Minimalista, formalista nyelvezettel dolgozik, kiaknázva a térbeliség, a tükröződések és a fénnyel való játékok végtelen lehetőségeit. Lecsupaszított formavilág jellemzi: rozsdamentes acéllal, üveggel és lámpákkal a végtelen tér ábrázolását célozza meg.

Ezt látjuk munkáin: fényes, geometrikus térbeli alakzatokat, portálokat. Ikozaédereket, azaz konvex, szabályos poliédereket, amelyeket húsz háromszöglap alkot, a csúcsoknál találkozó öt-öt darabbal. Van egy sötét keretünk, szerkezetünk, amely összetartja az üvegeket, ezek tükörként szolgálnak. A keret belső felének mentén a világítótestek vannak rögzítve, amelyek hálózati rendszert alakítanak ki tükröződés hatására. Szédületes, szent geometria! Belelátunk, de nem látunk át rajta, a látószög változtatásával a látvány is változik, hipnotikus hatása rabul ejti nézőit. Látványban dinamikus, hihetetlenül erős sorozattal van dolgunk.

Az érzések letaglóznak. Csak úgy kavarognak bennünk. Nem hiszünk a szemünknek. Kicsinek érezhetjük magunkat a határtalan látványának megtapasztalásakor. Ugyanakkor örvendezéssel tölthet el, hogy egyfajta csodát élünk át, titok részesei lehetünk. Katarzis, reveláció! Ha még így is átjön ez a sok lelkiség, impulzus, holott csak képről, közvetetten kapunk információkat, akkor milyen lehet élőben az élmény?

Azt gondolom, erős kettősség húzódik meg a művek értelmezésének, gondolatiságának fonalán. Ilyen ellentétpárok lehetnek a sötétség–fényesség, a kint–bent, véges–végtelen, földi–magasabb rendű, egy kapu, egy jel, egy összekötő elem, találkozási pont által stb. Olyanok ezek a portálok, mint időutazásra alkalmas gépek: beszállsz és elszállsz.

De mindez tűnhet egy picit elvontnak, és nem érint meg bennünket. Próbáljunk meg egy emberközelibb boncolgatási kísérletet. Vonatkoztassunk el a hideg formáktól, és húzzunk egy párhuzamot a tárgyak és élőlények között. Tegyük fel, hogy egy állatot vagy embert, egy élőlényt vizsgálunk, akivel most találkozunk először, ismeretlen számunkra.

Szóval, helyettesítsük be a poliédert, a kaput egy élőlénnyel.

Az élőlénnyel ismerkedni próbálunk, felcsigázza kíváncsiságunkat, érdekel bennünket, mert jókat látunk, érzünk, gondolunk róla. Külső pajzs borítja, legyen az ezúttal bőr. Csodálatosnak mutatkozik. Keveset enged láttatni magából, de ha időt áldozunk rá, több szeretettel, odafigyeléssel, odaadással jobban megismerhetjük. Ha különböző szögekből, azaz más élethelyzetekből nézzük vagy ismerjük meg, jobban láthatjuk, többet megtudunk róla – és önmagunkról is.

Valami éltet bennünket, van valami felfoghatatlan csoda a történetünkben. Sejtjeink végzik a dolgukat, a vér- és idegrendszerünk ilyen ágasbogas vizuális forma is lehetne, mint ami James szobraiban is felsejlik a fénytükröződés rajzain. Az élet végtelen, kiismerhetetlen. Ezt egy lény szemébe nézve is megtapasztalhatjuk, ugye? 

Megjelent a Cimbora 2022/3-as számában