
És tudom már mondani a k-át a torkommal, így: kkávé, kkutya. Ugye, mert én vagyok a te egyetlenegy, okos fiad?
– És rajzoltam ma egy Hófehért, de nem fért a koporsóba a lába. Ha nagy leszek majd és betűt rajzolok, mint te, – s adnak azért Sok-sok pénzt, – mint neked – én mindennap fogok hozni Kardot, meg autót, meg kockát. Vagy nem, teneked nem azt, Hanem tortát, – meg könyvet és kesztyűt, mint Hófehérnek a törpék.
És a lovat meg puskát magamnak. – Te nem hoztál semmit ma nekem?
Én... csak tréfából kérdem. – Én szeretlek, ha nem is hozol? Csak a rossz fiúk kérnek mindennap új valamit.
– Elmondod ma azt a verset, hogy Zíg-zúg a jégcimbalom? Ejnye, anyu!... Hát mért vagy te ma megint olyan...?
Valaki bántott? – De megverem én azt egyszer egy fával!
Tőlem is a piros labdát tavaly elvette, tudod,
Egy rossz csirkefogó az utcán; mert tavaly még kiscsacsi voltam, De most már megnőttem – és elverném, ha előtalálnám.
... Anyu! Hisz te még nem kaptál csókot. Azért...? Add csak az arcod!
Hajolj ide! Nem tudsz?... Aki nem mozdul, az lusta – érted? Na – hozok hát ide egy széket és felmászok. Jaj, be nehéz! Itt fáj – a homlokod? Na, mindjárt nem fáj, csak odaérjek. Hopp!... Mégegyszer! Harmadszor!... És egyet még ráadásba! így! – Látod, hogy már meg is gyógyult!
Ugye, kishuncut anyu? Semmi baj! Katonadolog!
– N-n-na!...
– De most már aztán játsszál velem!!!
(Nyugat, 1911/21.)
KOSZTOLÁNYI Dezső
Bohóc
Lecsuklik minden pilla most,
nem is találsz több villamost,
így járok én is itt, gyalog,
köröttem olcsó angyalok.
Kármin, sáfrány, körúti nők,
selyemharisnyák, rossz cipők
s ami búsítja bús dalom,
a fanyar arcon fájdalom.
Ha a sír szavát hallanád,
nem hallanál ily balladát.
Egy árva költő tévelyeg
s itt méri a mély éjeket.
Egy görbe utcán remegőn
járkálok, mint a temetőn.
Ó élet! sár! láz! csúnya út!
a vége és a mélye rút.
De jó itt, mert ez utca fáj
és szép, mert téboly ez a táj
s álarc alól mártír-szemek,
testvér szemei rémlenek.
Festett az arcom nékem is
és szenvedés az ékem is.
Jaj, a költő gyomrába kóc,
ő is beteg és torz bohóc...
(Nyugat, 1918/13.)
Tiszta rímek
Borul a hívő, friss gyerekszem,
tündért se látok, nem verekszem.
Jobb volna elköszönni: „jó éjt”
s eldobni ezt a nagy világot,
mint egy dióhéjt.
(Nyugat, 1933/5.)
Tersánszky J. Jenő
Hogyan lettem íróvá?
(részletek)
(...) Elmondom itten pár szóval azokat a körülményeket, amelyek révén a Nyugat írói sorába jutottam. Mondhatom, nemcsak jellemzőek, de elég fantasztikusak és mulatságosak is.
Fönn a budai Várban laktam egy barátommal, Duma Sándorral, a festővel. Egy aránylag elég elegáns hónapos szobánk volt, és én ebből az elegáns szobából kőműves-napszámos munkára jártam ki hajnaltól estig. Mikor esténként megmosdottam, hát a mosdóvizemből sűrű malter vált attól a portól, amit az építkezéstől magamon hoztam. Dehát azért olyan ügyesen csináltam a dolgot, hogy maguk a házigazdáim sem sejtették, hogy én a keményített galléros polgári társadalom álcája alatt téglát schlichtolok egy épülő naphegyi villa számára.
Nahát egy vasárnap délután együtt ülünk ifjú barátok a szobámban, és haditanácsot tartunk, hogy: mit kellene tenni sanyarú anyagi helyzetünk föllendítésére? Közöttünk volt egy nagyon vékonydongájú, Kurtay Ernő nevű rajztanárjelölt. Ez volt a mecénásunk, mert neki a szülei Pesten laktak. Aznap is Kurtay hozott nekünk vasárnapi menünek töltött káposztát hazulról, papírzacskóban.
Hát ez előtt a rajztanárjelölt előtt aznap délután árultam el életem különös és restellett titkát. Hogy tudniillik én az irodalomra vetemedtem és már kész is van egy elbeszélésem. Vajon nem lehetne ezzel a művel valami pénzt és esetleg világhírt szerezni?
Nos: halljuk az elbeszélést. Felolvastam a barátaimnak. Nagyszerűnek találtuk az írást. De mindannyian megegyeztünk abban, hogy olyan magyar újság és folyóirat nincsen, amelyik az én írásomat lenyelné. Hát mit tegyünk?
Ekkor valamelyikünk fölfedezte, hogy a házigazdáinknál látott egy csomó új folyóiratot, valami Nyugat nevűt. Ez a Nyugat olyan vakmerő és szókimondó hangon ír, mint amilyennel én kísérletezem.
Ez rendben lett volna. Dehát én erősen irtóztam attól, hogy saját nevemben és személyemben kopogtassak az irodalom kapuján. (...) Elég az hozzá, hogy nevemből egy külföldies álnevet csináltunk: T. Josi Jenő, és rajztanár barátom vállalkozott rá, hogy kéziratomat elviszi a Nyugathoz.
Másnap tényleg elvitte. Osvát Ernő, az Isten nyugtassa, még egy hónap múlva is Kurtay Ernő barátomnak tartott engemet. Azaz Osvát azt hitte, hogy Kurtay Ernő az, aki álszégyenből rám hivatkozik, holott őmaga ír, és én nem is létezem. Viszont én a Kurtay tudósításai után a Nyugatot a klérus egyik exponensének tartottam, mivel Kurtay úgy írta le Osvátot, hogy egy papnak néz ki. És biztos voltam, hogy a Nyugattól ki fognak dobni kéziratostól, mert az elbeszélésem pont egy papnak a világiasabb kilengéseit tárgyazta.
Egyéb történt. Három hónap múlva, 1910 február 16-án megjelentem a Nyugatban. (...)
(Nyugat, 1932 / 2.)
ami van még csupa sáros.
Pennám, fogj egy gyöngymadarat!
Legyen tarka, februáros.
zopós szelek szórakoznak
és a napok és a kedvek
farsang elé sorakoznak.
engem mindez nem vidámít,
kiszikkadt a kedvem kútja,
holmi cécó el nem ámít.
fél-kilót is egy-rátára,
este meg a szó-végtelent
járom, éjfél vet az ágyba,
álmatlanul s mint lukjából
a hörcsögöt, úgy öntenek
ki délben a fülledt ágyból.
csupa élő tűz a bele?
Igaz, hogy a föld csak kéreg,
csupa élő tűz a bele.
Nyilas Misi és a Nyugat
Móricz Zsigmond máig jól ismert könyve, a Légy jó mindhalálig – kötelező olvasmányaitok egyike – legelőször a Nyugat 1920/5. számától kezdve jelent meg, és az év utolsó, 23-24. számában fejeződött be.
1. A szerző lánya, Móricz Virág írja le, hogy a regény 1920 karácsonyára könyv alakban is megjelent: „Nagyanyám olvasta már folytatásokban is, de mikor karácsonykor a kezébe kapta, úgy zokogott, hogy azt rémítő volt nézni. Az apám is sírt, összeborulva, forrón, fájdalmasan sírtak, soká, nagyon soká... Különös. Én akkor azt hittem, ez valami kedves gyerekregény. S nem adták a kezembe. Két vagy három év telt még el, mikor titokban lopkodtam belőle. Először összevissza, titkos órán, aztán egyszer csak megfogott, s szenvedélyesen, egyfolytában. Egyszer színházban voltak a szüleim, s minden parancs ellenére még akkor is olvastam, mikor hazajöttek. Észre se vettem, az asztalra borulva zokogtam Nyilas Misi szenvedésén. Apám megállt mögöttem, a fejemre tette a kezét. – Eridj aludni, fiam, majd holnap végigolvashatod.” (Apám regénye)
2. A Nyugat ugyanazon számában Nagy Zoltán költő, Ady Endre falustársa jegyzi meg: az ragadta meg a könyvben, hogy Misi gyermeki lényével mélyen azonosulni tudott: „Aki gyerekkel én még regényben találkoztam, azt valahogy felülről, messziről, idegenül néztem (mert így nézte az író), mintha valami egész másfajta lényről olvasnék, egzotikus népségről, kínai kuliról vagy indus hegylakóról, még ennél is idegenebb valakikről, akiknek sorsa nem tartozik rám, mert én sosem lehettem és sosem lehetek ők. Gyermek, gyermekévek, milyen furcsa, hogy erről olyan keveset gondolkozik az emberiség, hogy erről olyan keveset írtak igaz írók.”
3. 1930-ban, miután Misi történetéből színdarab is készült, az Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny megvádolja az írót, hogy történetével megrendíti a közönség bizalmát a tanári és az iskolai tekintélyben. Ady Endre bátyja, Ady Lajos tanár úr békítőleg szólal meg a Nyugatban: „Kolléga urak, ne menjünk túlzásba. Éppen elég igazi és egyben igaztalan támadás ér bennünket nap-nap után: ne csináljunk tehát műsérelmeket, s ne érzékenykedjünk ott és akkor is, ahol és amikor senki sem bántott bennünket... Eötvös A falu jegyzőjében a magyar vármegyét úgy festette le, hogy abban körülbelül csak egyetlenegy becsületes ember él: Viola, a rabló. Nem tudok róla azonban, hogy az írótól «tompítást» követelt volna a magyar vármegye. Pedig Eötvös a maga korának vármegyéjét állította pellengérre, nem a negyven évvel azelőtti közigazgatást. Az írói, a művészi szabadságot ugyan respektáljuk mi, tanárok, legalább annyira, mint a száz évvel ezelőtt élt szolgabírák!”
4. Király György irodalomtörténész, maga is tanárember, mindjárt a regény megjelenése után elismerően ír a Nyugatban Móricz emberábrázolásáról: „Hányszor elképzeltem diákkoromban, egy-egy fájdalmas incidens után, milyen más tanár lennék én, s mire valóban a sors erre a boldogtalan pályára sodort, hogy elfelejtettem egykori fogadalmaimat! Hányszor került elém egy-egy meggyötört gyermekarc, könnybeborultan és dacosan összeharapott ajakkal, s ilyenkor nem jutott eszembe az a másik, sarokba állított kisfiú, aki egykor én voltam a fejem fölött lebegő damoklesi nádpálcával. Hol van ilyenkor az áldott emlékezés, melynek le kellene dönteni a korlátokat köztünk és a kis ember között? Vagy így kell mindig vakon és ostobán botorkálnunk azok között, akiket látásra és tudásra kellene nevelnünk? S ez a fájó igazságtalanság mely a regénynek minden sorábólföljajdul, az a szörnyű vád, mely mindnyájunknak szól, adja meg ennek a munkának igazi, nagy jelentőségét...”
5. Azóta eltelt közel száz év, s a regényből több ízben is sikeres film készült (1936,1960), manapság is sokat játszott musical, és ott van a Nagy Könyv 50-es magyar toplistáján. Az interneten eközben se szeri, se száma a háziolvasmányokat rövid „puskákkal”, elemzésekkel ismertető honlapoknak. Az egyiken, amely a Légy jó mindhalálig „olvasónaplóját” is kínálja „Kis segítség a nehéz időkre” jeligével, hemzsegnek a hálás hozzászólások: „Köszike... Megmentettél... Életmentő vagy... Két napomat megspóroltad... Imádlak!...” S egy karácsonyi üzenet Beától, 2007-ből: „Köszi, ez most jól jön, nincs erőm elolvasni egy ilyen szutyok könyvet!”
Összeállította: Cseke Gábor