Vajon jogos a nagyi félelme, és gonosz erők állnak a rohanás mögött? Vajon Ferkó tényleg elveszíti 14 éves korában a varázslat felismerésének gyermeki képességét? Vajon a nagyi kedves barátai, a Felkiáltójeles és a Kérdőjeles Manó tényleg csak a kirándulás kedvéért érkezik Ferkó nagymamájával a nagyvárosba?
Szabó Róbert Csabának sikerült, amire vállalkozott: ismerős szereplőit új kalandok elé állítani, humort és hiteles gondolatokat vinni a történetbe, de meghagyni a dolgok természetes szomorúságát, komolyan venni a fiatal olvasókat, és arra is érzékeny mesét írni, hogy az első rész olvasói már lassan elérik a 14 éves kort, amikor Ferkóhoz és Zsuzsihoz hasonlóan ők maguk is elveszíthetik a varázslatban, a mesékben való hitet.

– Mennyire jelentett kihívást, nehézséget a Vajon Nagyi és az aranyásók hatalmas sikere után nekilátni a folytatásnak?

– A mai gyerekek a folytatásos történetek világában élnek. Ritka az a könyv vagy film, amelynek nem születik meg a folytatása. Számukra ez a természetes. Mellesleg mi, felnőttek is erre hangolódtunk rá, a filmsorozatok új korszakában élünk, az elmúlt tíz évünk arról szólt, hogy várjuk a kedvenc filmünk és persze könyvünk következő részét. És mivel ez a mai világunk valósága, a gyerekekkel való író-olvasó találkozók kedvenc kérdése lett a „mikor jön a Vajon Nagyi 2?”.
Végül sok találkozó nagyrészt abban merült ki, hogy együtt gondolkodtam az olvasóimmal, tippeket kaptam, hogy a következő rész milyen legyen, hol játszódjon. Nincs kibúvó, azt azért éreztem. És ez jól passzolt az én szándékaimhoz, hiszen eleve nem akartam leállni egy kötetnél. Úgy éreztem, és ma is így gondolom, hogy a gyermekirodalomban sikerült megtalálnom egy saját hangot, amelyen nagyon szeretek dolgozni. Tudtam ugyanakkor, hogy új helyszínre kell vinnem a szereplőimet. Ha volt kihívás, az nem a folytatás kérdése volt, hanem hogy ne ismételjem magamat. Mert azt én is nagyon unnám, nemhogy az olvasók. Megtartani a régi karaktereket és új kalandba küldeni őket.

– Az első kötet történetét a verespataki ciántechnológiás aranykitermelés ihlette. Mi az, ami visszaköszön a Vajon Nagyi és a száguldó város című folytatásban a gyerekekkel való találkozókon kapott kritikákból, javaslatokból?

– Emlékszem, egy apáczais találkozón hangzott el egy hatodikos szájából, hogy ha például egy történetben túl sok az ijesztő elem, az egy idő után egyáltalán nem ijesztő. A gyerekek ismerik, érzik az aránytalanságokat, tudják, mi a jó nekik. Ezzel csodálatos érzés volt találkozni. Megerősítettek, hogy a felnőttesebb irodalomtól sem ijednek meg.
Azt hiszem, ez volt a legfontosabb „tipp”, amit tőlük kaptam.

– Vajon Nagyi Kolozsvárra érkezik az új sztoriban. Nagyon izgalmas, ahogyan a város megelevenedik a szövegben és Orosz Annabella rajzain, a történet első része egy pörgős városnézésnek is beillene, Kolozsvár számos látványosságával, emblematikus helyszínével. Milyen saját emlékek ihlették ezeket a részleteket? Izgulsz amiatt, hogy azt, aki nem kolozsvári, esetleg nem köti le a nagyvárosi pörgés?

– Kolozsvárhoz szinte mindenkinek van valamilyen kötődése, nem izgulok. Ha meg nincsen, akkor hátha a könyvtől majd megjön a kedve, hogy Kolozsvárra kiránduljon. Csodálatos volna, ha például egy osztály a Vajon Nagyi 2-vel a kezében járná végig. Én ötödikes vagy hatodikos koromban jártam először Kolozsváron, a Mátyás-szobor nem maradt meg, de a botanikus kert például nagyon. Utóbb eszembe jutott, hogy talán azért, mert épp akkoriban volt feltúrva a főtér a Funar-féle őrület miatt, és a tanáraink nem akartak nehezen megközelíthető helyre vinni minket. Lám, hogy alakítja a politika az emlékezetünket. Gondolkodtam, hogy további helyszíneket is beleírjak a történetbe, de éreztem, túl sok lenne. Igyekeztem a számomra személyesebb töltettel bíró helyeket elhelyezni a sztoriban. Ezek az emlékek főképp az egyetemi éveimből származnak, a vasútállomás, a Ferenc József vagy Horea utca a bölcsészkarral, Mátyás szülőháza, Röser, az akadémiai könyvtár. Kolozsvár maradandó, életre szóló élmény, és ezen az sem változtat, hogy az utóbbi évtizedben száguldó, zsúfolt várossá alakult. Persze, a zsúfoltság kisebb vagy ugyanekkora léptékben Vásárhely és más városok esetében is igaz.

– Kolozsvári sajátosságok között egy csoport divatosan öltözött tüntető is felbukkan a szövegben. Visszakacsintás ez a jelenet az előző történetre, vagy inkább Kolozsvár jelenéről árulkodik? Esetleg inkább karikatúra? Hiszen a fiatal természetvédők csupán énekelnek, táncolnak, bömbölő zenével és ,,önmaguk lefotózásával” foglalatoskodnak.

– Egy kicsit ez, egy kicsit az. Sorra veszem. Visszakacsintás az előző történetre, de egy teljesen más szemszögből. Kik vagyunk mi mások szemében? Biztos, hogy a történet főszerepe a miénk? Nem az van inkább, hogy mindenki saját történetének a főszereplője? A történetmesélésben az a legjobb dolog, hogy rájövünk: egyenrangúak vagyunk. Mindenki lehet főszereplő. A tüntető fiatal a saját maga történetének a főszereplője, ahogy a meséből előbukkanó hősök is. Elférnek egymás mellett. Persze, Kolozsvár jelene is benne van, a tüntetések, a politikai tett, a kritikai gondolkodás használja a város tereit. Hogyan? Hát, ahogy tudja, huszonegyedik századian, minden lépéséről szelfizve, bulizva, zenét bömböltetve. Van-e komoly hatásuk ezeknek a tiltakozásoknak? Néha úgy tűnik, igen, máskor meg úgy, hogy nincsen. És néha komolytalannak tetszik. De ez mind így, egymás mellett érvényes és igaz.

– „Ami azt illeti, nehezen ment a leszokás. Annak idején, amikor a cigarettázásról próbált leszokni, könnyebben boldogult. Vagy a fogyókúra, az sem okozott gondot. De a vajon… Nos, az nehéz ügy. Ha a manók nem hallották, az egész napos mellőzés után este fél percen keresztül ismételgette. De lehet, hogy tovább is, míg bele nem aludt. Vajon. Vajon! Vajon álmában nem mondta azt, hogy vajon?” Miért akarják Vajon Nagyi kedves, régi barátai, a Felkiáltójeles és a Kérdőjeles Manó, hogy nagyi leszokjon az őt annyira jellemző Vajon? kérdésről? Vajon nem rossz előjel ez?

– De, az. Egy kicsit arról szól, hogy egyszer már sikerült megmentenünk a nagyit, de másodszor nem biztos, hogy össze fog jönni. A manók joggal félnek. Mint ahogyan Verespatak sorsa sincs végérvényesen, megnyugtatóan rendezve, így a mi történetünkben sincs túl sok okunk reménykedni. Nem arrafelé halad a világ. Igyekeztem ezt a sötét, kissé baljós árnyékot belopni az amúgy sok-sok tekintetben nagyon vidám történetbe.

„Szerettek manóknak kinézni”

– A manótestvérekről korábban vitájukon keresztül tudtunk meg többet: a Kérdőjeles Manó hűséges volt Vajon Nagyihoz és a természethez, az Aranyhegyhez, amelynek kincseit testvérével feladatuk őrizni, ellenben a Felkiáltójeles Manót elragadta a vágy, hogy ember lehessen, szabadulni akart az Aranyhegy védelmének felelősségétől, így elárulta a rábízott feladatot. A két manó természete, konfliktusa sokat tesz hozzá a történethez; mi újat tudunk meg róluk a folytatásban?

– Felsejlik a hátterük, tágul az univerzumuk. Ugyanakkor azt is látjuk rajtuk, hogy elbizonytalanodtak, mintha
elfáradtak volna. Nehezükre esik ellátni a feladatukat. Ahogy korábban mondtam, jogosan aggódnak, úgy érzik, nem biztos, hogy meg tudják óvni az óhatatlanul bekövetkező újabb támadásoktól a rájuk bízott világot. Figyelmeztetés ez az emberek számára, hogy a csodák lassan eltűnnek a világunkból.

– Milyen új szereplőket ismerhetünk meg a kolozsvári kalandok során, kik a kedvenceid, mi a legfontosabb, amit elárulhatsz róluk?

– Két új manókarakter bukkan fel, a lassú és a gyors dolgok manói ők, akik valamiféle egyensúlyt alkotnak. Ami természetesen felborul. A lassú manót kifejezett élvezettel írtam, a gyors, őrülten pörgő párját pedig filmrajongóvá tettem, a Mátrix a kedvence, amit én pont Kolozsváron láttam, és felforgatta a világomat. De nagyon szeretem az új kisfiú szereplőt, Dömét, akivel soha semmi izgalmas nem történt még eddig, most pedig egyből a sűrűjében találja magát. Igazi nagyvárosi srác, aki még keresi ugyan a helyét, de bátor és kíváncsi.

„– ...Mesehősnek lenni a legnagyobb hatalom a világon. A gyerekek odavannak értük
– Csak ha a mesehőst jól el lehet agyabugyálni egy videójátékban. Ugyan, ébresztő! A mai gyerekek tizennégy éves kor fölött nem hisznek manókban, feltámadó Aranyhegyben és más ilyenekben.” Ferkót az veszélyezteti a történetben, hogy 14 éves korában – alig két héttel Vajon Nagyi Kolozsvárra érkezése után – kifogy a varázsból, és már nem fogja ugyanúgy látni a világot, benne a csodákat, a varázserejű manókat sem. A valóságban mikor fogynak ki a gyerekek a „varázslatból”, hogy látod, tapasztalod ezt?

– Az a tömény varázslat, ami a gyerekkor nagy részét jellemzi, tény, hogy eltűnik úgy 14 év körül, talán napjainkban még hamarabb. De hogy milyen mértékben, illetve ennek milyen lesz az emlékezete, egyre inkább úgy látom, a felnőttek felelőssége.

Ez talán közhelyesnek hangzik, de én hiszek benne. Nem vagyok videójáték-ellenes, én is játszom, de a különböző szerepjátékokkal, például az FPS-játékokkal iszonyú nehéz felvenni a versenyt ilyen tekintetben, hiszen megszólalásig valósághű világokkal kecsegtetnek, amelyekben tényleg bárkik lehetünk. A gond mindezzel az, hogy ezek készen kapott világok. A könyvek olvasása viszont megtanít elképzelni, felépíteni a saját világot, és ezáltal nemcsak a fantáziát, de az empátiát, a belelélő képességet fejleszti.

– Valóság és varázslat talán erőteljesebben elegyedik az új mesében, mint a korábbiban, és nemcsak a helyszín valószerű megjelenítése, hanem például a mai fiatalok, kiskamaszok életmódjára tett utalások miatt is. Vajon Nagyi még egy rajongójával, egy természetvédő aktivistával is találkozik, illetve maga a Verespatak történetét tematizáló könyv is megjelenik a második kötetben:

Honnan származik az első kötet megjelenítésének ötlete, és miért találtad izgalmasnak ezt a valós és fiktív közötti csavart?

– Az író-olvasó találkozókon a gyerekek gyakran arról kérdeznek, hogy mi a valóság és mi a kitaláció a történetben. Arra gondoltam, hogy ha behozom az első kötetet, akkor erről a nagyon érdekes viszonyról majd szemléletesebben tudunk beszélgetni. A visszautalás, a kötés, a folytonosság miatt is fontos, és persze azért is, hogy hangsúlyosabbá váljon, Ferkó mit fog elveszíteni. A tüntető lány egyértelműen a mese tartományába helyezi azt, ami Vajon Nagyiék számára a valóság. Gesztusa némiképp leértékelő. Ebben az is benne van egy picit, hogy az irodalmi élet nem tud mit kezdeni a gyermekirodalommal, a felnőtt irodalom mögé utalja, valószínűleg nincsen eszköze hozzá. Ami nagy kár.

– Szuper, hogy már írás közben készültél a jövőbeli beszélgetésekre, találkozókra is :) Anélkül, hogy túl nagy titkot árulnál el, megosztanád velünk, milyennek látod a történet végét, milyen volt megírni a Búcsúkoncert című fejezetet? Szomorúan lezárónak, ahogyan érzékelem, vagy inkább a természet rendje szerintinek, ahogyan az is a dolgok rendje szerinti, hogy a felnövés a varázslat elvesztésével jár?

– Igen, ez egyfajta szomorúság, és nagyon tudatosan alakítottam így a történet végét. Fontos, ahogy a zene végigkíséri az egész történetet, és hogy a sztori egy nagyszabású szimfonikus koncerttel zárul. A zene ugyanis a könyv mellett a másik lehetőségünk arra, hogy a varázslatot megőrizzük.
Beethoven negyedik zongoraversenye pontosan erre jó, remélem, minél többen meghallgatják a könyv elolvasása után vagy akár közben is. Én például úgy írtam, hogy ez ment a fülhallgatómban.

– Eszembe jutott még valami. Tervezel esetleg egy Vajon Nagyi-részt a marosvásárhelyi felhőgyár történetéről is?

– A kombinátra gondolsz? :)

– Igen, amikor elmegyek mellette, mindig az jut eszembe, hogy felhőgyár lenne a neve a mesében...

– Az egészen apokaliptikus lenne. A felrobbanás utáni napokban játszódna. A felhőgyár remek ötlet.

– A továbbiakban számíthatunk még tőled gyerekeknek, fiataloknak szóló szövegre, szövegekre?

– Igen, szeretném megírni a Vajon Nagyi előzményét, azokat az éveket, amikor a nagyi még fiatal nő, és Kolozsváron megismerkedik a manókkal. Ezenkívül jelenleg egy ifjúsági regényen dolgozom, amely szintén egy varázslatos utazás, az erdélyi barlangok világához lesz köze. De ez még titok. :) 

Megjelent a Cimbora 2021/1-es számában